PRAE.HU: Hogy vagy? Mivel foglalkoztál a nyáron?

A családommal. Munkák se jöttek igazán, de magam is törekedtem arra, hogy a három gyermekemmel értékes nyári szünetünk legyen. Ha apa vagy, az főállás, hogy Balikó Tamás (legendás megboldogult igazgatóm) bonmotját idézzem: „Jó dolog a gyerek, de nem lakásba való!” Nekünk akkor van nyugalmunk, ha az ő energiájuk le van kötve. Örököltem apai ágon egy kisebb összeget, ami egy okos befektetéshez kevés volt, de egy szép malagai nyaralásra nem, elutaztunk családostul Andalúziába. A feleségemmel mindig is nagy utazók voltunk, és imádjuk az andalúz vidéket, kicsi nosztalgia volt. Emellett jöttünk-mentünk az országban, az Ördögkatlan Fesztiválra másfél évtizede járunk vissza, egy nyaralóvá alakított borospincébe Beremendre, az a bázisunk és onnan kirándulgatunk. A gyerekek nagyjából és egészében ott nőttek fel. Találékonynak kell lennünk, hisz óvodástól egy középiskolásig kell fenntartanunk az ifjonti érdeklődést, így közös programokat szervezve, ami tele van édes örömökkel. 

PRAE.HU: A legnagyobb bontogatja már a szárnyait a színpad felé?

Nem, hála istennek nem mutat érdeklődést a pálya iránt, és mindig is vigyáztunk rá, hogy ne a fodrásztárban lebzseljen, vagy ne a műszak vigyázzon rá. Nem vágnám el az útját, de nem is erőltettem soha.

PRAE.HU: Ha már említetted Balikó Tamást, ő szerződtetett az ezredfordulón, azaz huszonöt éve a Pécsi Nemzetibe. Előtte egyetemistaként alapító tagja voltál a Pécsi Tudományegyetem Janus Egyetemi Színházának (JESZ), ott látott meg?

Az egy nagyon jó csapat volt, az első eresztés mind baráti, mind szakmai szempontból. Az a hat év volt az én főiskolám, a „színészkeltetőm”. Szabó Attila vezetésével tréningeztünk, helyzetgyakorlatokat, beszédgyakorlatokat végeztünk, és előadásokat csináltunk. 1994-ben vettek fel az egyetemre, és másodévesként „beköpött a légy”, belevetettem magam a színházcsinálásba. A színházi élet akkori helyzete ehhez kedvezett is, hisz Debrecenben, Szegeden, Budapesten, Pécsett volt még egyetemi független szcéna, jártunk Kazinbarcikára, fesztiválokra, szerintem ezeken ismertem meg Pintér Béláékat, Nánay Istvánt, Ascher Tamást, Solténszky Tibort, Bérczes Lászlót, Regőséket, a Stúdió K-t és a Szkénét. Bizony, negyedévszázada vagyok a színháznál, és milyen érdekes, hogy az évad Pécsett idén is A Pál utcai fiúkkal indult. Én is ebben léptem színpadra először, de még külsősként. Nyilván nem a musicallel, hanem egy flashback-technikára épülő darabbal, ahol a már felnőtt férfiak emlékeznek Nemecsek nélkül a múltra, egy nagyon jópofa szövegkönyv ekként építette fel visszafelé Molnár regényét.       

PRAE.HU: Nem gondoltál sosem arra, hogy mégis elmenj a főiskolára?

Ács Norbi, egyetemen JESZ-es társam, barátom elment a főiskolára, el is végezte bábszakon, ma már tanít, és a ’90-es évek végén ő és mások is addig piszkáltak, amíg beadtam a jelentkezési lapot. A feleségemmel, akkor még kedvesemmel a Pestre menő vonaton találkoztunk, titokban ő is felvételizett. Elbuktunk, kifelé Tiszeker Lajos, a Színház- és Filmművészeti Főiskola legendás főtitkára tiszta hülyének nézett minket, amikor mindketten rendkívül örültünk ennek. A mára legendás AlkalMáté osztályban végezhettem volna, ha felvesznek. Az első rostán túljutottam, a másodikon Gálffi László tanár úr eltanácsolt. Valóban nem voltam jó, ráadásul jól éreztem magam az egyetemen, lekötött a szerelem, mindez Pécsett. Utólag elnézve az AlkalMáté Truppot, bennem van a kisördög, mi lett volna ha. Nem tüske, csak érdekes feltevés így utólag. 

PRAE.HU: A feleséged, Várnagy Kinga édesanyja, Sólyom Katalin ekkor már a Pécsi Nemzeti Színház vezető színésznője volt, ma is aktív tagja a társulatnak, volt ebből előnyöd vagy hátrányod? 

Amikor még egyetemistaként próbáltuk pozícionálni magunkat – Ács Norbi barátomtól, aki nagyon otthon volt színháztörténetben – hallottam a legendás Universitas Együttesről, amelynek az anyósom alapító tagja volt, és onnan vált profi művésszé. Mi is komolyan úgy gondoltuk, ha együtt maradunk, akkor biztos kiköhögünk magunkból egy újabb Universitast. Akkor még volt egy folytonosság a szakmában, hiába voltunk huszonévesek, mi még tudtuk, kik a régi, nagy öregek, akikhez fel szerettünk volna nőni. És a kérdésre is válaszolva: nem, soha, semmi probléma nem merült fel azért, hogy egy társulatnál vagyunk. Anyósommal állandó beszélgetéseink tárgya a vasárnapi ebédnél – mert az ő színészi korosztályuk még úgy volt tartva, akár a „ridegmarha” –, hogy csitít: „Rosszul látod, Ferikém, ez egy ilyen szakma, nem így kell ezt nézned…” 

PRAE.HU: Mi volt az első szereped szerződtetett színészként? 

Az első nagyszínpados szerepem a Cirkuszhercegnőben volt Brusovszki adjutáns. A nemrég elhunyt Krum Ádám játszotta Vlagyimir nagyherceget, az ő szárnysegédje voltam. 

PRAE.HU: Melyik szerep volt az első sikered, ahol felfigyelt rád a közönség? 

Szerintem a Liliom. Ha pontos akarok lenni és az emlékeimmel is csínján bánok, az első években megkaptam minden kis szir-szar szerepet segédeket, pincéreket, így építette a színház a még „amatőr” gyerekét. De Tamás azt is látta, mit hoztam a JESZ-ről, és már az eső évadom végén bekerültem az 1. számú Próbaterembe, a ma már N. Szabó Sándor Terembe. És ahogy belegondolok, pár éve szinte megint csak itt játszom A mi utcánkat és az Audienciát. Szóval ebbe a pici térbe, a hatvanfős nézőtér előtt Tamás rám osztotta Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című darabjának egyetlen férfi főszerepét. Kincses Elemér rendezte az előadást, a három partnernőm: Füsti Molnár Éva, Fábián Anita és Gráf Csilla. Emlékeim szerint a darab egy kellemesen eleven, de kissé beteg krimi, amelynek a végén a nők belefojtottak egy kútba. Aztán 2003-ban játszhattam Balikó Tamás rendezte Rómeó és Júliában, én voltam Mészáros Sára Rómeója, de ezt a szerepemet egyáltalán nem éltem meg sikernek. Tele voltam még debreceni hadarisággal, akcentusossággal, amit csak évről évre tudtam igen lassan levetkőzni. A lelkemben megvolt a szerep, csak még nem tudott átjutni a nézőtérre a megfelelő színpadi eszközök hiányában. Már a Béres Attila rendezte Liliomban kerültem azon színpadi képességeim birtokába, amelyek a nagyszínpadhoz kellettek, és még bennem volt az egyetemi kajlaság és egy kicsi kívülállás is.   
 

PRAE.HU: Szerencsédre vagy szerencsétlenségedre, Balikó Tamást Rázga Miklós követte az igazgatói székben, majd Lipics Zsoltot nevezték ki igazgatónak, így a huszonöt év alatt három színész-direktort fogtál ki. Az igazgatók háttérbe tudták szorítani a bennük élő színészt, nem beszélve arról, hogy a direktori székből mindhárman kedvet kaptak a rendezéshez is? 

Egyáltalán nem. Azt ne felejtsük, hogy Tamás elvégezte a színházrendezői szakot is, de mégis mindig színészből és erőből instruált, amit én kezdőként védőháló nélkül éltem meg, előadásról előadásra kellett megszereznem a pajzsot, de még erős, fiatal idegrendszerem ugyanúgy erőből reagált, megvédett. Az fontos, hogy Tamásnak remek humorérzéke volt, és bódító emberi sármja, ami türelmetlenséggel és állandó magas „vérnyomással” párosult. Ma már, a #metoo után, ahogy ő instruált – kutya-picsázva a színészeket és színésznőket – nem lehetne működni, mert kimerítene egy büntetőtényállást. Nagyon szívesen emlékszem rá, remek színházi embernek tartom, nagyon jó igazgatóm volt, és egyben apakép is számomra, ahogy az egyetemen Koltai Dénes tanszékvezető is. A szüleim korán elváltak, a vérszerinti apukámmal ritkán találkoztam, a nevelőapámtól meg hamar Pécsre kerültem, így itt az ő kezük alatt eszméltem. Tamás személyisége, színházimádata mögé oda lehetett állni. Ráadásul szeretettel fiamozta a neki szimpatikus, fiatalabb kollégákat. Úgy tudott szeretni, dicsérni, kijavítani, tanítani, ahogy nekem az belefért egy „műpapa” képébe. Szimpatikusan bohém ember volt, sőt trehány, egy dzsentris életvitellel, persze valaki éppen ezért ki nem állhatta. És hogy még egy Balikó Tamás bonmotot megőrizzek az utókornak, mindig azt mondta: „A polgár az nem lesz, az születik!” – ami ma sokszor eszembe jut. 
Rázga Miklós a Balikó-érában már rendezett a színházban, mert Tamás kihirdette, hogy akinek sok a színészi energiája, az menjen le az 1. számú Próbaterembe – na, már megint az 1-es –, üres óráiban dobjon össze egy előadást. Ha a próbálkozás abba a stádiumba ért, akkor Tamás megnézte, és ha érdemesnek tartotta, adott alá műszakot, paripát, fegyvert, majd bemutattuk. Rázga Micu csinált így három előadást, Cristopher Hampton Emberbarát, Pirendello Nem tudni hogyan című darabjait és a Ványa bácsit Bajomi Nagy Györggyel, isten nyugosztalja, ő sem él már. A Pirandellóban játszottam nála. Rázga konok ember és hiú volt arra Pécsett, hogy jó színházat csináljon. Pontosan tisztában volt a művészi lehetőségeivel, színészként nem csinált kardinális kérdést abból, hogy játsszon, ahogy a rendezést sem feltétlenül ambicionálta. Szívesen emlékszem a vele közös A vágy villamosára, mert akkor még nagyon szerencsés összetételű volt a társulat, jól lehetett szerepet osztani. Rázga sosem erőltette a színészekre az otthon kitalált mániáit, hátra tudott lépni, hagyta a színészt dolgozni. Bagossy Levente csinálta az előadás díszletét, amiben Rázga nagyon jó színpadi miliőt teremtett, jó munka volt, Stanleyt játszottam...

PRAE.HU: Értem, itt a pont…

Az ezredforduló után nagyon más közegben léteztünk még mi, színházi emberek. Volt szakma, és nem ez a szétszakadt, elnyomorított, egzisztenciális válságban élő valami. Pont most láttam Babarczy Eszterrel egy interjút az apjához, Babarczy Lászlóhóz fűződő viszonyáról megjelent könyve apropóján. A ’80-90-es éveket uraló balliberális színházvezetők tudtak igazi gekkók lenni, de a színházcsinálási, vezetési intelligenciájuk az megkérdőjelezhetetlen volt, természetes szelekció és nem kontraszelekció érvényesült. Nekünk, színészeknek az volt a feladat, hogy nőjünk fel hozzájuk, ha sikerült, számítottak ránk, mert szerették és tisztelték a tehetséges embereket, hagyták őket élni. Nyilván magam is tudnék mesélni rémtörténeteket, de inkább arra emlékszem, amikor a kaposvári Csiky Gergely Színházzal koprodukcióban bemutattuk 2014-ben a Bányavakságot. Babarczy még lejött Kaposvárra megnézni, és azt mondta Bérczes László rendezőnek: „Lacika, ez azért rendben volt.” 

PRAE.HU: Hogy változott a te színházad az elmúlt negyedévszázadban? 

Én azt hiszem, országos jelenség a folytonosság hiánya, ami nekem állandó mániám. Régen akár egy fővárosi „várban”, akár egy „végvárban” játszottunk, tudtunk egymásról. Amíg volt POSZT, meg is néztük egymást, és magam a pandémiáig erősen hittem ebben, hogy tudnom kell, kik voltak előttem, kik alkották és alkotják a szakmám, most kik a társaim. Ismertem őket és valamelyest ők is ismertek engem. Ez mára megszűnt, kiment a szakma, a nézők, és a színház is alólam, alólunk. Nem tudom, hol van a kutya elásva. Az első tíz-tizenöt évemben el voltam kényeztetve, vigyáztak rám, jó szerepeket kaptam, nem foglalkoztam térfelekkel és küzdelmekkel. Mondták, hogy a társulati, kőszínházi rendszer tarthatatlan, de az én színészi pályám ott tartott, hogy magamba szívjam a szakmát, színművészként még nem voltam tudatos. Mire művészi öntudatra ébredtem, és már nyitott voltam a szakma rezgéseire, nemcsak a holnapomat és a színpadot láttam magam körül, akkora jött a pandémia, és azóta nem találom a saját helyem. Nem tudom, hogy nekem lesz-e egyáltalán lehetőségem színészként megöregedni és elfáradni, mint mondjuk Haumann Péternek, lehetek-e én is bölcs, őszhajú, meglett és tehetségesnek mondott idős színészember. Képes-e még egyáltalán a színházszakma biztosítania szakmai folytonosságot nekünk. 

Nem véletlenül példálódzom a nagy öregekkel. Szervét Tiborral találkoztam az idei Vidor Fesztiválon, akivel a régi POSZT-okról és a Vidéki Színházi Találkozókon jóban lettem, megörültünk egymásnak. Ott volt velem fiatal színészpartnerem, megkérdezte: „Ki volt ez a bácsi?” A mai fiatal színészek nemhogy azt nem tudják, hogy ki volt Sinkovits vagy Básti Lajos – messzebbre ne is menjünk –, hanem a kortárs, idősebb kollégáikat sem ismerik. Tiborral jól elbeszélgettünk az életközepi válságról, a burnoutról, meg a poszt-Covidról, és úgy általában a szakmáról. Ő egy generációval felettem még szerencsés volt, mert állt a régi rendszer, amibe pont belefért a pályája. A 60 pluszos színészgeneráció élete még utolsókként körbeért, nem kellett változtatniuk. De én még voltam a zánkai Úttörőtáborban, ami a ’80-as évek végén megszűnt, aztán hinni kezdtem, hogy nagyon jó lesz nekem ez az új rendszer, a vadkapitalizmus. Eljöttem a szülővárosomból, Debrecenből Pécsre az egyetemre, illúzióim születtek a kőszínházról, a művészpályáról, a társulati létről. Aztán kiderült, hogy én alapvetően „végvári” vitéz vagyok, és amire ezt megéltem, erre mind rájöttem, azzal a lendülettel ki is ment alólam a szakma. Itt ülök veled negyedévszázados pályafutást követően, ötvenévesen, és mire a részévé válhattam volna, szétzúzódott alattam a fundamentum. A Vidoron élmény volt találkozni színésztársakkal, hozzám hasonlóan kicsit elfáradt színészekkel és elbeszélgetni velük. Igen, ez van, csináljuk még erőből, de már nem úgy jön a közönség, nem is olyan a közönség, nem az az energia fűti sem a színpadot, sem a nézőteret, és nem úgy néznek minket, ahogyan régen. 

PRAE.HU: Úgy érzed, a te státuszod változott a te színházadban? 

PRAE.HU: Valahogy parkolópályára kerültem, én vagyok az 1. számú Próbaterem lakója, és az elmúlt öt évben színészi örömöt leginkább az itt játszott A mi utcánk és az Audiencia című produkciókban találtam, amelyekkel éppen öt díjat hoztam, hoztunk el alkotótársaimmal a Pécsi Nemzeti Színháznak. Tudom, hogy a Covid után magam is nehezen találtam vissza a színpadra, de azért még bírom. Az nem baj, ha az ember így, ötven körül belassít, de akkor is szeretnék még igazi kihívásokat, amelyek közül én szelektálhatnék.  

PRAE.HU: A színházban játszott szerepeidet végigböngészve a pandémiáig valóban figyelmes volt anyaszínházad, neked is keresett minden évadban jelentős szerepeket. Vendégként rendezett Csiszár Imre, Keszég László, Anger Zsolt, Mohácsi János, Paczolay Béla, Méhes László, Rudolf Péter, többször kirándultál a Pécsi Harmadikba is. Úgy jó évtizede azt nyilatkoztad, hogy jól érzed magad Pécsett, különben is mi lenne, ha mindenki Budapestre szaladna. Az elmúlt öt évben azonban – szakképzett nézőként magam azt érzékeltem a nézőtérről –, hogy a társulat legszínesebb eszköztárú férfi színészeként, vezetőszínészként teret vesztettél, éppen a legjobb színészi állapotodban és életkorodban. Milyen új szerepeket játszol ebben az évadban? 

Az Esőember igazgatójának karakterét, októberi  bemutatóval a Kamaraszínházban, és novemberben Sławomir Mrożek Emigránsok című darabjában AA szerepét az 1. számú Próbateremben. De az elmúlt öt évből jó szájízzel emlékszem vissza Telihay Péter a Don Juan rendezésére és Nagy Péter István irányításával a Vízkereszt vagy amit forgattok című produkciókra is igaz, mindkettő nagy gyorsasággal lekerült a repertoárról, amire bemelegedtünk volna, már nem is játszottuk. 

PRAE.HU: A Don Juanban én Sganarelle-t osztottam volna rád, és amikor láttam, hogy kijön a színház Molnár Az üvegcipő című darabjával, a nyakamat tettem volna arra, hogy te leszel Sipos Lajos…  

Én is úgy hiszem, hogy van némi Molnár-múltam, és azt érzem, jól is állunk egymásnak az íróval. Játszottam A Pál utcai fiúkban, a Liliomban, A testőrben, a Játék a kastélyban, Az Ördög című darabban, Az üvegcipő egyelőre kimaradt. Sganarelle-ről szólva, Mercutiónak mindig jobb lenni, mint Rómeónak, de én el tudtam fogadni a Don Juan színrevitelekor Telihay rendezői koncepcióját, hogy Don Juan kicsit béna, már nem az a bikaerős, lehengerlő hódító, hanem egy megfáradt túlélő. 
 

PRAE.HU: Soha nem vágytál el Pécsről? Különösen, hogy hangos szakmai és közönségsikert értél el a főváros egyik művészszínházában, 2016 óta megy a Radnótiban a Szikszai Rémusz rendezte Párnaember, én is ott figyeltem fel rád, egy fővárosi színpadon, nem Pécsett. 

Előbb itt volt a JESZ, aztán az én hosszúra nyúlt tanulóéveim Balikó alatt, és emellett helybe jött a szakma a POSZT-tal minden évben. Családom lett, és ez körém növesztett valamiféle vidéki pökhendiséget. A kollégákkal úgyis találkoztam nyaranta, láttam, mit és hogyan csinálnak, és innen, a végvárból kitörni néha szexibb volt, mint ott lenni mindig a tűzközelben. Talán kicsit féltem attól, hogy szétzilálhatja a családi életemet a hirtelen előálló sok lehetőség. Érzékeny idegzetű emberek csinálnak jó színházat, és ha ez az egyensúly megbomlik, nagyon gyorsan belénk költözhet valamiféle rossz rezgés. Attól is féltem, hogy pár évig tart a sok kihívás, aztán rámunnak. Persze több, sok pénzt keresni jó lett volna, de én soha nem akartam szétpörgetni az életem azért, hogy egy magazin címoldalára kerüljek. Bennem a mai napig az az izzószál, hogy valami értékeset csináljak. Pesten meg annyi a lehetőség, hogy biztosan szétforgácsolna, nem tudnék elmélyülni, igazán benne lenni semmiben, mert már várna délután egy „másik ajtó”. 

Visszakanyarodva ahhoz, amit szakmai létünk jelenéről, a színészmesterségről fogalmaztam meg hangosan, azt hiszem, hülye lennék jegyet váltani a süllyedő Titanicra. Aki nem él benne, nem a maga bőrén tapasztalja, de nyomon követi a magyar színházi élet alakulását, változását, az is látja, hogy a független színházak túlélnek, míg a fővárosban a pár önkormányzati fenntartású művészszínház küszködik. Nem bánom, hogy itt maradtam, hogy a pécsi Uránváros peremén lakom, és Köles Ferinek hívnak. 

Azt bánom, hogy megszűnt a szakmai folytonosság, ami védőhálót és biztonságot adott, hogy nem tudunk egymásról, amikor alig vagyunk. Most még az is fáj, hogy itt Pécsett, a „saját váramban” váltam kicsit szolgává. Az sem tenne boldogabbá, ha elmennék egy másik vidéki színházhoz azon az alapon, hogy én egy vidéki srác vagyok, hisz ugyanebbe csöppennék bele. 

PRAE.HU: Lehet, hogy rosszul bogarásztam át a színházad weblapját, de úgy láttam, az elmúlt öt évben csak te hoztál haza Pécsre szakmai díjakat a színháznak (érezhetsz persze így, de nem ez a szakmai visszacsatolásod). Arról nem is beszélve, hogy te vagy az a pécsi színművész, aki képes a városba vonzani még színikritikust, hogy írjon egy-egy új bemutatójáról. A tatabányai, győri, szolnoki, debreceni, zalaegerszegi, szombathelyi, miskolci színházi előadások folyamatosan ott vannak Budapesten, rendszeresen jönnek a társulatok vendégjátékkal és a fesztiválokra, de Pécs évek óta sehol, csak Köles Ferenc, aki például a Szkénére elhozza az 1. számú Próbateremből A mi utcánk című előadását. Amúgy milyen feladatokra vágynál? Nem szerepre, művészi kihívásra?

Még fiatalon láttam a Bárkában a Lila akácot Kaszás Gergővel és Pokorny Liával, ezért egy időben Csacsinszky Pali figurájával kacérkodtam gondolatban. De szerepálmom sohasem volt. Én a próbát, a munkát szeretem, hogy a színház 100%-ban lekössön, elborítsa az érzékeimet. Ahogy elszaladtak mellettem az évek, már nem biztos, hogy nekem mindig a színpadon kell ugrabugrálnom, különösen, hogy szeretek agyalni, bíbelődni egy-egy irodalmi művel, színdarabbal, és már van annyi tapasztalatom, mondanivalóm a színházról, hogy nem ijednék meg, ha felkérnének rendezni. A pályámon ez újabb, más szintet jelentene, és vágyom magam is új művészi impulzusokra. Itt Pécsett pezsgő irodalmi élet volt egykor, hogy mást ne mondjak: Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat. A POSZT-okon mindig imádtam az off-programokat, ahogy beugrottunk vakon valamibe és felolvastunk új darabokat, novellákat. Hasonló programokkal szívesen molyolnék a színház oldalvízén.  

PRAE.HU: Adtál-e vissza korábban szerepet?

Nem, azt nem lehet. Talán egyszer, valami kétszemélyes spanyol darabot próbáltunk Györfi Annával, amit közösen „elkaszáltunk” a bemutató előtt, egyszerűen nem tudtunk együtt menni a rendezővel az istenért sem. Az ilyen munka, amikor egy hozzá nem értő rendező a társulaton, a színészeken próbálkozik, vagy a súlytalan, semmi mélységgel nem bíró darabok sorozatos színrevitele fáraszt, szétcincálja az idegeimet.    

PRAE.HU: Van-e színészi kontrollembered – hogy én is idézzek egy színházi embert, Benedek Miklóst és az ő „gatyaletolós” darabjelzőjét –, aki elmondja neked, hogy gáz ebben játszani? 

A JESZ-es Ács Norbert barátom, neki adok az emberi és a szakmai véleményére is, és Mészáros Máté, aki főiskolát végzettként elmondja nekem, hogy: „Azt te nem tudod Feri, mert nincs technikád, csak ugrálsz itt össze-vissza.” És voltak fontos színházi emberek a pályámon. A Balikó-érában sokat dolgoztam Béres Attila, a Rázga-érában Méhes László rendezőkkel, azt hiszem, tucatnál több darabon minkettőjükkel, és sokat kaptam tőlük a színházcsináláshoz, remélem én is tudtam mutatni nekik valamit színészként. És persze a mai napig, ha versmondásra készülök, kikérem anyósom, Sólyom Kati véleményét, mert komoly múltja van pódiumelődóként, és miután a feleségem is szakmabeli, ő a legnagyobb kontrollom, mert átlátja és megérti a helyzetemet, képes azt mindig kívülről nézni, és nagyon jók a megérzései. Egy mosollyal ki tud rántani egy pillanat alatt valamiből, amin már napok óta rágódom, hogy: „Ezt hagyd Feri, ebben már nincs több, amin most rugózol.” 

PRAE.HU: Látsz különbséget a férfi és a női színészek helyzete között?

Azt nem akarom soha elvenni a szakmától, hogy alapvetően ez egy belterjes, „együgyű”, zsigeri szakma, magamon is elcsodálkozom néha, hogy egy íróhoz képest egyszerű vagyok, mint a sár. Az intellektust általában jó, ha a direktor, a rendező képviseli a színházban. Régebben legalábbis így volt. És ezt is Balikó mondta, de talán ő is hallotta valakitől, hogy a színész akkor ért, amikor érez. Ránk, színészekre ez is a jellemző, hogy lendületből, első felindulásból fogalmazunk. És igen, látom a különbséget, a színésznők sokkal kiszolgáltatottabbak ezen a pályán, főleg a #metoo előtt, ahogy kezelték őket, ahogy beszéltek velük. Én nagyon tiszteltem volt pécsi kollegaként Mészáros Sárát, sokat tanultam tőle, ma Stubendek Katalint és Darabont Mikoldot említhetném női kollégáim közül. Elképesztően alázatosak a pályájával szemben, jobban terhelhetők, mint egy férfi színész, és igazi átváltozóművészek. Mikold még az erdélyi színház modus operandiját is hordozza magában, egy egészen másféle látásmódot a színházcsináláshoz. Ráadásul, ahogy a feleségem, a színésznők sem tekerednek bele olyan értelmetlen dolgokba, amelyekbe mi, férfi színészek akár egóból is rendre beforgatjuk magunkat.

PRAE.HU: Darabont Mikold, aki évtizedes színpadi partnered számos sikerdarabban, bejelentkezett márciusban az igazgatói székre. Látom a színház honlapján, hogy nincs feladata a 2025-2026-os évadra, sőt lekerültek a repertoárról azok a darabok is, amelyekben játszott, például az ez év februárjában bemutatott Koldusopera, ami talán éppen a bérletes előadásokat játszotta ki. Ez bátor lépés volt az embertől, de botorság a művésztől, előre bejelenteni a szándékot, hisz parkolópályára került azonnal. Nyilvánosan megfogalmazta az elmúlt évekről a Szabad Pécs online sajtóorgánumnak, hogy egy színház életében a rendezők hiánya milyen súlyos problémát jelent a társulatnak, a színészek fejlődésének, „ma az a divat, hogy a színészek rendezgetik egymást… ennek a következménye, ha többnyire silány előadások születnek.” A színházad honlapját olvasgatva két-három éve jóformán már csak az igazgató, a művészeti vezető, a produkciós igazgató és a Pécsi Balett művészeti vezetője rendez Pécsett, felfedezve magukban az ehhez szükséges készséget. Bakos Kiss Gábor, Bagó Bertalan, Bozsik Yvett érkeznek rendre vendégrendezőnek, akik valóban sokat rendeznek máshol is, de anno ők is autodidakta módon kezdtek rendezni. Te idegileg-lelkileg hogyan élted meg társulati tagként az elmúlt öt évet? 

Általánosságban megfogalmazva egy színész életében az életmérleg két nyelvének egyensúlyban kell lennie, éreznie kell a szakmai és a civil megbecsülést egyaránt. Ha nincs lehetőséged művészemberként az önmegvalósításra, az stresszt, frusztrációt és békétlenséget szül benned, óhatatlanul hazaviszed, másokon csapódik le. És ugyanez fordítva is, ha magánemberként káoszban élsz, az meglátszik a színpadi munkádon. Nekem a családi bázisom, hátterem biztos. A mesterségemhez, a színházhoz, így a Pécsi Nemzetihez is mindig szakmai alapon közelítek. Mi, színészek, alapból egy hisztis népség vagyunk, amikor a legjobb nekünk, akkor is találunk pocskondiázni valót egymás között, hogy ezt nem így kellett volna. Én azért még sosem balhéztam a színházban, hogy nincs wc-papír a férfi mosdóban, hogy milyen szerény a fizetségem, csakis a műhelymunkáért és olyan produkciók megszületéséért, amelyekből a fiatalok tanulhatnának, ahogy magam is húsz éve. Én nem szürke, biztonságra játszó rutinra vágyom a színházban, a színpadon, amibe csak halálosan belefáradok. A mai előadásokban nem találom meg, amit tíz éve még ez a szakma, ez a színház abszolút megadott nekem. Olyan előadásokat szeretnék, amelyekbe művészemberként érdemes beleállni, kisebb és nagyobb szerepekben egyaránt, amelyeken keresztül tudok a színpadról éppen aktuálisat közvetíteni a közönségnek magamról, a színházról, a világról. Amúgy nem zavar, hogy nem kell belehalnom az előadásokba minden este, mert nulla társadalmi, művészi üzenete van a darabnak, de ez ellustítja a színészek idegrendszerét, érzékeit. Mára úgy érzem, visszakerültem az egyetemi létbe. Az 1. számú Próbateremben a 60 fős közönségnek, mint a betonból kihajtó gaz próbálom igazolni a színészlétem, hogy még érvényes az, amit én csinálok, csak ez a színházi gondolkodás, attitűd most nincs pajzsra emelve, mert a mélyebb mondanivalóval bíró előadásoknak nincs üzleti haszna. Mikolddal egyébként Balogh Róbert pécsi író, újságíró készített a Víz és csokoládé című műsorban interjút, amelyben csodálatosan, szelíden és tárgyilagosan fogalmazott a döntéséről. Ő is hasonlóan érez a szakmai létünkkel, pontosabban a létbizonytalanságunkkal kapcsolatban, ahogy én, tisztelem, hogy harcolni is tud érte. Szégyellem, hogy én nem vagyok ilyen bátor, hogy mindent egy lapra feltéve kiálljak a hitemért. Büszke vagyok Mikoldra. Én is, ahogy ő is, dolgozni szeretnék őszinte, normális, szakmai minőséget képviselő alkotói légkörben. 

PRAE.HU: Olvastam egy interjúdban, hogy a negyvenedik éved pánikkal töltött el. Mit érzel most? 

Most aztán még tanácstalanabb vagyok, és nem a korom miatt. Ingoványos körülöttem minden, és amit valóságnak élek meg, az egy utópia. Ezért lenne fontos, hogy legyen kapaszkodóm, és színésznek az mindig a színház. Akkor érzem jól magam, akkor vagyok biztonságban, amikor a színpadon vagyok, estéről estére ott és akkor az az egyetlen realitás számomra. Átzsilipelek egy másik valóságba, és úgy lehetek önmagam, hogy egyáltalán nem találkozom magammal. Héttől-tízig elmenekülök egy saját világba, ami maradéktalan boldogságot ad. Ezt csak az tudja pótolni, amikor a családommal mondjuk Andalúziában barangolhatok és egyáltalán nincs színház. Csak hát kell a balansz, a kint és bent, az itt és ott egyensúlya, most csak a családomba kapaszkodhatok, és néha az 1. számú Próbaterem biztonságába, egy-másfél órára, havonta párszor. 

PRAE.HU: Mi lesz Köles Ferenccel tíz év múlva? 

Fogalmam sincs. Öt éves a legkisebb gyerekem, akkorra tizenöt lesz, a legnagyobb meg már elvégzett egy egyetemet. A pécsi létemtől, színháztól elvonatkoztatva is érzek egy olyasféle országos fáradtságot, ami akaratlanul elkedvetlenít. Lefekvés előtt, amikor már alszanak a gyerekek, mindig kibeszéljük a napunkat a feleségemmel, és egyre gyakrabban fantáziálunk egy B terven, sőt lassan eljutunk a ZS tervig is. Szeretem a szakmám, a lelkemben enyém a színpad még mindig, ahol jól érezhetném magam. De például a Mészáros testvérek, Máté és Sári elvégeztek egy masszőrtanfolyamot, Urbán Tibor kollégám állandóan a főzéssel kacérkodik, mert nagyon jó szakács, ahogy Anger Zsolt is főzőműsorban teljesedett ki. 

PRAE.HU: Neked van valamilyen kézügyességed?  

Nem tudom, soha nem próbáltam. De azt tudom, hogy a felmenőim dolgos, földszagú emberek voltak, amit nyilván én is őrzők magamban. Most nem azt mondom, hogy elkezdek nutriázni vagy disznózni, de a földművesség, a földdel való foglalatosság már nem állna tőlem messze. Hobbi szinten biztos nem, pütykörészni kicsit paradicsommal és paprikával. Ám ha ebből kéne megélni, az már megint egy másik történet lenne. Szabad lett a színházpiac is, persze. A LOUPE Társulat tagjai az eddig megszerzett népszerűségükre építve jókor ugrottak neki a kőszínház melletti felvevőpiacnak, ahogy például Pindroch Csaba, Csányi Sándor is járják az országot. Profik, kitartók, eladhatók. Tényleg jól csinálják. Amikor Csabának mondtam A mi utcánkat, mondta, hogy az eladhatatlan, nézzem meg a Segítség, megnősültem! – Pindroch Csaba egyszemélyes komédiáját, az ma a piaci deal. És akkor most visszautalok arra, hogy ha a közönségnek ez így elég, akkor, mint a legtöbb színész, ráállsz erre a futószalagra és próbálsz megélni a piaci keresletből. Én hiába is érzek magamban még potenciált, hogy a feleségemmel képes legyek csinálni egy kétszemélyes műsort, és azt majd visszük falunapokra meg szüreti bálokra, mert valójában én ezt egyáltalán nem akarom. Lehet, hogy idealista vagyok, de én szeretnék még mindig a struktúrában, ezen a pályán maradni, egy evidens és hagyományos színházi rendben, ahol a néző a tartalomért „fárad el” hozzánk, nem pedig mi megyünk házhoz a nézőért. Szerintem ez nem túlzott igény. Még itt a „végeken” sem!