A „Mi végre vagyunk ezen a világon?” kérdése – talán élhetünk ezzel az agyonkoptatott frázissal – egyidős az emberiséggel. Madách szerint legalábbis, hiszen Az ember tragédiájában Ádám ettől a kételytől hajtva szeli át a történelmet, talál rá új, a létnek értelmet adó eszmékre, amelyek aztán mindig hozzák magukkal a kezdetben még nem is sejtett hátulütőiket.

Valahogy így van ezzel a Poligamy Andrása is, jóllehet, neki elég konkrét elképzelése van arról, mivel kéne eltölteni azt a néhány évtizedet, amit az Úr a férfiemberre szabott ezen a földön. Az ő történetében is (haj)színek váltják egymást, mind valami új ízt csempészve életébe, mely íz elsőre mindig isteni zamatos, de aztán kiderül, soha nem az igazi. András tragédiája ugyanis, hogy minden reggel más nő mellett ébred, ami elsőre kétségbe ejti, aztán rájön, mennyien irigylik a problémáját.


Nagy kérdés, hogy a főhős valóban az igazit keresi-e a filmben, a magam részéről hajlanék afelé, hogy erről szó sincs. Épp ellenkezőleg: egy 30-as férfi számára az egyre korábban jelentkező kapuzárási pánik előszele sokkal inkább arról susog neki, valóban le kell-e cövekelnie egyetlen nő mellett egész életére, vagy engedjen inkább az ösztönöknek, és aki belefér. Ebből a szempontból pedig kevés olyan őszinte elbeszélésről tudhatunk, mint amilyen a Poligamy. Ritkán mondja ugyanis ki valaki így kerek-perec, mi a helyzet az úgynevezett tartós kapcsolattal. Bár András szájából olyan kételyek hangzanak el, mint hogy nem érzi magát még érettnek az apasághoz – valójában nem erről van szó, hanem borzasztó egyszerűen a szexről.


Nyilván nem a Poligamy találta fel a spanyolviaszt, ugyanakkor a klasszikus hollywoodi szerelmi formula nem épp ilyen problémákon szokott rágódni. Általában már a plakátról tudjuk, kik azok ketten, akik egyértelműen élnek-halnak egymásért, és bár le kell hogy írjanak némi vargabetűt, lehetőleg egy undok harmadik áskálódásától kísérve, a filmvégi esküvő-jelenetnél ők fognak teliszájjal mosolyogni a kamerába. Ha már két nő között évődik a főhős (ne adj’ isten még összetettebb viszonyrendszer üti fel a fejét), általában vagy elmegyünk az alpáriság, jobb esetben a limonádé bohózat irányába, vagy olyan keserű filozofikus ízt kap a történet, hogy lasszóval kell begyűjteni a nézőket hozzá.

Márpedig a Poligamy rendezője nem A lét elviselhetetlen könnyűsége poszterét tűzte falára a főiskola alatt, hanem sokkal inkább az Annie Hall felé kacsintgatott világ életében. Ezzel pedig el is jutottunk az egyre több helyen olvasható Woody Allenhez való hasonlítgatáshoz – amihez diplomatikusan csak annyit tennék hozzá, amennyit maga Orosz is: ennél nagyobb baja sose legyen.


A Poligamy előképe egyébiránt tudvalevően a rendező 2005-ös Melletted című kisjátékfilmje, amelyben az esküvőt tervezgető pár életét keserítik meg a lány által felállított szabályok, amelyekhez mindig, minden körülmények között tartaniuk kell magukat. A probléma tehát látszólag egészen más, valójában nagyon is hasonló: Andrást egyfelől a társadalom (a neveltetés stb.) azon szabálya szorongatja, miszerint az ember az ő korában legyen kedves és állapodjon meg, csináljon gyerekeket és éljen, amíg meg nem hal. Persze ki tudja, lehet, hogy András tényleg belemenne mindebbe, ám ugyanakkor talán férfi-mivolta is ró rá valamiféle elvárást, nehogy már beálljon papucsnak.

Ilyen szabályok határozzák meg mindannyiunk életét, ezek között maradnak rejtve saját vágyaink, ha valamilyen elvárásnak nem tudunk vagy szívünk mélyén nem akarunk megfelelni. Ilyenkor jönnek a lelki konfliktusok. Apropó, András is jár pszichológushoz, és megint csak egy szabály, egy sztereotípia sarkallja erre: „forgatókönyvíró vagyok, tehát pszichológushoz járok” – mondja, bár gyanítom itt inkább a „rendező vagyok…” kezdetű mondatot szerette volna használni az író-rendező, de úgy sokkal több borulna, mint egy jópofa beszólás. (Vagy úgy már túlontúl Woody Allen-es lenne a karakter.)


Érdekesség, hogy Orosz egyáltalán nem egy Csányi Saniyhoz hasonló sármőrt képzelt főhősnek, hanem egy sokkal hétköznapibb, esetlenebb, bizonytalanabb figurát. Így viszont neki, Csányinak kellett hétköznapibbá, esetlenebbé, bizonytalanabbá válnia, mint amilyen karaktert egy átlagos romkom korábban megkívánt tőle, és úgy tűnik, ez sikerült is. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Lilla közli Andrással, hogy gyereket vár. Csányi arcán itt olyan változás megy át úgy egy perc leforgása alatt, szavak nélkül, hogy meggyőződésem, ez egyik legjobban sikerült színészi alakítása. Nyilván nem véletlen, hogy a Poligamy könyvváltozatának bemutatóján is ezt a fejezetet olvasták fel a közönségnek. Csakhogy a regényben hosszú-hosszú mondatokkal írhatta le Orosz, mi is megy végbe a szereplő fejében, milyen gondolatok cikáznak agyában, és hát ezekből van ám bőven. És amikor majd megnézzük a moziban, látni fogjuk, leírt, kimondott szavak nélkül, pusztán Csányi arcjátékának köszönhetően is átjön mindez, ami pedig nem kis dolog.


A Poligamy rengeteg csapdába belefuthatott volna, de nem tette. Az egymást váltó Lillák szülte epizodikus szerkezet nem lett szakaszos, különálló mini-sztorik gyűjteménye, hanem az újabb és újabb csavarral képes volt igazi rendszerré, önálló egésszé összeállni, pedig erre aztán végképp nem lett volna szüksége egy közönségfilmnek, úgyse akarja senki elemezni, hacsak nem ez a szakmája. Persze azért ez a mozi megadja a császárnak is, ami a császáré, de talán egy bankkártya túlzott, jól látható kitartását leszámítva még a reklámozókat is sikerült, ha nem is finoman, de funkciót adva számukra beleszőni a történetbe, ahelyett hogy otrombán lobogtatna egy céges molinót.

Többek között így lesz egyszerre szerzői és közönségfilm is a Poligamy, remélhetőleg nem zavarva össze ezzel a nézőit.



Poligamy
Színes, magyar, romantikus vígjáték 86 perc, 2009
Író-rendező: Orosz Dénes
Operatőr: Fillenz Ádám
Szereplők: Csányi Sándor, Tompos Kátya, Mészáros Béla, Réti Adrienn, Tenki Réka, Bartsch Kata, Péterfy Bori, Parti Nóra, Bánfalvy Eszter, Osvárt Andrea
Producer: Herendi Gábor
Vágó: Kovács Zoltán