A turné plakátját nézegetve eszembe jutnak a gyermekkori mumusaim, mint például az a hatalmas földgömb, ami cafatokként szakad le egy emberi koponyáról: az Oxygene című album borítója 1977-ből (leendő reklamálóim kibekkelésére csendben megjegyzem, hogy az album először 1976-ban, kizárólag Jarre hazájában, Franciaországban jelent meg). Igazából egy Greenpeace-túlkapás is lehetne, és Jean-Michel sem szánta egyébnek, minthogy felhívja a figyelmet bolygónk folyamatos leépülésére. Négy évesen viszont az én gyermeki lelkem csak egy monumentális parajelenséget érzékelt az egészből, amit a zene is remekül aláfestett. Tátott szájjal bámultam a kazettaborítót, ha épp szem előtt volt. Ha meg nem, sírva könyörögtem, hogy ne vegyék elő.

Ma már az Oxygene nyomán valahogy akaratlanul a Delta jut eszembe, pedig Jarre zenéjének soha nem volt köze a néhai tévéműsorhoz. Viszont él a fejemben egy groteszk összefüggés a tudományért vívott küzdelem, a természet erői és az Oxygene között. Talán ez az, ami kiemeli a művet Jarre albumai, illetve az elektronikus zene soraiból. Gigantikus, masszív, rátelepszik az emberre, és mindezt úgy, hogy éteri, lebegős hangszínek egyvelegéből áll és pofátlanul dallamos.

Könnyű zenei nagyágyúnak lenni ilyen felmenőkkel, mondhatnánk. Az apa, Maurice Jarre filmzenéket szerzett, a nagypapa, André Jarre pedig rádiós keverőpultok fejlesztésén dolgozott. A kis Jarre unoka egy, részben a nagypapa által fejlesztett, hordozható lemezjátszót is kapott ajándékba, az első példányok közül.

Jean-Michel ifjúkorában modern zeneelméletet tanult a Párizsi Konzervatóriumban és közben több bandában is gitározott. Ekkortájt körvonalazódott igazán, hogy nem ez lesz a műfaj, amiben zeneisége kiteljesedik majd. Elektronikus ketyerékkel kezdett kísérletezni, már amennyire akkoriban azok rendelkezésre álltak, például rádiókkal, mikor végre elérkezett a sorsdöntő pillanat: a nagy találkozás Európa első szintetizátoraival.

A kezdeti sikertelen próbálkozások, valamint egy rövid film- és reklámzenés korszak után, 1977-ben robbant világszerte az Oxygene, és Jarre-t az elektronikus zenei műfaj legendás alakjává, úttörőjévé avatta. Számtalan lemeze jelent meg, köztük 1997-ben Oxygene 7-13 címmel az 1977-es album újragondolt változata, de kiemelném másik, személyes kedvencemet, a Magnetic Fieldset is a sorból, ami bizonyára sokunknak ismerősen cseng.

Elfáradna az ujjunk a görgetésben, ha minden bezsebelt díjat és elismerést le akarnánk írni a mesterről. Dióhéjban talán annyit, hogy három Grammy-díj büszke tulajdonosa, 1995-től a Francia Becsületrend lovagja, többszörös Guiness-rekorder a legnagyobb koncert kategóriában, egy aszteroida pedig róla kapta a nevét: 4422 Jarre.

Ha a fenti tények nem keltették fel eléggé az érdeklődést, még mindig ott a színpadi show, a látvány, ami nagyban megfejeli a hatást. A színpad gyakorlatilag egy űrállomás vezérlőközpontjává válik, ami utat nyit egy másik, távoli dimenzióba. Jarre ötven analóg szintetizátorát három zenésztársa segítségével püföli és tekergeti, őrült tudós módjára rohangál, miközben a hatalmas kivetítő, a villódzó fények és egy gigantikus, fentről lassan ereszkedő tükör erősítik a pszichedéliát.

A dallam és a hangszerek ugyanazok, a hangzás azonban egy mai vájt fülnek is tud újat nyújtani. Az Oxygene első megjelenésének harmincadik évfordulójára újrarögzített dalok állják a sarat az elektronikus zene új alkotóival és modern szintetizátoraikkal szemben.