„Rövid szeretnék lenni, ami nem vagyok.” Így kezdte Reményi József Tamás a hetvenes évek regényei közül az általa választott, a Virágos katona bemutatását. Bár kedvenc könyve 1973-ban jelent meg először, ő az 1976-os, újvidéki Fórum kiadásában találkozott vele. Gion Nándor quadrológiájából a Reményi által remekműnek tartott Virágos katona az első regény, a többi (Rózsaméz, Ez a nap a miénk, Aranyat talált) nem tekinthető hasonló színvonalúnak. A vita résztvevői többnyire egyet is értettek vele e két megállapításban. Mind Németh Gábor, mind pedig Jánossy Lajos és Bán Zoltán András nagy élvezettel, „egyhuzamra” olvasták el a művet. Egyedül Vári György vonta kétségbe a „remekmű” titulust, érveihez még visszatérek a későbbiekben. Németh Gábor szemléletes humorral adta elő, miért csak pár nappal a beszélgetés előtt szánta rá magát a regény befogadására: a címről mindig is egy mézeskalács huszár jutott eszébe, melybe, ha beleharapna, úgy érezte, nagyon nem járna jól.

A Virágos Katona központi figurája a műnek, ezért ez a cím valóban indokolt. De ha egy valóságos, hús-vér alakra asszociálunk, tévedünk. A regény egyes szám első személyű elbeszélője, Gallai, kamaszként a falujukban található Kálvária-dombra jár fel, ahol a képen a Jézust korbácsoló katonák között felfedez egy, a ruháján sárga virágot viselő katonát, aki arckifejezésében és viselkedésében másnak tűnik, mint a többiek. Kamasz- és fiatal férfikorának meghatározó helyszíne lesz a Kálvária, illetve ebben az időben kap kitüntetett szerepet a Virágos Katona alakja.

A rövid ismertető után Reményi – valóban tömören – szempontokat adott a beszélgetéshez. Érdemes megfigyelni Gion mesehasználatát: kinek mesél, illetve kinek nem mesél Gallai az első világháborúból visszatérve, hogyan konfabulálódnak az egyes szereplők történetei. Ha a regény szerkezetét és nyelvét vesszük górcső alá, előképe lehet Bodor Ádám Sinistra körzetének. Az egyes szám első és harmadik személyű elbeszélés váltogatása a Virágos katonában mintha azt az érzetet keltené, hogy a főhős egyben mesélője és elszenvedője a történteknek, bár Reményi és Jánossy is szinte hibának érzékelte ezt a váltogatást. Az elemzés harmadik szempontja a műben található létformák – művész és köznép – viszonya egymáshoz. Valóban „szabadabb”-e a citerázó Gallai, mint a falujában élő többi ember, illetve el lehet-e menekülni a művészetbe a világ rémségei elől.

Bán Zoltán András kétségkívül a regény egyik legnagyobb erényének a „sűrű, de egyszerű” nyelvezetet tartotta, mely néhol szinte költészetbe hajlik. „Nem vagyok jégtornász” – jegyezte meg, de a jégen való futás leírását gyönyörűnek tartotta. Németh Gábort is elvarázsolta a Virágos katona tipikusan magyar prózanyelve. Itt erénynek érezte, amit esetenként a magyar prózában (pl. anekdotázás) – az európaival összevetve –, el szoktak marasztalni. Hogy mit ért ez alatt részletesebben, nem firtatták a többiek, valószínűleg túl messzire vezetett volna.

Vári György értékskáláján „szépen összerakott, jó könyv, de nem remekmű” a regény. Nem alkalmaz ugyanis olyan prózatechnikai megoldásokat, melyekkel korát megelőzné, illetve a regényben felvetett kérdésekre is kissé szájbarágós, „Szomszédok”-jellegű feleleteket kapunk. Jánossy szerint viszont a műnek világteremtő ereje van, ez a lényeg, nem pedig, hogy az olvasó milyen új igazságot tapasztalhat meg. Jánossynak eszébe jutottak világ-és magyar irodalmi párhuzamok: az egyik szereplő, a bolond Gilike kapcsán Dosztojevszkij, illetve a Sátántangó Esztere. A vallomásos akcentus pedig Sinka István Fekete bojtárára emlékeztette.

Az est részben attól vált izgalmassá, hogy nagy hangsúlyt kapott a regény és az egyes szereplők morális világképének elemzése. A főszereplő, Gallai a Virágos Katona titkát kutatja, azt, hogy mitől tűnik boldognak a képen. Meglepetésére a bűnöző Török Ádám, a „toprongyos kis kanász” az, aki tudja az "igazságot": „nagyon egyszerű az egész: el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják.” Hogy mégis hová, illetve milyen távlatokat tud felmutatni Gallai és Török Ádám, Vári György szerint esetleges, banális. Azt a kérdést firtatva pedig, hogy amorális figura-e a több gyilkosságot és lopást elkövető Török Ádám, Bán Zoltán András, illetve Németh Gábor a regény záróképét hozza fel: a katonaszökevény Töröknek verés közben azt kell hajtogatnia, hogy „hazaáruló vagyok”. A hazaárulások közé megpróbálja becsempészni az összes többi bűnét, kikiabálná azokat is, de az őt puskatussal gyomron vágó csendőrök nem engedik. Ergo – keresztényi szemszögből – nem amorális.

Annak ellenére, hogy a regény hangsúlyt helyez egy Monarchián belül élő kisebbség, a svábok életének, szokásainak bemutatására, a beszélgetők egyetértettek abban, hogy mégsem válik „kisebbségi erődemonstrációvá”. Ahogy a nyomornak sem pusztán szociográfiai leírását olvashatjuk benne. Szinte minden résztvevő megemlített viszont a műből egy, számára feledhetetlen képet vagy jelenetet, ily módon a véleménykülönbségek izgalmas, elgondolkodtató összevetése mellett, betekintést nyerhettünk személyes, spontán, a szakmaiságon túlmutató olvasói tapasztalataikba is.