A detektívregény mint irodalmi műfaj Edgar Allan Poe óta nem ismeretlen az olvasóközönség számára. Sok kiváló alkotóval ismertette meg az irodalom világát, és amellett, hogy tudományos elemzések tárházának adott otthont, a szórakoztató irodalom egyik legnépszerűbb ágazataként is ismeretes napjainkban. De mi történik akkor, amikor egy detektívregény már nem is a nyomozásról szól - talán a műfaj szorul egy kicsit újraformálásra? Mi történik akkor, amikor az olvasó elveszik a műfaj útvesztőiben - új műfaji dimenzióról beszélhetünk? Vagy egyszerűen csak egy félresikerült próbálkozásról? Ezek a kérdések Karafiáth Orsolya A Maffia-klub című regényét olvasva  fogalmazódtak meg bennem.

Karafiáth mára már korántsem számít "fiatal irodalmárnak", jóllehet fiatal, hiszen csak 1976-ban született. A Lotte Lenya titkos éneke és a Café X  megjelentetése mellett folyamatosan olvashatók publicisztikai írásai, fordít, ésénekesnőként is tevékeny. Egyszóval az a vád biztosan nem érheti, hogy sikertelen. Bár irodalomkritikusaink véleménye megoszlik vele kapcsolatban, abszolút értékben mégis arra a megállapításra kell jutnunk, hogy lírai munkássága jelentős. Ám 2008 óta nem csak a líra műnemében alkot, A Maffia-klub megírásával a próza műnemében is figyelmet kér magának. Hogy sikerül-e letennie névjegyét az még a jövőben derül ki. Vagy mégsem? Elegendő volt ehhez már A Maffia-klub is?



Távolról szemlélődve arra gondolunk, hogy természetesen detektívregényről van szó. Ezt a gyanúnkat a történet, valamint a műfaji klisék használata is igazolja. A kezdetekben megismerkedünk detektívregényünk nyomozójával, Ágotával. Feladata, hogy megfejtse Lajos eltűnésének esetét. Az olvasó azonban még fel sem fogja, hogy eltűnési ügyről van szó, mikor egy gyors váltással a történet már gyilkosságot emleget. Ekkor azonban még nem bizonytalankodunk, hiszen mi sem természetesebb, mint hogy egy detektívregényben fordulatok vannak.

Ahogyan szemlélődésünk által egyre közelebb kerülünk, gondolatban bonckés alá vesszük a regényt mint detektívtörténetet. Gondolatmenetünk helyessége ismételten beigazolódik. Ágota nem hivatásos nyomozókarakter, de ez sem tekinthető innovációnak, hiszen számos amatőr nyomozó jutott már eredményre felderítőként. Folyamatosan megismerjük a gyanúsítottakat, akik egytől-egyig nők. Majdnem mindnyájukban közös, hogy valamilyen szerelmi viszony fűzte őket Lajoshoz, legyen az plátói, szeretői vagy "barátnői" kapcsolat.

Mostanra érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy kezdünk elbizonytalanodni. Ahogyan a lehetséges gyanúsítottak közül egyre többel ismerkedünk meg, mindinkább úgy érezzük, hogy a történetben uralkodó rejtély csak annyiban oldódik fel, hogy egy korábban már említett névhez egy újabb különálló történet párosul. Ez valóban feloldás lenne? Véleményem szerint nem. Az olvasón az az érzés uralkodik el, hogy a cél ahelyett, hogy közeledne, egyre csak távolodik.

Nem kell hozzá éles szem, hogy eljussunk a felismeréshez hogy a detektívregény valójában a sikertelen szerelem és a csalódottság reprezentálását szolgálja, középpontjában a harmincas nőalakok megtörtsége, félresiklott élete, az életben felmerülő magánéleti problémák, valamint az azok feldolgozására és megoldására való képesség, hajlam áll. Ám ez a felismerés nem szünteti meg az olvasóban az ambivalencia érzetét, hiszen ha a regény szerkezetét, felépítését tanulmányozzuk, ismét az a hit kezd bennünk erőre kapni, hogy igenis detektívregényről kell beszélnünk.

 A regény tizenkét fejezetből áll. Ágota gyanúsítottjai alkotják - az első és az utolsó fejezetet kivéve - a regény fejezeteit, és ezek az alakok önálló, saját nézőpontú történeteket adnak elő -  sokszor az unalomig túlrészletezve. Hol egyikük bevásárlási szokásairól, hol másikuk szépségápolási nézeteiről, hol harmadikuk munkatapasztalatairól olvashatunk 10-15 oldalon át. Kis túlzással azt is mondhatnánk, ha szereplőinket nem kapcsolná össze Lajos alakja, már-már novelláskötetről is beszélhetnénk.

A detektívregény-jelleg alapja, hogy a fejezetek mindegyike Agatha Christie egy-egy híres művéből kiválasztott idézettel kezdődik. Ám nem csak ily módon idéződik fel az olvasóban a detektívsztori. Többízben is Agatha Christie hőseire, Poirot-ra, Miss Marple-re vagy Ariadne Oliverre utal a történet. Ágota maga is Poirot „tanítványaként” folytatja a nyomozást, és ugyancsak ide, a kellékek közé sorolhatjuk e műfaj jellegzetes időkezelési technikáját: az idősíkokkal való játékot, múlt és jelen elegyét, összefonódását.

Az idősíkok által hordozott kettősség megjelenik narratológiai sajátosságokban is. Ez jelen esetben nemcsak, hogy logikus, a szerkezet is ezt indokolja. A nyomozás cselekményét kívülálló narrátor mondja el, míg az egyes történetek elmesélésekor az elbeszélés az adott karakterre hárul, így természetesen az előbbi esetében egyes szám harmadik személyű, utóbbi esetében, pedig egyes szám első személyű narrációról van szó, akárcsak a jól ismert krimik esetében.

A megbicsaklott harmincas nőalakok múltbeli fájdalmai és kilátástalan jövőjük azonban komoly pesszimizmusra adnak okot, hiszen karaktereink nemigen jutnak el a feldolgozás, továbblépés szintjére.

A történet a szerző önéletrajzi utalásait is tartalmazza. Ám, mint ahogyan az már korántsem ismeretlen számunkra, Karafiáth ebben a művében nem híve a szimplifikációnak. Egyszóval nem beszélhetünk tükörreprezentációkról - a szerzőből találhatunk valamennyit Ágotában is, Gabiban is, emellett találkozhatunk utalásokkal az írónő egyetemi életére, baráti körére, ízlésvilágára is.

De térjünk vissza kiindulópontunkhoz, alapkérdésünkhöz - vajon megállja-e a helyét A Maffia-klub  detektívregényként? Miután a végére értünk a műnek, arra vártunk, hogy egészében lássuk a képet, elmozdulnunk továbbra is nagyon nehéz, mert ami most tárul elénk, ismételten kettős.

Egyik szemszögből nézve azt tapasztaljuk, hogy olvastunk egy regényt, mely a krimi műfaji alapkövetelményeinek megfelel. Kiindulópontunk egy bűntény, jelen esetben egy gyilkosság. Bűntényünkhöz természetesen párosul egy nyomozó is, történetünkben Ágota. Detektívmunkássága során megismerjük a lehetséges tetteseinket, a gyanúsítottakat. Lehetséges elkövetőinkről bőséges lélektani elemzést kapunk, ugyanakkor körvonalazódnak előttünk az esetleges indítékok a bűntény elkövetésére is. Az eddig felsoroltak mellett a kapcsolat is megteremtődik nyomozónk és bűnjelöltjeink között. A mű végén pedig megtörténik a várva várt leleplezés is.

De mit mondhatunk a kulcsfontosságú zárófejezet után? A mű elején Lajos eltűnési esetének gyilkossági üggyé alakulásáról azt mondtam, hogy nem tekinthető váratlan fordulatnak. Nos, ennek a megállapításnak a reciproka igaz az utolsó fejezetre. Ágotáról eddig is tudtuk, hogy amatőr nyomozó. Mostanra kiderült számunkra, hogy annak is kevés. Kétbalkezes munkássága során már rögtön a legelején egy gyanúsítottjával osztja meg nyomozásának stratégiáját és elgondolt menetét. Mindemellett hősnőnk számára nem a tények vizsgálata az elsődleges. Mint Poirot „tanítványa” ellentmondásokat próbál keresni, de miután ez a stratégia nem vezet eredményre, érzései, megérzései alapján próbál meg rájönni a gyilkos személyére. Ágota végül is saját konzekvenciája szerint gyilkosra talál, de a diadalmas leleplezés nem úgy sikerül, mint ahogyan ő és az olvasó is várná. Az inadekvát nyomozási stratégia inadekvát eredményhez vezet. Főhősünk gyilkosa, mint egy véletlen folytán kiderül, egyáltalán nem úgy illik bele a valós képbe, ahogyan azt a nyomozó elgondolta. A gyilkos személye teljesen más, de, hogy tovább torzuljon a kép, az is kiderül, hogy nem is létezik, mivel az egész gyilkossági valójában egy véletlen baleset eredménye.

Vajon megszokottnak tekinthető a krimi műfajában az, hogy egy történetnek nincsen vége? Nem hiszem. A  Maffia-klubban ugyanis a befejezés nyitott. Nem tudjuk meg, hogy mi lesz álgyilkosunk sorsa, hogy a többiek, akik jelen voltak a nagy leleplezésen megtudják-e, Ágota ugyanis bukott ügye után a passzivitást választja. De miről is beszélünk, miután felvázoltuk ezt a pszeudoesetet? A hiányérzetről. Arról az érzésről, hogy egy bonyolult ügy kusza szálainak visszafejtése eredményeként az eset megoldásához érkezünk. Pszeudoeset, pszeudonyomozás. Pszeudodetektívregény? Ha ilyen súlyú ítéletet nem is mondunk ki, egy dolog biztos, a fent vázolt módon a regényben nincs katarzis. Nos, ez a kettősség a végpontja  a sokat emlegetett ambivalens érzésnek.

A Maffia-klub  jóllehet nem keltette bennem azt az érzést, mint a jól ismert közhellyel élve azok a regények, melyeket le sem lehet tenni, mindenképpen ajánlom azoknak, akik kedvüket lelik a detektívirodalomban, a pszichologizáló irodalomban vagy mindent  figyelmen kívül hagyva egyszerűen csak szeretnének egy szórakoztató könyvet olvasni. És, hogy az olvasó  kitalál-e a labirintusból? Tudják mit? Olvassák el!