bezár
 

zene

2009. 09. 30.
Abszolút pozitív, szilánkos para
Beat Dis: Proof Positive
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Abszolút pozitív, szilánkos para Nem csak hiperneurotikus pillanataimban kapok elő - terápiás céllal - nem kevésbé neurotikus hangzású lemezeket, s ezek között is van egy pár, melyeket különösen gyakran hallgatok meg. A Beat Dis lemezei mindenképpen ilyenek, s különösképp a legutóbbi, Proof Positive című forog mostanában sokat otthon.
Az eredetileg szombathelyi illetőségű zenekarnak ez immár a harmadik albuma, s ahogyan az előző kettő esetében szuperlatívuszokat használtam a Magyar Narancs hasábjain (lásd itt meg itt), úgy most is ezt kell tennem, megfejelve azzal, hogy a Beat Dis valószínűleg e lemezzel találta meg teljesen a saját hangját.

Ugyanis miközben a korábban alapvető és gyakorlatilag kizárólagos triphop-vonal most is hangsúlyos és meghatározó, a zenei világ mégis sokkal nyitottabb más irányok felé, mi több, ezek egészen természetes módon szintetizálódnak a Proof Positive számaiban. Egyfelől a lassúdad, triphopos nyomasztás feloldódik a gyorsabb, táncolhatóbb, valamint lírai hangoltságú darabokban, másfelől pedig mintha egyszerre „könyörtelenebb” is lenne a hangzás, a korábban csak olykor-olykor feltűnő, (nu) metált idéző gitárriffek itt sokkal nagyobb szerepet kapnak.

Az ismét csak messze nem öncélú jelenléttel bíró, tekintélyt parancsolóan megszólaló vonósok ez alkalommal is kiváló párbeszédeket folytatnak az elektromos alapokkal. Ha ehhez hozzávesszük a frontember, Csigó Tamás hihetetlen, már-már „ördögi” színpadi jelenlétét (mintha Henry Rollinst és Jim Morrisont olvasztották volna egyetlen figurába), kimérten karcos énekhangját és kegyetlen szövegelését — melyek a Wu-Tang Clan első lemezét, vagy MC Solaar legdühösebb számait idézik —, illetve Judie Jay ezt ellensúlyozó, elbűvölő énekhangját, nagyjából megkapjuk azt a képletet, melyet az előző lemezek után továbbfejlesztve, azok eredményeit továbbépítve használtak fel, a mi legnagyobb örömünkre.
Beat Dis: Proof Positive
Rögtön az indítás magasra teszi a lécet: a Venus in Furs című, súlyos adagolású, vonagló Velvet Underground-feldolgozás olyan valódi interpretációt nyújt, melyre alig, vagy inkább alig se találni példát a magyar mezőnyben, így kiváló útmutató arra nézvést, hogyan érdemes, hogyan szabad klasszikusokhoz nyúlni — azt hiszem, Ezra Pound műfordításra vonatkozó tanácsa („Make it strange! Make it alien!”) tökéletesen átültethető és alkalmazható, mi több, alkalmazandó ebben az esetben is. (Hogy érthetőbb legyen, pontosan mire is gondolok, hallgassunk bele az eredetibe, majd a szinte pontos másolatba a Smashing Pumpinstól, vagy a valamivel innovatívabb Red Hot Chili Peppers-féle változatba!)



Az ezt követő Transient Joys a maga felszabadult tempójával kissé a Morcheeba 2000-ben megjelent lemezét (Fragments of Freedom) idéző könnyedségével szerencsésen felemel a padlóról, ahová a nyitószám lezúzott bennünket — slágergyanús tétel, ahogyan a Natalie közreműködésével megszólaló Mother Earth és Nonstop Playground (ebben különösen kontrasztos a női énekhang édességére ráütő, kásásan elreppelt két szakasz), vagy a meglepően líraira hangolt Distress (Csigó énekét hallgatva itt a kedvesem mindig teljesen elérzékenyül, az ő szava járásával: szerelmes lesz).

Számomra mindenesetre Judie J. éneke a legmegnyugtatóbb a megfontoltan lépkedő basszussal, szelíd ütemezésű vonósokkal operáló  Easy című számban. A Black Flag indulószerű kántálására, monotonitásba hajló skandálására a gitár takarékosan elhelyezett főtémája válaszol; hasonlóan a Common Men megoldásához, melynek súlyos szövegelésére, a halálpontosan érkező dobtól szétvert, billentyűktől szaggatott verzéire kontrapunktként kenődik rá a refrén.

A Know Nothing itt-ott ska-t idéző gitármegoldásai, az agresszív, neurotikus, árnyékszerű vokállal kísért refrén aztán tényleg meggyőzhet mindenkit arról, hogy valóban nem tudunk semmit — ennek a végén ismét csak hangsúlyos szerepet kapnak a vonósok, melyek az átvezetést szolgálják a lemez legnyomasztóbb tételéhez, s a Getting Nowhere további részeiben már épp e baljós árnyék szerepét töltik be: a szám sikolyba hajló refrénje az albumhoz készült eddigi egyetlen, nem kevésbé szorongató videóklipben válik totálissá.

Töredezett, alkalmasint ízekre szedett és újra összerakott („dekonstruált”) kompozíciók a „Tricky is megirigyelné”-hangzású Be On The Gad, a felvezetőjében a Mezzanine Massive Attackjét idéző Don’t Give Up!, és a Tool zenei megoldásaira is emlékeztető Guilty People — ennek bevezetőjében és refrénjében két külön tempó dolgozik össze, hogy aztán a „híd” egy barokkos orgonát idéző hangzású, ám visszafogott kis dallamocska legyen, melynek harmadik megszólalásába szépen rondít bele a gitárszóló felvezetése.

A lemezt záró Rusty Blade kaotikusnak tetsző hangfolyama és torzított beszédhangjai azt az érzést keltik, mintha a zenekar egy időre beszabadult volna a Nine Inch Nails régi stúdiójába, Sharon Tate és Roman Polanski sokat (például Charlie Manson bandáját is) látott házának pincéjébe, hogy a hely szellemétől megihletve vegye fel és keverje össze a sávokat — találó befejezése egy kiváló lemeznek.

Ki se vegyük a lejátszóból: a lemez háromnegyed órája egyenesen megkívánja a repeat gomb megnyomását. És ha még nem mondtam volna, a teljes album (miként a korábbi kettő is) letölthető ingyenesen a zenekar
honlapjáról („vedd meg vagy töltsd le”).

Hé, ember, mire vársz még?

Chameleon Records, 2009; játékidő: 45’ 48’’

nyomtat

Szerzők

-- kabai lóránt --


További írások a rovatból

A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Kondor Ádám válaszol
Interjú Spányi Miklóssal a régizenei mozgalomról, külföldi tanulmányokról, zenei interpretációról
Tool-koncert, 2022.05.24., Papp László Budapest Sportaréna
Balogh Máté és Tornyai Péter kantátáinak előadása

Más művészeti ágakról

Neked már megvan a heti Praedád?
színház

Mary Shelley - Nick Dear Frankensteinje a Budapest Bábszínházban
gyerek

Októbertől a magyar mozikban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés