bezár
 

art&design

2023. 10. 16.
Az Ulysses-áramlás
Horváth Éva Mónika kiállítása a Kondor Béla Közösségi Házban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Folytonos áramlás van. Ebben élünk. Agyunk mintegy 89 milliárd neuronja közül legalább minden tizedik részt vesz ennek a mondatnak a megértésében. Felmérhetetlen számú elektromos impulzus jön létre és cikázik közöttük ezenközben. Akár 200 km/óra sebességgel terjedhet az információ egyik neurontól a másikig.

De csak úgy élhetünk teljes életet, ha időnként lehagyjuk az agyunkat. Javaslatom itt a Havanna-lakótelepen, most pénteken, 13-án, hogy dobjuk oda magunkat a világ új hármasságának. Először is az anyagnak, azaz a „világ-hús áramlásának”, ami mi magunk vagyunk, ahogy a testünk és a világ húsa kölcsönösen áthajlik és átlép egymásba. Másodszor az energiának, ami az elektromos áramot átvezeti a szentimentális megrökönyödésbe, mert hangszerek is vagyunk, fémből és fából, a tragédiába, hogy élünk, és a komédiába, mert sejtésünk van róla, hogy ezt miként is tesszük magunkkal. Harmadikként pedig az információnak, mert nemsokára elhagyjuk a hús-hüvelyünk és képekkel fogunk repülni és hangokkal zuhanni. Ezeket a lehetőségeket nyújtja számunkra az a puszta tény, hogy itt vagyunk. 

Kezdjük tehát a világ-hússal, mert az áramlás tömeget áraszt. Még az elkülönültek, a magányosok, az elzártak is tömeget képviselnek. Az anyagi szükségleteken túl az ember legfontosabb szükséglete a figyelemtőke, a figyelemfegyver. Az, hogy észrevegyék. Horváth Éva Mónika hosszú évek óta a tömeget festi. Sok száz kép, gondosan megmunkálva, az ikonosztázok, a glamour, a tájkép, a szociofotó, a konstruktivizmus, a spektákulum ábrázolási technikáinak összegyúrt, áttüzesített változatában. Éva tömegében nincs egyéni tekintet, a fejek kör alakúak, a testek összeadódnak. Rajtuk és bennük folytonos áramlás van: a tömeg molekula-fejeiben tüzek gyulladnak, felgyújtják egymást, lobognak, a testek ezt az energiaátalakulást közvetítik. Az, akit nem vesznek észre, senki. Az ősi kultúrákban a legsúlyosabb büntetés az volt, hogy nem lehettél ott, ahol a többiek vannak. Ha elfordulnak tőled, olyan, mintha megölnének. Ha nincs fókusz, nem élsz.

f
Horváth Éva Mónika: Anonymus táncol 2. (2023), papír, szén, aranyozások, 50x70 cm. Fotó: Surányi Ádám.
 

Éva festményein a tömegből kiválik néhány alak, maszkot viselnek. Akit egy médiatársadalomban észrevesznek, azt mindenki látja. A „mindenki lát” érzése lehetetlen vágyakat ébreszt. Létfontosságú ugyan, hogy észrevegyenek bennünket, de az is, hogy ne vegyenek észre. Semmit sem érzünk veszélyesebbnek, mint amikor mindenki tekintete ránk irányul. Azáltal, hogy megnyitódunk a lét közös szférája felé, kinyújtjuk a privát hétköznapiságot, a „mindenkivel ugyanaz történik” eseményét. Így egyszerre lehetünk a védett közösség részei, és a kevés kiválasztott, a mindenki által észrevett emberek egyike. Az, hogy a média körülvesz minket (mintegy a kezünkben van), nemcsak azt jelenti, hogy másutt más emberek képeit látjuk, és ily módon tájékozódunk a világ eseményeiről, hanem arra is hatással van, ahogy saját magunkat látjuk. Ahogy a média figyel minket, az észrevétlenül beférkőzik az identitásunkba, amely lassan egy „el-várt pillantásra” irányul. A konkrét másik tekintete elől elzárkózhatunk: elfordulunk, lehúzzuk a rolót és kész. Azonban az „elvont másik”, a társadalom ránk-pillantása, elvárása nem törölhető el, mivel olyan belső dimenzió, amelyhez mindig viszonyulunk valahogy, még a legbelső tereinkben is. Ez a „belső mindenki” az, amelynek lángját folyamatosan életben tartja a mindenütt jelenlévő „képernyő”. Amelynek révén mindig látnak bennünket, és mi is megfigyeljük magunkat. Mindez azt is eredményezi, hogy egyformábbá válunk, mivel ugyanannak az Istennek vetjük alá magunkat, az ő követelményeihez alkalmazkodunk. Mindez messze túltesz minden arcfelismerő szoftveren és rejtett kamerán, mintegy betetőzi az ellenőrzésben vergődés és a fogvatartottság, valamint a szabadság közötti mélységes ellentétet.

t

Horváth Éva Mónika: Anonymus táncol 3. (2023), papír, szén, aranyozások, 50x70 cm. Fotó: Surányi Ádám.
 

Miért érdekes ez? Mert most jön az információ, a világ harmadik talapzata, mely által a képekkel és a kalkulációkkal való repülésünk kezdetét veszi. Mert Horváth Éva Mónika festészeti kérdése az, hogy miként áramlik át a világ az egyénen, ráadásul olyan jelentős mértékben, hogy felmerül bennünk a kérdés, létezik-e egyáltalán egyéni, és ha igen, akkor milyen módon nyilvánul meg. Mert Éva „tömeg-ember elméjének” vélt rezdüléseiben nem sok mindent lehet visszavezetni egy konkrét énre, illetve nehéz megmondani, mi is valójában ez az én. Mert mindabból, ami átfut rajtunk, az különböző kulturális morzsákból áll, és kintről érkezik, miközben fentet és lentet, fontosat és lényegtelent magába foglaló tudatfolyam vagyunk. Mert ez érvényes a történelemre, a mitológiára, a filozófiára, a vallásra és első sorban az identitásra. Mert ezek egyike sem foszlik szét, csak töredezik, mert a pillanat prizmáján keresztül látjuk őket, amely egyszerre csak apró darabokat képes befogni. Mert mindig a szélesebb sor győz, a nehezebben megérthető vonz, a mély és átérezhető lobogás felé gravitálunk, mert zuhanunk és emelkedünk.

Folytonos áramlás van. Az, hogy itt vagyunk, hogy idejöttünk meghallgatni Menyhárt Jenő dalait és megnézni Horváth Éva Mónika festményeit, ráadásul még nagyobb áramlatba torkollik. Szinte közhely, hogy mindenhez, amit valaha zeneként meghallgatunk, művészetként megnéztünk, sőt ahhoz, hogy miért is ez az egész. Miért péntek, miért 13-a, miért a Havanna-lakótelep, miért a két művész, miért én jöttem ide, és miért az, aki épp mellettem áll. Ezek a miértek azonban nem kérdések, hanem terek, amelyekbe belépünk, idők, amelyeket megélünk. Erre utal az Ulysses-áramlás cím, amelyet James Joyce monumentális regényéből kölcsönöztünk, mert ez a mű az elsők között fejezte ki, hogy az én és a külvilág közötti határ radikálisan elvékonyodott, és szinte ozmotikussá vált, azaz áramlással átjárhatóvá lett. Az áramlással az emberek egyrészt nagyobbá válnak, mert felölelik a múltat és a jelen történetfolyamát, másrészt kisebbé is, mert szertefoszlik az egyedülállóságuk és egyediségük. Joyce arról és úgy tudósít, hogy miként töredezik szét és él tovább a kultúra minden megnyilvánulása utalásokként, félreértésekként, feltételezésekként, féligazságokként, ilyen-olyan világtöredékként, hogy megmutassa, hogy ilyen az emberi, ilyen az élő, és Isten olyan, mint egy kiáltás egy üres utcán. 

És végül jöjjön az energia, az elektromos áram, a két zenész, Menyhárt Jenő Európa Kiadója és Gyenge Lajos, akikkel felzuhanhatunk oda, ahová eljönni készültünk, ahol már rég lennünk kellene, de ehhez én már nem kellek, úgyhogy kalandra fel! 

o

Horváth Éva Mónika: Koncert (2020-2022)90x190 cm, plexi, olaj, aranyozások. Fotó: Surányi András.

 

A kiállítás október 13-án pénteken 19 órakor nyílt a Kondor Béla Közösségi Házban (Havanna-lakótelep). 

nyomtat

Szerzők

-- Kurdy Fehér János --


További írások a rovatból

Papageorgiu Andrea alkotásai a Barabás Villában
„Határtalan Design”/ Design Without Borders a FUGÁban
Horváth Éva Mónika kiállítása a Kondor Béla Közösségi Házban

Más művészeti ágakról

Kristyna Litten: 80 kutyával a Föld körül
John a Latinovitsban
Anna Hints: Smoke Sauna Sisterhood


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés