Olvastam a Gödör honlapját, és sikerrel átlibbentem az első önelellentmondáson, miszerint a Csókolom egyszerre kezdi a fellépők sorát, ám közben harmadik zenekar is egyben. Feloldottam magamban ezt az apró gubancot azzal, hogy harmadikként kezdi a sort a Csókolom tánczenekar és kész. De ezek után következett csak az igazán meglepő információcsokor: kissé szűkszavúan, ám megmosolyogtatóan sokatmondóan: „A Balaton zenekar...vadonat új dalokkal készül, és ...Lovasi Andrásék is élő lemezbemutatót tartanak a fesztiválon”.

Sokak szeme csillant fel ekkor elég nagy valószínűséggel, hiszen az utóbbi pár évben néhány éles szavú kritikus szerint a kelleténél is kevesebbszer került Víg Mihály és Lovasi András neve az új számok szókapcsolattal összefüggésbe (bár Lovasi elég termékeny, bevallhatjuk). S ez máris motiváció lehet arra, hogy valaki hétköznap, vizsgaidőszakban befizessen egy kis esti szórakozásra. Itt viszont újabb talányok kerülnek a felszínre: hogyan és kikkel telhet meg egész ízlésesen a hely?

Nyilván többnyire nem lelkes vagy szorgalmas egyetemisák, mert nekik ezidőtájt a tanulás jutott osztályrészül. Nem is a tipikus szorgalmas középiskolások, mert amennyiben fiatalok, a szülők nem engedik el őket, az idősebbek pedig az érettségi miatti izgalmaktól nem szabadulhatnak. Vajon éjszakai műszakban keményen dolgozó polgárok, vagy a tévé előtt ülők? A koncertet túlnyomó többségben a középosztály olyan reprezentánsai tekintették meg, akikkel én anyira nem vagyok napi kapcsolatban, hogy a meghatározásuk is nehezemre esik. Annyit elárulhatok mindenesetre, hogy meglepően sokan összegyűltünk.
Az első produkció a Balaton + Menyhárt Jenő összeállítás volt - rendezett időkeretek között. Fél órával a koncert előtt már ott tolongtak elöl a fotósok. Víg Mihály bizalmasan elárulta, hogy pontban kilenckor kezdenek. Mint egyfajta evidencia: és valóban, a magától értetődő eszmék szellemében kilenckor el is kezdődött a koncert.

A Balatont kultuszzenekarként szokás emlegetni, meg hozzátenni örömmel, hogy a Balaton az maradt, ami volt, klubzenekar. Valóban, az együttes három évtized alatt lényegében az maradt, ami volt, és pont ezzel nyert meg egy masszív, lassan változó tömeget. Én ugyan koromnál fogva (és most derült ki, hogy fiatal vagyok) csak 7-8 éve tudom nyomon követni az együttes pályafutását, de ez alapján is kialakult bennem egy stabil kép, amit nehéz lenne megingatni. Ha megnézem a Balatont, tudom, hogy mire számítsak, tudom, hogy tetszeni fog majd amit látok. Közvetlenség fakad ezekből a lehetőségekből és közvetlenebb élmény, tehát másfajta táptalaja az érzéseknek, mint a mitizált stadionsztárok esetében.

Szó ami szó, az ”új számokat” olvasva sem merült fel bennem annak lehetősége, hogy nagy irányváltás lesz a Gödörben, és minimál technóra fognak táncolni, zsiráfnak öltözve a Balaton tagjai. Ám kifejezetten élvezetes koncert volt ez így is. Az elején egy kis gyors melankólia: ülve, gitárduó formájában. Víg Mihály közben átvezetésként megosztotta a közönséggel a titkot, miszerint nem egyszerű duóban játszani. Végül egy kis lassú melankólia: álló helyzetben, erős fényeffektekkel átszínezve.

A Kiscsillag is az, aminek indult. Hobbizenekar és alkotó közeg: míg a Kispál és a Borz a parkolóban pihen, legalább ezeknek a (kiváló) zenészeknek lehetőségük adódik egy kicsit kizökkenni a rutinból, kreatívnak lenni, és beláthatatlannál kisebb tömegek előtt játszani. Bár már ide is beszivárogtak a sikítós, önfotózó tinédzserek. 

Rátgébert hiányolom az együttesből: a jelenlétével megerősítette a lehetőséget, hogy lesz még egy kis punkos hév és mentalitás a Kiscsillagban, legalább az ének szintjén. Nélküle a kellemes értelemben vett garázs-hozzáállás veszett ki a Kiscsillagból.

Új számok tényleg voltak, olyanok, mint a régiek: metaforákba öntik azt, hogy mi a gond, meg hogy mi a minden és a semmi, valamint táncolhatóak (szóval aki eddig szerette, az szeretni fogja, és új megszeretőkre is esély van, azaz érik a stadion). Táncolt is mindenki, meg lökdöste egymást vígan. A Kiscsillag feltűnően jól eltalálja a hangszerelést, különösen a gitárok hangzását.

Voltak azért most is „spontánkodások”, de a koncertet szerencsére élvezte a közönség és az együttes is: beállt valamiféle egyensúly. A vizuális offenzíva viszont meglehetősen zavaró volt. Nem tudom, ki volt a vetítővászon ura aznap este, de egyáltalán nem sikerült neki az atmoszféra megalapozása és felerősítése a kissé sánta vj loopokkal.
Vegyük végül gorcső alá (jaj de jól esett ezt írni!) a Csókolom formációt! Tiszta szívből mocskos dalszövegek, akár már tényközlő elfojtott agresszióval. A Dunántúli Slágerre sokan szeretnek táncolni és hívószóként funkciónál az együttes esetében, számtalan feldolgozásának és széleskörű elterjedésének hála. (Letölthető a www.kancso.hu–ról.) Régóta létező formáció ez is, mely számára megérett az idő a közönség kibővítésére.

Elnézve a táncolókat megerődött bennem a hit, hogy most már tényelg az egész év egy nagy tánc, a mostanában virágzó fesztivál láz erőteljes hidfőállást épített ki hazánkban is. Külön öröm hogy a szilvesztert nem a szokásos januári pangás követte, hanem hétköznap is tömkelegével kínálkoznak az ilyen és hasonló lehetőségek.