Van úgy, hogy ami belül történik, az kívülről is valamiféle megfelelést mutat, noha alkalmazkodásnak nyoma sincs. Látszatra épphogy csak bele nem simul a konformitásba, pedig ha lehántom róla a borítást, ha egész kicsit elfordítom a nézőpontot, „nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem”, mint Babitsnál, egy egész élő rendszer folyamatait tárja fel.

Ilyen számomra a teológiai főiskolán, pontosabban a kollégiumban töltött idő. Nyitott helyen lettem szeminarista. Az épületegyüttes, ahol mozogtam egyben volt képzési hely, egyházi tér és kollégiumi épület. Az iskolaépület felől mind a kollégium felé, mind a templom felé volt átjárás.

A múlt század elején még szigorú napirend szerint éltek a hallgatók. Ma már ilyen nincs. Az egyházi programokon és gyakorlatokon való részvétel ajánlott, de csak azok felé elvárás, akik papképzésben vesznek részt. Szigorúan tilos volt viszont szeszesitalt bevinni, fogyasztani satöbbi. Dohányozni is. Este tíz után a folyosókon már csend volt. A többit meg, ha lehet, oldjátok meg a városban, így szólt a hallgatólagos egyezség. Nem volt nehéz betartani.

Kuriózum, hogy az iskolaépület alagsorában volt egy szauna, közvetlenül az egyik tanterem mellett. Használtuk is (húsz korona ellenében, téli estéken) egész addig, míg az egyik évben eltörött az utcaszint alatt egy főnyomócső. Az elárasztott alagsort egy évig tartott kiszárítani, a rákövetkező években átépítették azt a részt: szauna helyett mosókonyha lett, az alagsori tanterem pedig múzeum és irattár, ahol most Carl-Olof Rosenius ebédlőjének bútorait őrzik.

Az ebédlőbútorok korábban az étterem szeparéjában álltak. Az étterem pedig – önálló, külsős vállalkozás – az oktatási rész földszintjén volt. A főbejárattól balra már rögtön a krétával felírt napi menüt lehetett olvasni. Néha volt gulyás is, mert Peter, az étterem vezetője időnként ötleteket gyűjtött. Cserébe viccesen megjegyezte, hogy mintha fogytál volna, vagy nem jól láttam és a konyhán a mélyhűtőből előszedett négy-öt lefagyasztott adagot. Azokban a hetekben ételre nem volt gondom.

Vásárolni sem kellett messzire menni: a szupermarket, ahol postai szolgáltatások is voltak, a templom előtti téren, a parkoló mögött helyezkedett el, egy rendelőintézettel és egy fitneszteremmel együtt. Ráadásul kávé is jutott mindig. Mindez együtt igen kényelmes életet jelentett, nem volt miért köveket hengergetni.

Volt viszont probléma abból, hogy az étterembe bejárók nem csak az éttermet „fedezték fel” maguknak, hanem sajnos az épületet is bejárták, és olyankor nemcsak a gyomrukat töltötték, hanem dolgokat tüntettek el. Külsős takarítók nem voltak, csak az oktatási részen és a templomnál, beosztás szerint mi magunk végeztük a kollégium rendben tartását. Egyik reggel megdöbbenve láttam, hogy az épület elől eltűnt a kerékpárom. A zár ott hevert levágva a helyén.

A lopás harmadnapján, vasárnapi sétám alkalmával, mit tesz Isten, megpillantottam a járgányomat, ahogy egy széles úttesten, szemből érkezik (autóforgalom szinte nem is volt). Felismertem a pillanat törtrésze alatt, hogy ez bizony az én kerékpárom, és előrerohantam a járdán. Teli torokból üvölteni kezdtem, hogy állj, állj. Ketten ültek rajta. Futtomban az épp arra kanyarodó, már első pillantásra is kosarasnak tűnő svéd srác felé ordítottam, hirtelen tökéletessé váló svéd kiejtéssel, hogy kom så tar vi de på bar gärning (gyere, elkapjuk őket).

Annyira hirtelen történt minden, hogy egy fia gondolat vagy tán még annyi sem maradt a fejemben. Vakmerő húzás volt. Lehetett volna náluk kés vagy bármi más. A tolvajok annyira meglepődtek, hogy megálltak. Talar ni svenska? (beszéltek svédül?), kérdezte higgadtan a kosaras srác. A két tolvaj nagy szemeket meresztett. Ellopták tőlem a teológiai főiskola kollégiuma elől, mondtam a kosaras srácnak gyorsan, svédül, miközben a kerékpáromra mutattam. Ilyenkor egy svéd angolra vált. OK. English? Where did you get this bycicle? Meglepődésemre angolul válaszolták a tolvajok, hogy a szemétben találták. Aha, where exactly? Erre már nem mondtak semmit.

Odaálltam a kerékpárom elé, nehogy elhajtsanak. Milliszekundok. Leszállni, utasította őket a srác. Gyerünk. Eloldalogtak. Vártunk pár percet. Megköszöntem a segítségét. Visszaérve vettem észre, hogy a tolvajok kicserélték az ülést egy újabbra, kényelmesebbre, megolajozták a láncot, és pár rozsdálló részt is megjavítottak, mindezt az alatt a két nap alatt, amíg úgy hihették, az övék. Jobb állapotban került vissza hozzám, mint amikor ellopták.

Vannak olyan egyensúlyok, amelyek hosszabb távon, hosszabb távra jönnek létre. Persze emellett vannak olyan események, amelyek csak kevésbé illeszkednek az én egyensúlyi folyamataimba, és ez is belefér. Ha azt az elemét inkább önfeledten, és talán nem annyira vakmerően élem meg, már illeszthető, a modus vivendi része lesz. Dinamikus szemléletmód.

A kerékpáromat meg többször is ellophatták volna az alatt a kilenc év alatt.