Martin Scorsese elkészítette ugyanis a kortárs Hong Kong-i mozi szinte megszületése pillanatában klasszikussá avanzsált bűnfilm-trilógiájának Amerikában újraforgatott változatát. A Wai Keung Lau (ismertebb nevén említve Andrew Lau) és Siu Fai Mak által jegyzett Infernal Affairs - Szigorúan piszkos ügyek három egészestés epizódját ráadásul egyetlen – bár eposzi terjedelmű, azaz 153 perces – mozifilmbe sűrítette.

Valószínűleg fórumok ezrein tört ki a dühödt pánik, mikor kiderült, hogy Andy Lau és Tony Leung helyét Leonardo DiCaprio és Matt Damon veszi át, és valószínűleg hamar kialakult a konszenzus: a művet a megelőlegezett bizalmatlanság és gyanakvás fogadja majd.

Valóban érdekes elvi kérdés – szabad-e egy ilyen trilógiából „egy leüléses” remake-et forgatni, nem lesz-e az új mű szükségszerűen a „kötelezők röviden” kategóriába sorolható? Az azonban praktikusan igazolódni látszik, hogy a döntés nézőpszichológiai szempontból zseniális, egy gyanakvásról és kételyről szóló film úgy kapja meg nézőjét, hogy azt primér állapotban éppen a gyanú és a kétely kínozza, az érzelmi azonosulás lehetősége tehát garantált. Ráadásul hamar kiderül: nem pusztán jó remake-ről van szó, hanem már saját helyi értéken az érdeklődést mindvégig fenntartó, jó ritmusú, jó dialógusokból építkező, jó poénokat elsütő, izgalmas bűnügyi akciódrámáról, ügyes színészvezetéssel és kiváló színészi játékkal… A néző gyanúja nem igazolódhat, így az a film befogadása közben lassan érzelmi tőkévé válik.

Ezért aztán sokkal izgalmasabb kérdés, hogy mennyire értékelhető Scorsese-filmként egy remake… Hogy A Tégla szimpla újraforgatás volna, az veszélyesen leegyszerűsítő felfogása lenne annak a nagyon speciális viszonynak, amit Scorsese létre hozott két film között. Elvégezte ugyanis saját alkotásával egy másik kultúrkörből származó kortárs rendező őt mélyen érintő alkotásának szuverén értelmezését. A szuverenitás a cselekmény aprólékos, minden változtatást jelentőséggel és jelentéssel felruházó, a változtatásokkal így új kulturális közeget és értékrendszert, markánsan eltérő miliőt felvázoló átszabásában, a hangsúlyok finom elmozdításában, a dialógusok szerepének radikális felértékelésében, az egyes individuum szerepét kiemelő színészvezetésben és a stílusban nyilvánult meg. A nyugati ember sorsdrámája jött létre a keleti ember mítoszából – maximálisan fogyasztható, ugyanakkor nagyon is intelligens tömegfilmbe csomagolva.

A magyar cím adói azonban mintha kissé tartottak volna a nyelv mágikus erejétől. Már a sötét Infernal Affairs címet is Szigorúan Piszkos Ügyek-re finomították. Mit sem törődve azzal, hogy a piszok csupán gyenge eufemizmus arra a megkérgesedett, megkövesedett fájdalom, félelem és szorongás rétegre, amely a sorsához kötött embert nem engedi egyetlen szabad mozdulathoz jutni sem, a szigor pedig nagyon is evilági eszköz ahhoz a kényszerítő erőhöz képest, amivel a legfőbb szenvedélye, a küldetése irányítja az embert.

A Tégla esetében is igyekeztek figyelmen kívül hagyni a történet szakrális jellegét, amire még emlékeztetett az eredeti cím (The Departed), egyszerre utalva az elkerülhetetlen halálra, a hitgyakorlás nyugati tradíciói szerint történő halott búcsúztatásra, és ravasz etimológiával arra, amikor valakit megfosztanak az őt addig befogadó szervezettől (department). Mert a trilógiában és Martin Scorsese feldolgozásában egyaránt erről van szó. És éppen itt vetődik fel a fent említett mítosz-interpretáció ügye, ebben a tekintetben már mindkét mű csupán újramondása egy ősi történetnek, mindkét mű értelmez egy archetipikus helyzetet. Teszi ezt a későbbi, Scorsese-film egyúttal a korábbira is reflektálva, azt magába olvasztva.

A megidézett mítosz kötött, és ez a mítosz a helycsere mítosza. A rendőr mostantól beöltözött rosszfiú lesz, a másik, a rosszfiú gondos és tervezett tréning során elitnyomozóvá válik. A helycsere azt eredményezi, hogy nincs többé origója az erkölcsnek és általában az értékek rendszerének, nincs többé értelme jó és rossz megkülönböztetésének, és nincs mód sem az önigazolásra, sem a bizonyításra. A személyiségnek nincsen fedezete, csupán az önmagunkba vetett, önmagunkból táplálkozó hit a támasztéka. A személy ilyenkor elidegenedik, magára marad, és az egészet tekintve vagy destruktív, vagy konstruktív módon vívja önmagára mindenképp rombolóan ható, végül önfelszámoló küzdelmét. A cél végül már sem a konstruktív, tehát kvázi jó, a történet szerint exrendőr, sem a destruktív, tehát rontó szándékú, a történet szerint exbűnöző hős számára nem az, hogy érvényesítse az őt informátorként használó szervezete érdekeit. Sokkal inkább az, hogy megtalálja önmagát. A jó ezt lojalitását megőrizve, az eredeti szervezet keretei között, legitim módon kívánja elérni, a rossz pedig úgy, hogy levág magáról minden köteléket.

Ezzel elérkeztünk ahhoz, ami a Hong Kong-i akciótrilógiát összekapcsolja Scorsesevel. Scorsese hősei gyakran ilyen idegenek. Nem származásuk teszi őket idegenné, sőt az idegen, olasz, vagy éppen A Tégla esetében ír gyökerek által felkínált identitás és történeti-kulturális háttér legtöbbször éppen domesztikációs közegként szolgálhatna az elvadult Scorsese-hős számára. Scorsese hőseit, gondoljunk akár a taxisofőrre (Taxisofőr), akár Isten Fiára (Krisztus utolsó megkísértése), akár a két téglára, egyrészt köztes, illegitim állapotuk, létük örökké fennálló átmeneti jellege, másrészt küldetéstudatuk, harmadrészt, az ehhez a küldetéshez fűződő hűségük és a küldetés forrásához kötődő lojalitásuk, végül pedig, és mindennél erősebben, professzionalizmusuk teszi jón és rosszon túl jutott kívülállóvá. Scorsese a saját dilemmáját vélhette felfedezni a trilógia által felvetett problémában, s valószínűleg ezért forgatta le remakejét. A helyszínt áthelyezte Dél-Bostonba, ezen a terepen kezdte felépíteni a történetet. Nem akart mitológiát teremteni ezer szétfutó szállal, ahogyan ezt a keleti rendezőpáros tette, nyugati módra tragédiai jelleget kívánt inkább adni a történetnek. Sűrített, ahol kell, szorosabbra bogozta a viszonyok fonalait (a két férfinak például közös szeretőt adott). A figurákat nem véletlenszerűen tette egymás mellé, hanem a család nyugatias tradícióját vette alapul, amely egyébként az olasz és az ír maffia alapszerkezetét is adta, szemben a Jakuzára jellemző, inkább pragmatikus szerveződéssel és szervezettel. A szerepek és funkciók helyébe személyiségeket állított, jellemvonásokkal, stílussal, saját történettel. Egészen odáig feszítve a személyiség lehetőségeinek, lehetséges hatalmának kérdését, hogy már-már a Jack Nicholson alakította főbűnöző személyes performanszának tűnhet az egész történet. Nagyobb teret engedett a szavaknak, a „jó dumáknak”, és a humornak. Az információközlést nyugati módon a vizuális jelzések helyett inkább a verbális közlésekre bízta.

A Tégla nem csak amerikai, hanem valóban eredeti alkotás lett, tanulságos próba a történetek importálására, ugyanakkor pörgős, vicces, ütős bűnügyi akciófilm. És ha az érvek nem elég hatásosak, a zsigeri érzés bizonyít: 153 perc alatt nem kezd az ember mocorogni, és nem néz az órájára…