Szerencsére még minden ősszel találkozom itt-ott Kosztolányi Dezső remekművével, a visszafogottságában is grandiózus Őszi reggelivel. Az emberek még ismerik, és méltán kedvelik. Olyan csiszolt mű ez, mint egy ékkő. Valószínűleg ezért is térnek vissza e versen belül feltűnően nagy számban az ehhez a jelentésmezőhöz tartozó szavak: üvegtál, tündöklő, smaragd, jáspis, ékszer, vízcsöpp, bogyó, brilliáns, pompa, tökéletesség, arany. 

De azt már valószínűleg kevesebben tudják, hogy ez a rímtelen alkotás nem szabadvers, hiába tűnhet mai szemmel-füllel elsőre (vagy többszöri olvasásra is) annak. Ugyanúgy nem szabadvers, ahogy például Tandori Dezső Töredék Hamletnek című kötetének rímtelen művei sem azok. Igaz ugyan, hogy az utóbb említett költő a jambikus verselés lazább formáját alkalmazta, de akkor is.

Az Őszi reggeli viszont nem a lazább ‒ modernebb ‒ jambust használja, hanem annak kötöttebb formáját, amely már-már Reviczky Gyula dallamosságát idézi (van is kapcsolat a két költő művészete között). E forma neve még közelebbről drámai jambus, és tíz-tizenegy szótagos sorokból áll. Például a Bánk bán is ebben a formában íródott. Kosztolányi e versének tehát nem csak a sorvégződések adják meg jambikusságát, hanem szinte minden szótagja, hiszen jambuson és ennek megengedhető pótlábán, a spondeuson kívül alig vegyül más versláb a műbe. Rögtön az első sorba belekerült egy pirrichius, és a hatodik sorába is egy, és ennyi. Az első sorba kettő spondeusos pótláb jutott, a harmadikba három, a negyedik sorba kettő, a többi sorba egy vagy egy sem.

A vers első, teljesen tiszta ‒ hogy ne mondjam: tökéletes ‒, jambusokon lépdelő sora a nyolcadik. Talán nem véletlenül. Hiszen ez a sor szól a tökéletességről: „magába-forduló tökéletesség”.

Az utolsó előtti sor egy pótlábbal indít, de aztán végig jambusok hullámzanak benne: „Jobb volna élni. Ámde túl a fák már”. Majd ezt követi a katartikus utolsó sor, amely megint egy teljesen tiszta, jambikus, nagyon dallamos sor: „aranykezükkel intenek nekem.” Ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá. Mintha az aranyleveles ágak integetnének ritmusosan a lengedező szellőben.

Számomra a jambikus sorokba kevésbé illő pirrichiusoknak is funkciójuk van ebben a szövegben. Hiszen az első pirrichius ebben a mondatban található: „Ezt hozta az ősz.” Úgy érzem, hogy itt a ritmuskiesés a közlés hétköznapiságát hivatott erősíteni. A második pirrichius gyors ti-tije, amely az „és elgurul” szókapcsolatban található, pedig magát a gurulás gyorsaságát érzékelteti.

Sietek megjegyezni, hogy azért beszélek ennyit a formáról, mert a forma tartalom. Hadd szemléltessem ezt egyéb formai jegyeken is: például a sorok számán, és a szótagszámokon. A vers tíz sorból áll, és a sorok többsége szintén tíz szótagból. Ha arra gondolunk, hogy a legklasszikusabban őszi hónapunk, az október is tizedik a hónapok sorában, akkor megértjük, hogy miért. Aztán itt van még a hangfestés-hangszimbolika tényezője is. Talán mindenkinek feltűnik az ő hangok és a vele rokon ű hangok (illetve ezek rövid alakjainak) nagy száma a verssorokon belül. Kosztolányi az őszt festi elénk velük. Az első sorban mindjárt öt található e hangokból. A másodikban ugyan csak kettő, de a harmadikban már négy, a negyedikben három és az ötödik sorban kettő. Itt értünk a vers feléhez, vagyis váltás következik. A vers témája elmozdul a leírás szintjéről, és megkezdődik a gondolati rész. A hatodik sorban nincs egy ü vagy ű és egy ö vagy ő sem, és ha elő is kerülnek, már csak egy-egy hanggal képviseltetik magukat a fennmaradó sorokban. Például az utolsó sor legfontosabb szavában (aranykezükkel), és itt az ü hang mellett visszaköszön a fent emlegetett ékszer-motívum is, az arany képében. A versformához visszatérve még annyit mondanék, hogy ebből a szempontból ellentét áll fent a vers címe, és a verssorok között. Hiszen míg a sorok jambikusak, addig a cím ellentétes lejtésű, trochaikus: Őszi reggeli.    

Kosztolányi egyébként írt valódi szabadverseket is, csak azokat nem a Számadás című kötetében, hanem a Meztelenülben publikálta. Egyébként ennek a műnek van egy párverse is, amely szintén ebben a versformában íródott, és ez a Ha negyvenéves… című költemény. Talán nem éri el az Őszi reggeli tökéletességét, hatásosságát, koncentráltságát (kicsit hosszabb is, tizenöt sor), de majdnem.      

Valóban remekművel állunk tehát szemben. Egy őszi reggeli csendéletével, amely a költőt a csendélet-szóban található élet ellenére már a halálra figyelmezteti, és ez az ellentét különös feszültséggel ajándékozza meg a művet és mindenkori olvasóját is.