Gyors informálódás és az ismerősök megkeresése, valamint Adagio CD-ik „eltulajdonítása” után belevetettem magam a zenekar feltérképezésébe.

Négy előző albumuk (Sanctus Ignis – 2001, Underworld – 2003, A Band In Upperworld [Live] – 2004, Dominate – 2005) hallgatásakor már kezdett derengeni egy zenekar, bizonyos Symphony-X, de a Kamelot név is párszor beugrott… Lendületes, progresszív anyagokhoz volt szerencsém, igényesen kidolgozott riffekkel, dobtémákkal, szimfónikus elemekkel spékelve. Ezek után elégedetten helyeztem be a legújabb albumot a lejátszóba és vártam, hogy merre fejlődött tovább a zenekar.

A legutóbbi hanganyag óta – énekesi poszton – Gus Monsantot a szintén nagy tehetséggel megáldott Christian Palin váltotta fel. A finn fiatalember kiváló torok, méltó utóda elődeinek. Remekel a refrénekben, de a számok többi részében úgy érzem, hogy nem kap elég teret, dallamot. S ez – sajnos – javarészt a Malmsteenes vonásokat tükröző, gitárvirtuóz zseninek, Stéphan Forténak köszönhető, aki már-már kényszeredetten bonyolódik véget nem érő csatákba a szintén briliánsan billentyűző Kevin Codferttel.

Némi nosztalgiával gondoltam arra, amikor megboldogult gimnazista koromban lemezjátszókra kötött Hohnereinkkel próbáltunk ovi Slash – Kirk párbajokat vívni, aminek persze az lett az eredménye, hogy le tudtunk fogni egy a-mollt, a szomszédok pedig atyáinkat átkozták, akik a füstölgő Elta lemezjátszókat bámulták mereven. (Félreértés ne essék, nem az amatörizmust veszem célba, hanem a felesleges hangszerösszecsapásokat: úgy érzem, a kevesebb bizony néha jóval több.)

A zúzósan induló album első három száma robbanásszerűen hat: a mélyre hangolt gitárok tökéletes összhangban vannak a kétlábgépes témákkal, megbolondítva a háttérben szépen meghúzódó billentyűvel és hatásos, odaillő kiállásokkal. A refrének már-már dúdolhatóan dallamosak, vokállal, kórussal tarkítva.

A negyedik, Undead címre keresztelt nóta kezdése lehengerlő: a bartóki zongorafutam után földbe döngölnek a gitárok és az egész szám alatt harcolnak a klasszikus zenei elemek a sötét, mély tónusú metál riffekkel. Ebben a hangulatban érkezünk el a címadó dalhoz, ahol az intro tényleg sugallja az arkangyalok eljövetelét, ám maga a szám nem hoz semmi újat, váratlant, csupán a világvége hangulat garantált.

Szerény véleményem szerint az album arányos(!) ívelése idáig tartott, a hatodik és nyolcadik szám (The Fifth Ankh, Twilight at Dawn) egyszerűen töltelék. Nem a minőséggel van gond, mert a profizmust itt is simán hozzák a srácok, hanem a nóták izgalmassága hagy némi kívánnivalót maga után. Egyszerű csuklómozdulatok, a műfajban megszokott klisékkel.

A köztük helyet kapó hetedik szám, a Codex Oscura viszont maga a tökély. Megkapjuk a választ arra, hogy ez a műfaj miről szól. Hangversenyteremből indulva, duplázásokkal támogatva nagyszerű progresszív zongoratémáktól, vokális teljesítményektől jutunk el az íves, letisztult gitárfutamokig, szólókig, angyali kórusokig. Remekmű, egyszerűen megunhatatlan!

Az album zárása pedig igazi tökös, speedes metál. Méltó lezárása a korongnak, nagyon eltalált refrénnel. Némileg reménykedem, hogy olyan következő album felé mutat, ahol több hasonló számmal találkozunk majd.

Összességében jó albumot húztak elő a gall srácok varázskalapukból, de a bevezetőben említett probléma többszöri meghallgatás után is nagyon zavar. A zenei igényességre azonban nem lehet panasz, mindegyik úriember mestere a hangszerének, és nagyon érzik egymást.

Talán a lendületből és a dühből (a szövegeken nagyon érződik) kellene visszavenniük egy kicsit, s akkor a következő album mesterműnek ígérkezik. Mert ahogy a költő mondja: nyugodtabb tengeren szebben csillan meg a napfény…