film
2009. 01. 22.
Az élők, a holtak és a pöcskirály
Steven Jay Schneider: 501 filmrendező (könyv, Gabo Kiadó, 2008)
A Gabo Kiadó tovább játszik a számokkal, a 303 magyar film, az 1001 film, az 1001 könyv, a 303 magyar lemez és az 501 filmsztár után a közelmúltban polcokra került az 501 filmrendező is. Felemás sikerrel: kevesebb névvel, mélyebb elemző munkával és hiánytalan filmográfiákkal komolyabb és szakszerűbb kötetté is válhatott volna.
Megannyi filmes gyűjtemény után üdvözítő végre egy olyan lexikon, amelyet kifejezetten a direktoroknak szenteltek a szerzők. Azoknak, akik kitalálták, megteremtették, majd feltálalták nekünk az immár számos kötetben taglalt jelenetek s élmények egész sorát. A nemes vállalás az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz szerzőitől származik, a szerkesztő ezúttal is Steven Jay Schneider. Utóbbi információ – a legnagyobb filmes toplista kötet minőségének ismeretében – bőven adhat okot az előzetes bizakodásra, ám a végeredmény ezúttal meglehetősen vegyes. A válogatás tulajdonképpen még rendben is volna. A merítés igen széles, hisz a neves európai és hollywoodi rendezők mellett számos ázsiai, dél-amerikai és afrikai alkotó is helyet kapott a könyvben.
A mennyiségnek ez esetben azonban a minőség, különösen az egyes alkotókra jutó terjedelem látta kárát. Alapesetben egy rendezőre egy oldal jut ugyanis, s csak a nevesebb, ismertebb vagy igen terjedelmes filmográfiával rendelkező direktorok kaptak két, illetve esetenként három oldalt. Utóbbit mindössze huszonhárman érdemelték ki. Többek között olyan nagyságok, mint D. W. Griffith, Howard Hawks, George Cukor, Hitchcock, Wilder, Kubrick, Godard, Scorsese s persze Spielberg. Sokan vannak azonban, akik nem kaptak ekkora figyelmet, és számos esetben (Luc Besson, Hal Hartley, Wong Kar-Wai, Aki Kaurismaki, Terry Gilliam, Peter Bogdanovich, Eric Rohmer s különösen Cecile B. DeMille esetében) még az egy oldalt is láthatóan nehezére esett megtöltenie az adott szerzőnek. A könyv egészen pontosan 46 kritikus és filmes újságíró munkáját foglalja egybe, így – az egységesítés okán beszerkesztett összefoglaló mondatok, keretes írások és idézetek ellenére is – meglehetősen eltérő az írások stílusa és tartalma is.
A kötet – nagyon helyesen – a rendezők születése szerinti időrendben halad, így mire az 1861-ben született Georges Méliés-től eljutunk a napjainkban is még csak 34 éves David Gordon Green-ig, nem csak a kiválasztott képviselőkről, de a filmvilág fejlődéséről is képet kaphatunk valamelyest. Minden portréhoz került fotó is, és szerencsére a filmrészletek vagy forgatási fotók sem ritkák, így nyoma sincs az átlagos lexikonok sótlan tömörségének. Az írások elején kivétel nélkül mindenkiről olvashatunk egy rövid összefoglalást is, s bár többségükkel nincs gond, a szerzők itt-ott azért rendesen megmozgatják az olvasók rekeszizmait.
Négy magyar rendező kapott helyett a kötetben, az ő egymondatos leírásaik nagyjából még rendben is volnának. Jancsó Miklós: „Modernista magyar rendező; a hosszú beállítások mestere, oldalsó követőfelvételek a szélesvásznon, amellyel geometriai kompozíciókat hoz létre; politikai és történelmi témák.” Mészáros Márta: „Dokumentumfilmek és drámák magyar rendezőnője; filmhíradó-részletek felhasználása; önéletrajzi tartalom; a politikai elnyomás témája; a nők társadalmi szerepének feltárása.” Szabó István: „A magyar és a közép-európai régió történelmét vizsgáló rendező; szerzői filmes; apró mellékszerepek; közös munkák Klaus Maria Brandauerrel.” Tarr Béla: „Sötéten komikus drámák; klausztrofóbiás világ; hosszú beállítások; fekete-fehér fényképezés; az emberi méltóság megőrzésének témája." Szabónál már nyilvánvalóan rezeg a léc, de ez semmi ahhoz képest, amit mondjuk Joel Schumacher kapott: „…művészi együttműködés Colin Farrel ír színésszel.” Miért is? Vagy Gus Van Sant: "…művészi együttműködés Keanu Reeves-el…” Tényleg? Scorsese esetében még érthető, hogy külön kiemelik Robert De Niróval való legendás együttműködését, Tim Burton kapcsán is helyénvaló, ha felhozzák Johnny Depp állandó jelenlétét, de ezekre nincs mentség. S hogy Kathryn Bigelow, az Örvénylő vizeken és az Atomcsapda rendezője a „provokatív akciófilmek intellektuális női alkotója” volna? Legalábbis érdekes.
A több oldalra érdemes filmrendezők esetében szinte mindenkihez került egy-egy keretes írás is, a fentieknek megfelelően szintén igen vegyes tartalommal. Coppola kapcsán például tényleg érdekfeszítő momentumot, a családon belüli csoportdinamikát és a családi értékeket boncolgatja a szerző, ellenben Polanski keretesében csupán mindenki által ismert tényekre futotta. Ráadásul míg Tarkovszkij kapcsán kizárólag az orosz direktor egykori főiskoláját érintő érdektelenségek (alapítás, névváltoztatás) kerültek kiemelésre, addig Welles és Lucas történetírói legalább egy kicsit megerőltették magukat. Előbbinél az Aranypolgár bemutatója körüli csatározásokról kapunk újabb adalékokat, a Star Wars -univerzum és a különböző műanyagjátékokkal terhelt gyorséttermi menük megálmodójánál pedig külön kis írás foglalkozik a direktornak a filmekhez kapcsolódó egyéb termékek tömegtermelésében betöltött szerepével.
Az érdekfeszítőbb információk felett érzett öröm azonban nem tarthat sokáig, mert a tárgyi tévedések és az elírások újra és újra kizökkentenek. A magam részéről nem igazán értem, hogy mit keres a könyvben az átlagos akciófilmeket jegyző Kathryn Bigelow, azonban, ha már így alakult, végigolvasnám a munkásságát felfejtő fejezetet, ha lehetne. Csakhogy a róla szóló szöveg egyszer csak, egészen pontosan egy mondat kellős közepén egyszerűen véget ér. Spielbergnél ilyesmi nem fordulhat elő, sőt, „Hollywood titánja” a könyv szerint még csak 53 éves (holott valójában már a 63-at tapossa). Fassbinder ellenben még mindig él, legalábbis a szerzők szerint, 1982-es halálát ugyanis sehol sem jelölik. S mindemellett az már csak lényegtelen kis semmiség, hogy a könyv szerint a Shyamalan rendezte Jelek főszereplője nem más, mint Bruce Willis.
Kisebb-nagyobb, ám mindenképp bosszantó hibák keverednek tehát az érdekesebb életrajzi- és karrier-adalékokkal. Sosem gondoltam volna például, hogy Spielberg, miután Roman Polanski és Martin Scorsese visszautasította a lehetőséget, Billy Wildert szerette volna megnyerni a Schindler listája rendezésére. Ráadásul, miután az idős direktor már nem érzett magában kellő erőt a forgatáshoz, maga javasolta, hogy Spielberg rendezze meg a filmet. Igazán örvendetes az is, hogy Ridley Scott kapcsán elmerenghetünk kicsit a rendezői változatok létjogosultságán, vagy hogy John Waters szócikkénél a szerkesztők nem féltek a következő idézet hangsúlyos kiemelésétől: „Neveznek rendezőnek, producernek, filmcsinálónak. Én pöcskirálynak hívom magam.” Ez tényleg dicséretes. Az aktualitásra sem lehet panasz, több 2008-as film mellett ugyanis már Anthony Minghella és Sidney Pollack sajnálatos közelmúltbéli halála is feljegyzésre került.
Az 501 filmrendező mégiscsak felemás élmény. Kevesebb névvel, mélyebb elemző munkával és hiánytalan filmográfiákkal komolyabb és szakszerűbb kötetté is válhatott volna. Így azonban nehéz eldönteni, kinek is szól valójában a kötet, hisz míg egy átlag filmbarát nem kíváncsi ennyi ismeretlen alkotó rövid életrajzára, addig a komolyabb érdeklődök csalódottan konstatálhatják, hogy nem sok újat kaptak az amúgy igényes kivitelű gyűjteménytől.
501 filmrendező - A legnagyobb filmrendezők átfogó kalaúza
Szerk.: Steven Jay Schneider
Oldalak száma: 640
Fordítók: Bojtár Péter, Bori Erzsébet, Dobos Lídia, Köves Gábor, László Ferenc, Papp Dániel, Turcsányi Sándor
Kiadás éve: 2008
GABO Könyvkiadó és Keresk. Kft.
A mennyiségnek ez esetben azonban a minőség, különösen az egyes alkotókra jutó terjedelem látta kárát. Alapesetben egy rendezőre egy oldal jut ugyanis, s csak a nevesebb, ismertebb vagy igen terjedelmes filmográfiával rendelkező direktorok kaptak két, illetve esetenként három oldalt. Utóbbit mindössze huszonhárman érdemelték ki. Többek között olyan nagyságok, mint D. W. Griffith, Howard Hawks, George Cukor, Hitchcock, Wilder, Kubrick, Godard, Scorsese s persze Spielberg. Sokan vannak azonban, akik nem kaptak ekkora figyelmet, és számos esetben (Luc Besson, Hal Hartley, Wong Kar-Wai, Aki Kaurismaki, Terry Gilliam, Peter Bogdanovich, Eric Rohmer s különösen Cecile B. DeMille esetében) még az egy oldalt is láthatóan nehezére esett megtöltenie az adott szerzőnek. A könyv egészen pontosan 46 kritikus és filmes újságíró munkáját foglalja egybe, így – az egységesítés okán beszerkesztett összefoglaló mondatok, keretes írások és idézetek ellenére is – meglehetősen eltérő az írások stílusa és tartalma is.
A kötet – nagyon helyesen – a rendezők születése szerinti időrendben halad, így mire az 1861-ben született Georges Méliés-től eljutunk a napjainkban is még csak 34 éves David Gordon Green-ig, nem csak a kiválasztott képviselőkről, de a filmvilág fejlődéséről is képet kaphatunk valamelyest. Minden portréhoz került fotó is, és szerencsére a filmrészletek vagy forgatási fotók sem ritkák, így nyoma sincs az átlagos lexikonok sótlan tömörségének. Az írások elején kivétel nélkül mindenkiről olvashatunk egy rövid összefoglalást is, s bár többségükkel nincs gond, a szerzők itt-ott azért rendesen megmozgatják az olvasók rekeszizmait. Négy magyar rendező kapott helyett a kötetben, az ő egymondatos leírásaik nagyjából még rendben is volnának. Jancsó Miklós: „Modernista magyar rendező; a hosszú beállítások mestere, oldalsó követőfelvételek a szélesvásznon, amellyel geometriai kompozíciókat hoz létre; politikai és történelmi témák.” Mészáros Márta: „Dokumentumfilmek és drámák magyar rendezőnője; filmhíradó-részletek felhasználása; önéletrajzi tartalom; a politikai elnyomás témája; a nők társadalmi szerepének feltárása.” Szabó István: „A magyar és a közép-európai régió történelmét vizsgáló rendező; szerzői filmes; apró mellékszerepek; közös munkák Klaus Maria Brandauerrel.” Tarr Béla: „Sötéten komikus drámák; klausztrofóbiás világ; hosszú beállítások; fekete-fehér fényképezés; az emberi méltóság megőrzésének témája." Szabónál már nyilvánvalóan rezeg a léc, de ez semmi ahhoz képest, amit mondjuk Joel Schumacher kapott: „…művészi együttműködés Colin Farrel ír színésszel.” Miért is? Vagy Gus Van Sant: "…művészi együttműködés Keanu Reeves-el…” Tényleg? Scorsese esetében még érthető, hogy külön kiemelik Robert De Niróval való legendás együttműködését, Tim Burton kapcsán is helyénvaló, ha felhozzák Johnny Depp állandó jelenlétét, de ezekre nincs mentség. S hogy Kathryn Bigelow, az Örvénylő vizeken és az Atomcsapda rendezője a „provokatív akciófilmek intellektuális női alkotója” volna? Legalábbis érdekes.
A több oldalra érdemes filmrendezők esetében szinte mindenkihez került egy-egy keretes írás is, a fentieknek megfelelően szintén igen vegyes tartalommal. Coppola kapcsán például tényleg érdekfeszítő momentumot, a családon belüli csoportdinamikát és a családi értékeket boncolgatja a szerző, ellenben Polanski keretesében csupán mindenki által ismert tényekre futotta. Ráadásul míg Tarkovszkij kapcsán kizárólag az orosz direktor egykori főiskoláját érintő érdektelenségek (alapítás, névváltoztatás) kerültek kiemelésre, addig Welles és Lucas történetírói legalább egy kicsit megerőltették magukat. Előbbinél az Aranypolgár bemutatója körüli csatározásokról kapunk újabb adalékokat, a Star Wars -univerzum és a különböző műanyagjátékokkal terhelt gyorséttermi menük megálmodójánál pedig külön kis írás foglalkozik a direktornak a filmekhez kapcsolódó egyéb termékek tömegtermelésében betöltött szerepével. Az érdekfeszítőbb információk felett érzett öröm azonban nem tarthat sokáig, mert a tárgyi tévedések és az elírások újra és újra kizökkentenek. A magam részéről nem igazán értem, hogy mit keres a könyvben az átlagos akciófilmeket jegyző Kathryn Bigelow, azonban, ha már így alakult, végigolvasnám a munkásságát felfejtő fejezetet, ha lehetne. Csakhogy a róla szóló szöveg egyszer csak, egészen pontosan egy mondat kellős közepén egyszerűen véget ér. Spielbergnél ilyesmi nem fordulhat elő, sőt, „Hollywood titánja” a könyv szerint még csak 53 éves (holott valójában már a 63-at tapossa). Fassbinder ellenben még mindig él, legalábbis a szerzők szerint, 1982-es halálát ugyanis sehol sem jelölik. S mindemellett az már csak lényegtelen kis semmiség, hogy a könyv szerint a Shyamalan rendezte Jelek főszereplője nem más, mint Bruce Willis.
Kisebb-nagyobb, ám mindenképp bosszantó hibák keverednek tehát az érdekesebb életrajzi- és karrier-adalékokkal. Sosem gondoltam volna például, hogy Spielberg, miután Roman Polanski és Martin Scorsese visszautasította a lehetőséget, Billy Wildert szerette volna megnyerni a Schindler listája rendezésére. Ráadásul, miután az idős direktor már nem érzett magában kellő erőt a forgatáshoz, maga javasolta, hogy Spielberg rendezze meg a filmet. Igazán örvendetes az is, hogy Ridley Scott kapcsán elmerenghetünk kicsit a rendezői változatok létjogosultságán, vagy hogy John Waters szócikkénél a szerkesztők nem féltek a következő idézet hangsúlyos kiemelésétől: „Neveznek rendezőnek, producernek, filmcsinálónak. Én pöcskirálynak hívom magam.” Ez tényleg dicséretes. Az aktualitásra sem lehet panasz, több 2008-as film mellett ugyanis már Anthony Minghella és Sidney Pollack sajnálatos közelmúltbéli halála is feljegyzésre került. Az 501 filmrendező mégiscsak felemás élmény. Kevesebb névvel, mélyebb elemző munkával és hiánytalan filmográfiákkal komolyabb és szakszerűbb kötetté is válhatott volna. Így azonban nehéz eldönteni, kinek is szól valójában a kötet, hisz míg egy átlag filmbarát nem kíváncsi ennyi ismeretlen alkotó rövid életrajzára, addig a komolyabb érdeklődök csalódottan konstatálhatják, hogy nem sok újat kaptak az amúgy igényes kivitelű gyűjteménytől. 501 filmrendező - A legnagyobb filmrendezők átfogó kalaúza
Szerk.: Steven Jay Schneider
Oldalak száma: 640
Fordítók: Bojtár Péter, Bori Erzsébet, Dobos Lídia, Köves Gábor, László Ferenc, Papp Dániel, Turcsányi Sándor
Kiadás éve: 2008
GABO Könyvkiadó és Keresk. Kft.
Szerzők
-- Klacsán Csaba --
További írások a rovatból
film
A legkülönbözőbb természetű titkok a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
film
Interjú Dér Asiával a Nem halok meg című filmje kapcsán
