Borbély Szilárd szépirodalmi tevékenysége megkerülhetetlen a kortárs magyar kultúrában. A szerző mindhárom műnemben maradandó alkotásokat hozott létre, amelyeket összeköt az elmúlás és az emberi értékekről való mélyreható gondolkodás tematikája. Borbély drámaírói életművéből kiemelkedik például A kamera.man, az Akár Akárki, a Szemünk előtt vonulnak el, a Szól a kakas már és Az Olaszliszkai. A Forte Társulat művészi víziójába bravúrosan illeszkedik a humoros, ugyanakkor gyakran ellentmondásos, nyelvileg és dramaturgiailag is egyedi megoldásokkal operáló Akár Akárki című amoralitása.

A Forte Társulat a testek, a szöveg, a hangok, a táncos és zenés elemek összhangjával egy homogén nyelv megteremtésére törekszik, Horváth Csaba rendező-koreográfus a fizikai színház műfajába sorolja a Társulat munkásságát. Az alkotóközösség víziójához híven, a színre vitt Borbély-drámából készült előadásban is hangsúlyos a szokatlan, gyakran egyenesen meghökkentő mozdulatsorok, a váratlan hangeffektek és zenés szekvenciák váltakozása. Ezek a műfaji jellegzetességek érezhetően elkülönítik a formanyelv megoldásait a klasszikus színpadi előadások bevett eszközeitől, ezáltal magukban hordozzák a lehetőséget, hogy az alkotók szabadabban nyúljanak a dráma interpretálásához. Lévén, hogy a dramatikus szöveg a moralitások megengedő színpadi hagyományaira épül, a fizikai színház egyedi formanyelve kifejezetten segíti a dráma autentikus létrehívását.

Az Akár Akárki nyolc példázatot rejt, amely mindaddig zavaros káosznak tetszik, amíg az epilógusban Akárki össze nem foglalja a szövevényes történetszálakat. A példázatok központi eleme a halál fojtó jelenléte, ami mindvégig uralja a színpadot, ahogyan a középkori Akárki című moralitásban is. A szöveg értelmezéséhez természetesen számos aspektusból közelíthetünk, hiszen az mind nyelvileg, mind mondandójában gazdag: terítékre kerül a színházszerűség, a reprezentáció problematikája; a fogyasztói társadalom elkorcsosult értékrendje; az emberi kapcsolatok sivársága; és a mindenkori ember örökérvényű kérdése: van-e mindennek valamilyen kézzelfogható tanulsága?

Az előadásszövegbe vokális átiratok épülnek be, melyeket John Dowland, Mateo Flecha, Thomas Tomkins és Juan del Encina művei alapján Widder Kristóf dolgozott ki. Ezek az átiratok a moralitás játékhagyományait hozzák mozgásba, s teszik ezáltal az egyébként is egyedülálló szöveget még karakteresebbé. Ugyancsak e célt szolgálja a zenés betétek középkori kórusokra emlékeztető, ugyanakkor nagyon is kortárs problémákat felelevenítő bemutatása.

Az előadás színpadképe meglehetősen sűrű, ugyanakkor teret enged a látványos mozdulatok, táncos elemek bemutatásához. A díszletvilág egy tömegközlekedési megállót idéz, amelynek központi eleme az a megállóhelyi elektromos reklámtábla, amelyen a jelenetek között a színészek plakátokat cserélnek. Ezek a plakátok nem csupán a jelenet mondanivalóját pedzegetik, hanem gyakran éles társadalomkritikai vetülettel bírnak, a néző figyelmét folyamatosan a vizsgált témák felé irányítja.

A színészi játék egészen egyedülálló, Fehér László, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Krisztik Csaba, Pallag Márton és Widder Kristóf egyaránt kimagasló teljesítményt nyújt a színpadon. Különös összhang jellemzi a darab zárásaként bemutatott danse macabre-ot, amely az előadás egyik markáns tetőpontja. A darab szereplői a Lecsúszott Értelmiségi, az akció-vadász Beteges Nő, a Tőzsdéző ügynök, a Jehova Tanú, a Banki Alkalmazott, a Pénzbehajtó, a Színházi Takarítónő és Akárki egyaránt hiteles képet adnak a mindenkori ember morális kisiklásairól. A gyakran szélsőséges jelenetek a karakterek jellemére reflektálva újra és újra felidézik az emberi gyarlóság mértéktelenségét, ugyanakkor, és azt hiszem, ez az előadás különösen nagy vívmánya, a darab zárlata az életigenlés fontosságát hangsúlyozza. Borbély kicsavarja a hamleti kérdést, a létezés nem feltételes, hanem nagyon is tényszerű állapot. Vanni vagy nem vanni a tét. „És mi jó jöhet a vanás után?”

Horváth Csaba rendezésében az Akár Akárki elmélyült képet ad a kortárs társadalom betegségeiről, ugyanakkor a halál nem megoldási javaslatként, hanem az élet zálogaként hívja fel a figyelmet a rendelkezésre álló csekély földi lét élvezetére. A rendező-koreográfus egyedi formanyelve, amely a testi aktivitásnak egyedülállóan fontos szerepet ad, formabontó színpadi megoldásokkal domborítja ki a drámai mondanivaló egészét. A dráma központi kérdése, ahogyan már korábban kihangsúlyoztam, a tanulságkeresés. Mit vihet haza a néző az előadás megtekintéséből? Hogyan tekintsen saját életére a példázatok alapján? Noha Borbély szövege több ízben arról ad számot, hogy a létezésnek voltaképpen nincs tanulsága, a morális viselkedés nem mérhető, mégis az előadás utolsó mondata ragadja meg leginkább a darab tétjét, amely mintegy létösszegzéssé kerekedik:

„A mobiltelefont ne kapcsold még be,
igaz ugyan: a játéknak már vége,
de vidd magaddal tanulság gyanánt:
hogy néha csendben majszolj egy banánt.”