Tautológiának tetsző címmel és a szokványostól eltérő megjelenési formával fogadja leendő olvasóit a Bázis csoportosulás első antológiája. Mégis, milyen lenne a vadság, ha nem természetes? Lehetséges megfejtés gyanánt adja magát a tömegkultúra kritikája. Elérkeztünk a civilizációnak abba a stádiumába, amikor már szinte minden megnyilvánulás mesterkélt jelleget ölt. Hasonló irányból érkezik, azonban konklúziójában eltér a kötet szerkesztőjének, Németh Zoltánnak az előszóban kifejtett értelmezése. Korunk meghatározó jellemzőjének tartja a humán tapasztalat megkettőződését: az évezredek óta bennünk élő állatember megtalálja utódját a pixelember személyében, helyét mégsem tudja átadni neki. Hiába láthatjuk bele a digitalizációba a halhatatlanságot és az anyagcserétől való függetlenedést, képtelenek vagyunk eltekinteni attól, hogy testi létezésünk szükségszerűen véges, biológiailag determinált.

A könyvtárgy sem szokványos, hiszen lapjai szélesebbek, mint amilyen magasak. Az előszóban megfogalmazott célkitűzés, miszerint a Természetes vadság verskiállítás gyanánt kíván funkcionálni, jól tetten érhető ebben a kötészeti megoldásban, hiszen a megszokottat meghaladó, parlagon hagyott papírfelület olyan akár egy fehérre meszelt fal, melyen a szövegtestek festményszerűen helyezkednek el. Végső soron minden könyv ilyen, azonban az esetek többségében az üresen hagyott helyek reflektálatlan felületek, figyelmünk velük mit se törődve merül alá a betűrengetegben.

Miközben Németh Zoltán mellőzi saját terminusának, az antropológiai posztmodernnek az alkalmazását, az általa kínált nézőpontból nyilvánvalónak tetszik, hogy hiába temették és temetik oly sokan az elmúlt évtized tanulmányainak és recenzióinak tömkelegében, az antropológiai posztmodern továbbra is él, mi sem mutatja ezt jobban az antológiában található versek magas színvonalánál. A szerkesztő személyével szinte eggyé váló címke mellőzése mély szakmai alázatról tanúskodik: miközben keretezésében egyértelműen látszik, hogy a kötet szövegeit kutatói munkássága felől értelmezi, és értelmezése termékenynek mutatkozik, nem kockáztatja, hogy az olvasónak bemutatott irodalom a kortárs költészeti tendenciákról zajló akadémiai párbeszédek háttérzajává alacsonyodjon. Legyen bármilyen fontos, hogy a világban zajló jelenségeknek nevet adjunk, a művészeti produktumok kultúrtörténeti behatárolása során az adott halmaz elemeinek és az őket összekötő jellemzőknek a felismerése nagyobb jelentőséggel bír a téma iránt érdeklődő laikus számára, nem beszélve arról a szomorú, mindennapi tapasztalatról, hogy a különböző terminusok más-más presztízzsel bírnak.

Ahogyan arra Németh Zoltán A metamodern mint antropológiai posztmodern? című tanulmányában kitér, a posztmodern állapot lezárulásából nem következik szükségszerűen, hogy a posztmodern az irodalomban is végéhez ért; miközben állításával egyetértek, azt gondolom, az előszóban az antropológiai posztmodern mellőzése tudatos, egyszersmind becsülendő lépés, hiszen az olvasók a verseket látva maguk fogják észrevenni az egyesület tizenhárom költőjének átgondolt, a mindennapjaink hangulatát és dilemmáit hitelesen megjelenítő poétikáját. Mi másért jelent volna meg a magyar irodalmi köztudatban a metamodern kifejezés az antropológiai posztmodern kihívójaként a némethi terminológia és elmélet letisztultságával szemben, ha  nem hinnék azt sokan, hogy a posztmodern beszédmód olyan mértékben legitimitását vesztette, hogy ha valamit posztmodernnek nevezhetünk, az egyenesen korszerűtlen?

A verseket közelebbről megnézve általánosnak mondható az alulretorizált stílus és a szabadversben való gondolkodás dominanciája. Ugyanakkor a műfaji határok megbontása és a marginalizált megszólalók jelenléte egyaránt jellemző. A kötet szövegei szerzők szerint csoportosítva követik egymást. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül emelném ki az antológia egyes csúcspontjait, amelyek jól megvilágítják a szövegek között meghúzódó kapcsolódásokat. Tóth Kinga mária imája (13.) című hosszúverse a katolikus egyház Mária-kultuszának neopogány újraértelmezését valósítja meg, a szűzanya szobra véres könnyeket sír és magához vonzza leendő papnőit, akik immáron a termékenység istennőjeként tekintenek rá. A zsidó-keresztény kultúrkörben elfoglalt szerep felfüggesztése a vallási szimbólumokban rejlő forradalmi potenciálra irányítják az olvasó figyelmét: a társadalmi mozgások és a spiritualitás egymással kölcsönhatásában valósulnak meg, valamennyi vallási alak magában rejti a korábbi kontextustól való függetlenedés lehetőségét. Hasonló gesztus figyelhető meg Hajtmann Kornél Gorillamama című versében (77-78), itt az urbánus környezetben önmagát szemlélő nőalak, a Willendorfi Vénusz modelljeként lepleződik le, akit Isten –  túlzott szépségére hivatkozva – elcsúfít. Az ember és az állat közötti határvonal relativizálása úgy valósul meg, ahogyan az a Majmok bolygója című regényben történik: a majom és az ember közötti különbség kizárólag intelligencia és beszédkézség függvénye, a szerepek pedig felcserélhetők, a megélt hierarchia kizárólag történeti jelleget ölt. Mellár Dávid verseiben kozmikus szinten figyelhető meg az emberi ágencia csődje. Hiába minden tettrekészség, a végeredmény felülmúlja alkotóját: „A teremtmény túléli / a teremtőt, a vegetáriánus / a húsevőt, az áramkör / a véráramlást, a protézis / a csontot, a mikrochip / az agyvelőt.” (69.) Gužák Klaudia Zastava-í című művében ezzel szemben egy olyan magánmitológia kibontakozásának vagyunk szemtanúi, amelyben a párkapcsolaton belüli intim érintések teremtő gesztusként hatnak a partner testére, azonban az egyén teremtményei iránti irigysége pusztító erővel bír. (79-84.) Nagy Hajnal Csilla Polipfarmja egy science-fantasy versesregény részletének tűnik, melyben a kortárs kapitalizmus totális jelleget ölt, immáron emlékeink is az árucsere áldozatává váltak, testről-testre költöznek megállíthatatlanul.

Kabai Lóránt el sem kezdett versek című válogatását belengi a költő halálát követő gyász, sosem tudhatjuk meg, milyen formát öltött volna a készülő kötet, mégsem mehetünk el szó nélkül a hátrahagyott szövegek mellett, hiszen jól megmutatják kései költészetének markáns vonásait. A pillanatok és a belső idő egymásba omlásának lehetünk szemtanúi. Már-már motiválatlanul sok az záróírásjel, és mégsem: szakrális és profán ér egymásba, ahogy az istentelen világ utcáin bolyongunk jelentés után kutatva mindennel és mindenkivel szemben kendőzetlenül: „isten pici”. tragikomédia. egy végte- / lenkoordináta-színpadon. […] nézzétek otthon a hóesést.” (59.)

A Természetes vadság figyelemreméltó válogatás, érdemes újra és újra kézbe venni, hiszen a benne található versek magas színvonala mellett arra is egyedülálló módon rámutat, hogy a magyarországi és a szlovákiai magyar irodalom számos közös mozgással bír. Remélhetőleg idővel több hasonló antológiának lehetünk olvasói, melyek megvilágítják, hogy regionális különbségeik mellett a Kárpát-medence magyar nyelvű költészetei ezer és egy szálon kötődnek egymáshoz.