Egy részlet a könyvből, Lempicka első párizsi kiállításáról. 

A D’Afflitto márki a lépcsőn című portré előtt állt meg egy nő egyszerű bársonyruhában, halántékára húzott sapkában. Sovány úriembert tartott karon fogva. A férfi föltette a monokliját.

– Nem tudom meghatározni a stílusát. Érződik rajta valamennyire a futurizmus, bár nem teljesen az… – mondta.

– De akaszd ki ezt az egy képet húsz másik elsőrangú munka közé, és mindenki csak ezt a Łempickát fogja nézni – mondta a nő.

– A vonalvezetés, a színek tisztasága… – Váratlanul bekapcsolódott a húgom hangja. – Ez modern, kubista, mégis kötődik a festészet nagy hagyományához. Van benne Picasso, Braque, de a quattrocento, a flamandok is…

– Látom, hogy hozzáértővel van dolgunk – mondta a férfihang. Kis hallgatás után: – Nem ismerjük egymást? Ha megengedi, Roberts vagyok, művészettörténész.

– Adriana Górska, Łempicka testvére.

– Vagy úgy, értem.

– Az École des Beaux Arts-ban ismerkedtünk meg… Lhote-on keresztül – tette hozzá Adrienne.

– Emlékszem. Kegyed építész. Hát igen, a nővére képei a szezon felfedezése, ez kétségtelen – mondta a férfi –, de várjuk a folytatást. Elegendő a kitartása a kíméletlen párizsi piacon? Ami ráadásul tele van zsenikkel. Gyorsan kellene rendeznie egy kiállítást a Bernheim-Jeune galériában… Az növelné a bátorságát. Enyhítené a botrányhangulatot… tudja, miről beszélek.

Csend lett. Láttam magam előtt, milyen vörös lett a húgom arca.

– Tamara nagyon keményen dolgozik, monsieur. Folyamatosan fejlődik. Ha segít neki, kiváló új nevet nyer vele a bal parti Párizs.

A függönyrésen át láttam, hogy Roberts meghajol, hogy kezet csókoljon Adrianának.

– Madame… Én olyan keveset tudok… – Gúnyosan csengett a hangja. – De ahogy hallom, ön tagja lesz a következő Őszi Szalon zsűrijének. Biztos vagyok abban, hogy az ilyen protekció elég lesz ahhoz, hogy felkeltse a Bal Part érdeklődését a nővére iránt. Már csak azért is, mert az itt nagy számban felsorakozott Szapphó-rajongók igencsak befolyásos klikkje támogatja.

– De… én… – Adriana elnémult, próbált kinyögni valamit, de magára maradt nyitott szájjal, mert Roberts és a dáma továbbment.

– Mondd meg, mire vágysz. Minden a tiéd lesz – zihálta a fülembe Romana. Eltoltam magamtól, és kiléptem a függöny mögül.

– Á, itt vagy! – Adriana olyan tekintettel nézett rám, amilyet addig nem láttam tőle. Nyoma sem volt benne annak a testvéri odaadásnak, amivel mindig mindent megbocsátott nekem. Megrázhatták Roberts szavai, mert vöröslött az arca és a nyaka.

– Mindenhol kereslek. Itt volt Tadeusz! – mondta élesen. – Ott állt, az esőben. – Az utcára néző ablakra mutatott.

– Na és? Hiszen hagytam neki meghívót az asztalon.

– Jó, hogy nem ajánlott levet küldtél!

– Mi ez az irónia, Adrienne?

– Nem gondolod, hogy egy ilyen estén melletted lenne a helye?

– Tadeuszt nem érdekli a művészet. Megvan a maga bridzstársasága.

– Mindenkit érdekel a művészet! Ne állíts be hülyének egy olyan embert, akit tisztelek és szeretek! Ő neveli Kizette-et! – csattant fel, amikor meglátta a függöny mögül előóvakodó Romanát. Gyorsan sarkon fordult, és odament a svédasztalhoz.

Ezalatt Lhote a Liliomok előtt állt, elvett egy pohár pezsgőt a tálcáról, és egy másikat pedig átnyújtott Picassónak.

– Tamara sikerére. Én fedeztem fel.

– Te is? – Picasso félrenyelte a bort.

– Nagy karrier előtt áll, és ez a kezdete, ugye nem tévedek?

– Lehet… – morogta Picasso. Felhajtotta a pezsgőt, és lerakta a poharat a kálás váza mellé. – Tigrisagyarai vannak ennek a nőnek.

– Mire gondolsz?

– Megöli azt, amit szeret.

– És mi van azokkal, akik őt szeretik?

– Azokat lefesti – mosolyodott el Picasso. – Aztán a falra akasztja őket. És lelép.

Az ablak mellett álltam, néztem az utcát a magasföldszintről, ahol a galéria működik. Szakadt az eső, velem szemben volt egy fémkorláttal körülkerített öreg fa. A vizes kövezet visszaverte az utcalámpák és az autók fényét. Nem volt ott senki. Körülnéztem az előcsarnokban, ahol dámáztak az orosz gárdaegyenruhás fiúk, ők sem láttak semmit.

– Ott állt, a fa alatt – hallottam megint Adriana hangját. Kaviáros kétszersülteket hozott. Adott egyet.

– Próbált rágyújtani, de elázott a gyufája. Nézett be az ablakon, és nem mozdult a helyéről. Elmentem esernyőért, de mire visszaértem, már nem volt ott. Elment, volt vele egy nő is.

– Egy nő?

Adrienne hallgatott.

– Nem tudtad megállítani őket?

– Nem tartozik a kötelességeim közé a férjed felügyelete – fortyant föl. – Karon kellett volna fognod, és vele együtt jönnöd ide, de te többre értékeled…

– Mi a fenét értékelek többre? Na…? Fejezd be! – Maszatosak lettek az ujjaim a kaviártól, dühösen beletöröltem őket a ruhámba. Pár pillanatig egymást méregettük.

– Menjetek mind a pokolba! – Adrienne legyintett és elment. Néztem a hátát, éreztem, hogy az egyetlen, amit kívánok, hogy vége legyen ennek az estének. A kijárat felé indultam, de utolért Romana.

– Hát te hova mész? – Karon ragadott. – Gyere vissza, kinéz egy üzlet!

– Fütyülök az üzleteidre.

– Ácsi! – szólt rám figyelmeztetően. – Miért, mit gondolsz? Minden, ami itt történik, az ingyen van? A terem, a pezsgő, a szendvicsek? Ki fizeti ezt? Romana néni? Te is aláírtad a szerződést Weillel, emlékezz csak… – A tokkalap alól a szent fegyverzetet hordozó templomos őseinek tekintetét szegezte rám, akik az ellenség összezúzott csontjait és felégetett erődeit hagyták maguk után.

Visszamentünk a terembe.

Traves bárónő portréja előtt állt diadalmasan a Diadémos Nő, oldalán apró termetű férjével.

– Excusez-moi, madame – szólított meg. – Eladók ezek a képek?

– Mondtam már, asszonyom – Romana nem hagyott szóhoz jutni –, hogy nem eladók, de elhadhatók lesznek, ha beleegyezését adja az alkotójuk.

– Milyen feltételekkel? – kérdezősködött a hölgy.

– Jó kezekbe kell kerülnie a műnek… és kiemelt helyen kell kiállítani… – mondta helyettem Romana.

– Van a szalonunkban egy márványkandalló… – A Diadémos Nő elgondolkodott. – Levesszük a velencei tükröt, és kiakasztjuk oda… ó, azt… – A Kálákra mutatott. – Illik majd a két kínai vázámhoz.

Romana széttárta a karját.

– Az sajnos foglalt. Picasso minden pénzt megad érte.

– Picasso… – suttogta a dáma elhűlve. – Akkor talán az? – A bárónő portréjára mutatott.

– Jó választás… Még hasonlít is önre.

– Úgy látja? – A nő megigazította a haját.

– Ha nem világítják meg túl erős fénnyel, azt lehet mondani a vendégeknek, hogy ez ön… Madame…?

– …Klocek. Ő pedig Monsieur Klocek. Nagyon örvendünk.

Klocek úr méltóságteljes bólintással erősítette meg a szavait. A nő Romanának nyújtotta a kezét, de ő úgy tett, mintha nem vette volna észre. Vérzett a szívem, mégis fojtogatott a nevetés. Elkaptam Picasso pillantását, aki messziről nézte a jelenetet. Rám kacsintott, és a hüvelykujjával a győzelem jelét mutatta.

– Ah, elfelejtettem! Attól tartok, nem lesz belőle semmi, madame… – A duchesse a homlokára csapott.

– Miért? – jajdult fel fájdalmasan a nő.

– D’Afflitto márki megkért, hogy tegyük félre neki ezt a képet…

– A márki…?

– És ez csak most jutott eszembe.

A nő szemében megvillant a téboly. Megragadta a duchesse csuklóját.

– Minden pénzt megadok!

– Nem is tudom, kedves Madame Kubek.

– Klocek, Madame Klocek.

– Az IGAZÁN nagyon sok pénz lesz… Az a helyzet, hogy d’Afflitto márki nénikéje, aki súlyos beteg, szintén hasonlít erre a hölgyre, és ha megvenné a márki ezt a kész festményt, az felmentené a modellt állás fáradalmaitól…

A nő szó nélkül benyúlt a férje szalonkabátja alá, és mit sem törődve az ellenállásával, kivett a zsebéből egy csekk-könyvet. A mellényzsebéből előhúzott egy tollat.

– És rögtön el is visszük? – Rám nézett. A szemében egyetlen hatalmas kiáltás látszott: „Én AKAROM ezt a képet!”

– Vigyék csak el ingyen – mondtam, de a szavaimat túlharsogta Romana:

– Tizenötezer! Egy sou-val sem kevesebb.

Még be sem fejezte, amikor már ki volt töltve a csekk, és a nő átadta a férjének a tollat, hogy aláírja. Szenzációt keltett a tranzakció, körénk gyűltek a vendégek, mint a szurkolók. Miután átadta a csekket, amit Romana a táskámba csúsztatott, Klocek asszony odalépett a portréhoz, és megpróbálta levenni a falról. Lagymatagon segédkezett a férje, aki úgy nézett ki, mint aki mindjárt szörnyet hal, ezért először az oldalára fordult a kép, aztán háttal, majdnem leszakadt a kampóról, akkor Romana intésére odaszaladtak a fiúk, és egymás vállára állva levették a képet, és kiszállították. Fényképezőgépek vakui villantak, betöltötte a termet a közönség tapsa. Még egyszer elkaptam Picasso pillantását, hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Már látom a holnapi szalagcímeket! – mondta megmámorosodva Romana. – „Szenzáció a kiállításon!” „Mesés összegért kelt el a debütáló festőnő képe!” „Többet ér egy ismeretlen lengyel nő festménye, mint Picassóé!”… Már mindenki elfelejtette a vitátokat, ma chère. Most csilingel a pénz, a mi urunk hangja. És e hang mellett elhallgat minden más.

A képek forrása: https://www.delempicka.org/artwork/

A regény megrendelhető a Prae Kiadó webshopjában