Grecsó Zoltán táncművész a tánc, Grecsó Krisztián író a próza és a vers formanyelvén vall magáról. Nonverbalitás és verbalitás találkozása, dialógusa ez. Jelen van még egy kihagyhatatlan elem, a zene. Zene nélkül nincs tánc. Zene, tánc és próza összefonódva. Valahogy úgy van ez, mint a Gestaltpszichológiában: a részek által létrehozott egész több mint a részek összege.

Grecsó Krisztián prózája adja a kiinduló pontot, az origót, melyre a zene és a tánc reagál. A válaszokat a pillanat szüli. Minden előadás más. Minden esetben a pillanat adta ihlet szüli meg a zenei ívet és a tánc mozdulati ívét.

Zenében és táncban az a csodálatos, hogy nem kell megmagyarázni. Képes formába önteni azt, amit szavakkal nem tudunk kifejezni. Fodor Réka gyönyörű énekhangja, Kézdy Luca improvizatív hegedűjátéka mégis az előtte elhangzó prózára adott válasz, így az író szájából elhangzott szöveg érzelmi töltetét, hangulatát varázsolták zeneivé, ezáltal az értelmezést és az esztétikai élményt egyaránt kitágították.

Grecsó Zoltán és partnere, Temesvári Zsófia közti összhang magával ragadó. Ritka és a mai világban egészen szokatlan, hogy két ember ennyire figyel egymásra, reagálnak a másik apró rezdüléseire és elemi szinten kapcsolódnak.

Az előadás egyik meghatározó pillanata az, amikor Grecsó Krisztián felolvassa a Levelek a frontról című megindító prózáját, mely a nagyszüleik kapcsolatáról szól. A szöveg elhangzása után a két táncosban nem tudtam nem Juszti mamát és Márton tatát (a Grecsó fivérek nagyszüleit) látni. A táncos ölelésben életre kelt a „két szerelmes ember”, próza és tánc összeölelkezett.

A sokszínű esztétikai élményt nyújtó előadásban a legnagyobb érték a figyelem, a kapcsolódás és a dialógus. Látszólag egyszerű dolgok ezek, de ha jobban belegondolunk, ritka kincsek. Az előadás másik kiemelkedő pillanata is ehhez a tematikához kapcsolódik. A Tudta? című Grecsó-próza az elfogadásról, toleranciáról szól. Az elfogadás gyönyörű metaforája az idős olasz asszony története, aki nézi a tengert, majd két és fél percig száll be az autóba, melyet a mögötte álló autósok türelmesen kivárnak. Amikor ez a szöveg elhangzott, szem nem maradt szárazon. Mellettem édesanyám ült, mióta csípőtörése volt, bottal jár, tudna mesélni. Potyogtak a könnyei. A színház közösségi élmény. Úgy éreztem, aznap este a színházteremben mindenki éhezte az elfogadást. És ha a színház közösségi élménye ezt el tudta érni, akkor az egész több, mint a részek összege.