bezár
 

zene

2008. 09. 10.
A rock and roll rugója
Motörhead: Motörizer (Steamhammer/SVP, 2008)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A rock and roll rugója A megszokott gyors ütemterv szerint, két év elteltével jelentkezett új albummal a Motörhead. A zenekart aligha kell bemutatni; amolyan túlélőként, őslényként szokták emlegetni metálos és rock’n’roll körökben, és valóban: az énekes/basszusgitáros Lemmy Kilmister, a Motörhead szíve-lelke idén már 63 éves.
Klasszikus kedvencek 2018.
És vajon mit lehetne elmondani az aktuális termésről, a Motörizerről? Természetesen azt, hogy szemernyit sem tér el a megszokott koszos, helyenként punkos, helyenként kimondottan metálos r’n’r vonaltól, jóllehet egyetértek Draveczki Ádámmal, a shockmagazin.hu kritikusával abban, hogy bármit is állítsanak sokan, a Motörhead azért nem (egészen) ugyanazt a lemezt készíti el alkalomról alkalomra. E megállapításon túl is jól körvonalazhatónak látszanak a zenekar különböző "korszakai" (nyilván nem függetlenül a felállástól), így a már jó ideje stabilan működő Lemmy/Phil Campbell/Mikkey Dee hármas az újkori Motörhead esszenciáját tulajdonképpen lemezről lemezre hozza.

Mit is jelent ez? Elsősorban talán azt, hogy a Motörhead képes volt megújulni a kilencvenes években, úgy a hangzás, ahogy a zene terén. Dalaik szerkezetileg és a hangulatot tekintve sokban ugyan nem különböznek korai darabjaikétól, de tény, hogy Phil Campbell gitáros manapság több és jobb metálos témákat ír, mint korábban az ezen a poszton teljesítők bármikor. A Motörhead magabiztosan mozog a régisulis rock’n’roll, a punk, a blues és a karcosabb, harapósabb metál világában egyaránt, legszebb pillanataikban pedig ezek ötvözetével feledtetik, hogy lemezről lemezre "ugyanazt" kapjuk.
Motörhead: Inferno
Legújabbkori társaihoz hasonlóan pedig a Motörizer ismét remek, hallgatható, barátságos és nem utolsó sorban, persze, dögös lemez lett, melyen a fent említett stílusok szervesen, célratörő dalokká forranak, így a zenei anyag továbbra is meglehetősen homogénnek tekinthető. Talán nem annyira kiemelkedően hangulatos és magával ragadó, mint az ezredfordulón túli érából az első hangtól az utolsóig tökéletes Inferno (2004), de különösebben nincs olyan pontja, melybe bele lehetne kötni. Lemmy rekedtes, whiskey-áztatta hangja, énekstílusa mit sem változott; Mikkey Dee a dobok mögött pedig talán kevesebb bravúrt hajt végre, játéka azonban korántsem unalmas. Campbell pedig kimondottan maradandó témákból gyúrta össze a dalokat. Méghozzá ezúttal elsősorban metálos témákból. Nincs olyan dal, mely ne alapvetően egy remekül eltalált, fogós metál-riffre épülne, akkor is, amikor a lendület a rock’n’roll irányába tolja a tételt. Elég említeni a nyitó, hagyományosan kapkodós Runaround Man egyszerű, szaggatott futamú középrészét, a menetelős Teach You How to Sing the Blues-t, az egészen zseniális, léggitározásra ösztökélő, fejbólogatós Back on the Chain-t, vagy a szinte Metallica/Megadeth riffel zakatoló, a lemezt záró The Thousand Names of God-ot. A szó szoros értelmében dalokról beszélhetünk: nincsenek nagyobb, kibontott zenei betétek, Lemmy éneke határozza meg a számok tartamát, mely alatt a jól eltalált riffek szinte észrevétlenül "elviszik" a dalokat.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/4BstyQX-kQQ&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/4BstyQX-kQQ&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

A metálos megközelítés, amint említettem, természetesen továbbra is rock’n’roll-, itt-ott punk-alapú, és nem hiányozhat a minden egyes albumon egy tétel erejéig kötelezően helyet kapó, klasszikus Ace of Spades-újraírás sem - itt Rock Out a neve, és a legkevésbé sem meglepő módon Lemmy kellemesen széttorzított pengetésével indul. Az ennek egyszerűségében rejlő gyönyör e helyütt egy mindössze két perces punk’n’roll őrületben kulminálódik, koncerten az ilyesmik meggyőzően támasztják alá Lemmy nem olyan rég tett megjegyzését, mely szerint a Motörhead "megmutatja a kis pöcsöknek, milyen kemények tudnak lenni a vén faszok".

A legenda szerint Lemmy a napi (ma már "csak" egy) üveg whiskey-jével működik. Akár így van, akár nem, reméljük, sokáig feszül még benne a rock and roll rugója.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- L. Varga Péter --


További írások a rovatból

VOLT Fesztivál, 2019. június 26.
zene

Az iguána sikolya Az iguána sikolya
Iggy Pop on/off
A MI kapcsolata a művészetekkel

Más művészeti ágakról

art&design

Ismeretlen ismerősök Ismeretlen ismerősök
Minden múlt a múltam. #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan a Magyar Nemzeti Galériában
Jonathan Levine: Csekély esély


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés