Nem mintha nem volna érdekes első pillantásra például a színpadkép: fehér padok, lugas, békés, kissé valóban álomszerű megoldás Izsák Lili díszletével és jelmezeivel. Ebben az idilli környezetben szunyókál édesdeden Homburg herceg, a brandenburgi lovasság parancsnoka. Az egyetlen gond az, hogy már régen a katonáival kellene lennie, Brandenburgban ugyanis háború dúl. „Jó szándékú” barátja, Hohenzollern gróf meg is próbálja felébreszteni, ám a herceg álma sokkal csodásabb, mintsem hogy félbeszakadni engedné: a dicsőségről álmodik. Ez az álom, egy otromba tréfa és Orániai Natalie hercegnő kesztyűje indítja el a galibát, ami végül tragédiába torkollik – legalábbis a szerzői szándék szerint.

Az alapvető problémám az a darabbal, hogy már a történet is elég gyenge, Kleisthez képest megdöbbentően; a szöveg persze szép, veretes, de a dramaturgiai bakikat nem hozza helyre. A tizenkilencedik században és talán egy darabig a huszadikban is valószínűleg érdekes lehetett, miképp száll valakinek annyira a fejébe a vágyott dicsőség, hogy egy álom hatására teljesen felborítja a saját és a körülötte lévők életét. Viszont a huszonegyedikben értetlenül állunk a dolog előtt, főleg, hogy miután a herceg porig alázza magát minden lehetséges fórumon, hogy ne ítéljék halálra, a választófejedelem levelének hatására hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vesz az erkölcsi világképe, olyannyira, hogy felülkerekedik még az életösztönön is.

Nemes megoldás, ez tagadhatatlan, és bizonyára világosabb volna a mai ember számára tartogatott üzenete is, ha nem lenne az egész tökéletesen távol tartva a közönségtől. Korhű jelmezek, amik bár csodaszépek, nem segítenek a műhöz közelebb jutni, maga az archaikus szöveg, amin talán nem ártott volna frissíteni (Gáspár Ildikó a dramaturg), valamint egy olyasfajta rideg játékmód, aminek következtében a legrosszabb eredményt érik el az alkotók, amit csak lehet: nemcsak nem értem, miért alakul úgy Homburg herceg sorsa, ahogyan alakul, de nem is érdekel.

A színlap szerint az előadás „szereplői szélsőséges érzelmek és idegállapotok kiszolgáltatottjai”. Ezt nem igazán érzékeltem, én csupán összevissza rohangáló vagy éppen lassú skandálásba tespedő színészeket láttam, örülök, hogy legalább a színlapról megtudom, mi lett volna az eredeti szándék. Pedig bár gyenge anyagból ritkán születik frenetikus előadás, a rendezés sokat javíthatott volna a helyzeten. Sajnos nem ez történt: gyenge koncepciójú előadást láthattunk Dömötör András rendezésében.

Kérdés, hogy az alapvetően korhű produkcióban mit keresnek például a gatyára vetkőzött, véres testű, görög kórusra hajazó katonák, a fizikai színház legújabban divatos irányzatának képviselői, akiket mintha Horváth Csaba egyik darabjából szalajtottak volna. Miért van, hogy gyakorlatilag végig változatlan a színpadkép, ha pedig nem, kellék és díszletelem összevissza dobálva, mintha itt senki sem tudná, minek mi az értelme és funkciója?

A színészi játék is hagyott kívánnivalót maga után – amihez az Örkény Színházban végképp nem vagyok hozzászokva. Kerekes Viktória a választófejedelem feleségeként gyönyörű, gondosan szabott ruháiban, de egyetlen értékelhető pillanata a férje halálát követő összeomlás. A nagy örömre pedig, hogy a férfi mégis él, a színésznő visszahúzza az arcára a semlegesség maszkját. Nagy Ilona szintén formás viaszbaba, talán csak a szeme játszana, élne, ha gazdája engedné, ám ez nem túl gyakran történik meg. Homburgba például körülbelül olyan hévvel szerelmes, mint egy aranyhal. A férfimezőnyben sem jobb a helyzet: Széles Lászlót (Brandenburg választófejedelme) mindenben szeretni szoktam, de ezúttal jócskán elmaradt önmaga mögött, csakúgy, mint Csuja Imre, aki Kottwitz ezredes bőrében megelégszik a mostanában jól bevált lojális papamaci-szinttel. A hadsereg tisztjei hozzák a színvonalat (ami persze most nem túlságosan nehéz), és külön fáj értük a szívem a már említett alsónadrág-show miatt. Polgár Csaba Hohenzollernje talán annyiban lóg ki a sorból, hogy felettébb irritáló figura, ami nem feltétlenül baj, talán ez volt a cél.

Ám az előadás nagy vesztese kétségkívül maga Homburg herceg, Ötvös András, aki mintha színészi eszköztárának teljes mellőzésével lépett volna a színpadra – láttam őt vizsgaelőadásban, tudom, százszor többre képes ő. Hogy a rendezés vagy az alapanyag, esetleg önnön hiányosságai tették-e, nem tudom, de Homburg herceg alakjában üres állfelszegéseken és kiborulásokon túl semmit sem sikerült találnom; megkedvelni, megérteni pláne nem tudtam. Ezzel csak az a baj, hogy ha a néző egyetlen pontot sem talál a főhősben, amibe kapaszkodhat, magyarosan szólva elviheti az ördög az egész próbálkozást.

Aktualitás, szív és lelkesedés nélkül ez az előadás is csatlakozott ahhoz a sodorhoz, amivel mostanában oly gyakran találkozunk, hogy gyakorlatilag felesleges volt elkészíteni. A magyar és világirodalom telis-tele van remekművekkel, amikhez évtizedek óta nem nyúlt senki, illetve amiken még alig száradt meg a nyomdafesték. Akkor pedig ne ezt, ne itt, de legalábbis ne így.

Heinrich von Kleist: Homburg herceg

Fordította: Tandori Dezső

Friedrich Wilhelm, Brandenburg választófejedelme: Széles László

Eliza, a választófejedelemné: Kerekes Viktória

Orániai Natalie hercegnő,

A választófejedelem unokahúga, egy dragonyosezred parancsnoka: Nagy Ilona m. v.

Dörfling marsall: Debreczeny Csaba

Friedrich Arthur von Homburg herceg, a lovasság tábornoka: Ötvös András m.v.

Kottwitz ezredes, az orániai hercegnő ezredéből: Csuja Imre

Truchs gróf, a gyalogság ezredese: Barabás Richárd e.h.

Hohenzollern gróf, a választófejedelem kíséretéből: Polgár Csaba

Golz, lovaskapitány: Baksa Imre m.v.

Stranz: Máthé Zsolt

Mörner: Ficza István e.h., Kovács Gergely e.h.

valamint Radnai Márk e.h., Rétfalvi Tamás e.h., Simon Zoltán e.h., Tasnádi Bence e.h.

Díszlet/jelmez: Izsák Lili

Dramaturg: Gáspár Ildikó
Rendező: Dömötör András

Bemutató: 2009. május 3.
Örkény István Színház