Miután decemberben hivatalossá vált, hogy jönnek, szinte pillanatok alatt elfogyott minden jegy. Lehetett kapni kiemelt állóhelyet, ami közvetlenül a színpad elé szólt, sima állóhelyet és természetesen ülőhelyet (most újfent lehetett sajnálkozni, hogy a stadion felső karéjai ilyen állapotban vannak és nem fér be több ember). Mindenki megtalálhatta azokat az opciókat, amik megfeleltek a koruknak és persze a pénztárcájuknak is. Elvileg minden adott volt egy nagyszerű estéhez. Elvileg!

Mielőtt nekiálltam volna megírni ezt a beszámolót, elolvastam minden fórumot a buliról és kimondhatom, hogy aznap a koncertet meglátogató emberek igen vegyes érzésekkel tértek nyugovóra. Én is... Na, de haladjunk szépen sorjában!

Pécsről indultunk többedmagammal – úgy délután kettő körül – célul tűzvén ki, hogy az újonnan elkészült autópályát letesztelve, kényelmes tempóban megérkezünk a fővárosba. A pályával teljes mértékben meg lehetünk elégedve: sima útfelület mindenhol, a benzinkutak megfelelő távolságra egymástól, egyértelmű táblák, tehát abszolút európai. A főváros dugóival már kevésbé voltunk elégedettek, de az lebegett előttünk, hogy ezt még ki kell bírni és vár minket a Metallica!

Kibírtuk, megérkeztünk! Több fórumon panaszkodtak a beengedés minőségére, én semmi kivetnivalót nem találtam. Jó, lehet, hogy nyolc óra körül már nem ellenőrizték annyira a közönséget és az is lehet, hogy pont ennek köszönhetően a Stefánia útra szóló belépőjeggyel beengedtek a Dózsa György utca felől és fordítva, de akkor se találtam semmit, amibe bele lehetne kötni.

A fentebb említett nyolc órai érkezésnek köszönhetően nem hallhattam a két előzenekart: a High on Fire-t és a Volbeatet. Barátaim utólagos beszámolóit hallva nem sokat vesztettem, szerintük botrányosan halkan szóltak...(hát igen, a jól megszokott elő- és főzenekar hierarchia köszöni szépen, még mindig él és virul).

Rövid keresgélés után megtaláltuk helyeinket (ülőhely, a színpaddal pont szemben) és nekem ekkor már nagyon muszáj volt tennem egy kétbetűs kitérőt. Hát, a bevezetésben emlegetett cinikus „elvileget” most rángatnám elő először:

Cinikus „elvileg”, csapó 1.

Elképedtem, amikor megláttam a szektor mögötti wc-k előtt kígyózó sorokat. Ennyi emberre ennyi klozet??? Nonszensz. Nem tudom, hogy ki a felelős, azzal sem vagyok tisztában, hogy hogyan van ez ÁNTSZ-ügyileg, de hogy ez nem volt normális, az is biztos. Ennek következményeként a koncertközönség nemes egyszerűséggel a falakat, bokrokat vette célba... (halkan jegyzem meg, hogy én ezt itt és most nem tudom elítélni).

Szóval irány vissza a kis helyemre, mert a srácok mindjárt belevágnak. Nem is kellett sokat várni, 9 óra után pár perccel felhangzott intróként A Jó, A Rossz És A Csúf zenéje, a filmből vett részlet pedig ment a kivetítőkön. A húgom meg is jegyezte, hogy milyen durva, hogy a Metallica is jogdíjat fizet. És tényleg. Viszont nem sokat tudtunk ezen elmélkedni, mert máris megszólalt a Creeping Death. Nagyon megkönnyebbültem, hogy egy ős-Metallica számmal indítottak és nem az új album (Death Magnetic) valamelyik unalmasabbnál unalmasabb, klisékkel teli nótájával. Kirkék zúztak rendesen és nyomták egymás után a régi jó remekműveket: For Whom The Bell Tolls és a koncerteken nagyon ritkán játszott és ennek megfelelően hatalmas ovációval fogadott Through The Never.

Cinikus „elvileg”, csapó 2.

Nagyon meglepő volt, hogy az első három, sőt talán négy szám hangzása mennyire hagyott kívánnivalót maga után. Torz gitárok, csattogó lábdobok, irgalmatlan basszus, James-ből pedig egy mukk se. Értem én, hogy élőzene, meg mi voltunk idén Európában az első nyitott stadionos bulijuk, de a jegyár itt is jegyár, a 30 éves zenei múltjuk itt is annyi, hogy a nagycuccos, stadionos rutinjukról ne is beszéljek. Ezért persze nem a zenekar a felelős, hanem a stáb, de a belépőn és a plakátokon a Metallica neve szerepel és nem a keverő-hangmérnöké.

A következő szám a Harvester Of Sorrow és a Fade To Black, majd jöttek az általam nagyon nem kedvelt új számok: That Was Just Your Life, The End Of The Line, The Day That Never Comes (mondjuk ennek a nótának a vége azért üt). Ahogy észrevettem nemcsak nekem, hanem a közönség bizonyos százalékának se jöttek be ezek a számok. Értem, hogy kellett nyomni az új nótákból is, hiszen nem véletlenül kapta a turné a World Magnetic Tour 2010 nevet, de ennyi pont elég is volt.

Következett a Sad But True, ami egy igazán remek választás volt az új szerzemények után, a refrént már együtt énekelte az egész stadion és visszatérhettünk a koncert eleji hangulathoz. Utána ez egy kicsit megint leült a Cyanide nótával, de szerencsére már jött is a One. Hát ez bizony nem mindennapi módon kezdődött: tüzijáték, hangrobbanás, fáklya (aminek melegét még az ülőrészeknél is érezni lehetett) szinesítette az albumról jól ismert intrót. Izgatottan vártam a szám zúzós részét, hiszen az a metál nóták közül az egyik legismertebb betét, de...

Cinikus „elvileg”, csapó 3.

Elképesztő, alávaló, felháborító!!! Dobusunk, Lars úgy rontotta el ezt a betétet, hogy én biztos nem adtam volna neki gázsit! Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy az élőzene szépsége, meg belefér, meg emberek vagyunk, meg így, meg úgy... NEM!!! Ez egy olyan klasszikus része nemcsak ennek a számnak, hanem a Metallica munkásságának is, hogy ezt kérem tessék úgy játszani, ahogy az van. Nincs mese, nincs pardon, minimum – de jóindulattal minimum – ez bizony sárga lap!

Szóval sikerült nagyon durván elrontani. Szerencsére csak pár perc volt az egész, de azért ez megmarad rossz emléknek. A nóta vége újra rendben volt és függönytépkedő, asztalborogatós hangulatom rögtön elmúlt, amikor a fiúk belecsaptak a Master Of Puppets akkordjaiba. Hát ez hibátlan volt! Lehet, hogy elfogult vagyok (a kedvenc Metallica-számom), de ezt nagyon jól játszották. Érezhető volt, hogy már felszabadultak és van kedvük zenélni. A Blackenedre ugyanez volt jellemző. Ez a nóta is szaggatott és megmutatta, hogy miért a Metallica a műfaj koronázatlan királya. A szám vége után Kirk kapott egy kis időt gitározgatásra és szépen átvezette a Nothing Else Matters-re, amit az MTV tett mindenki számára ismerté a 90-es évek elején. Szép szám ez, és hazudik minden elvakult fan, aki azt mondja, hogy ennek a számnak nincs helye a számlistában. Sajnos a következő szám már a koncert végét jelezte: Enter Sandman. Szerintem ez is egy nagyon ismert nóta és tökéletes lezárása volt a koncertnek. Volt tüzijáték, robbanás, meg minden, ami kell egy koncert végére.

A zenészek kis szünetet tartottak és már jöttek is vissza a Helpless (Diamond Head-feldolgozás), Motorbreath, Seek And Destroy hármassal. Az utolsó szám egyszerűen hihetetlen volt. James felkapcsoltatta a fényeket, hogy szeretné látni a budapesti Metallica-család tagjait (ezt Ő mondta így, nem én) és ilyen körülmények között játszottak végig. Hihetetlen látványt nyújtott a fényárban bulizó 40.000 ember, felejthetetlen élmény volt.

Miután az utolsó hang is elcsendesedett, James, Kirk, Robert letette a hangszereket, Lars pedig kijött a dobok mögül és együtt búcsúztak a tömegtől. Láthatóan jól érezték magukat és fesztelenül dobálták az emberek közé a pengetőket, Lars még egy magyar zászlót is szerzett és azzal rohangált. Miután elköszöntek, mindenki elhagyta a színpadot, minket pedig azzal a reménnyel hagytak a stadionban, hogy nem kell újra 11 évet várni ahhoz, hogy újra eljöjjenek.

Összességében egy jó koncerten vagyunk túl, de azok a szarvashibák, amiket fent emlegettem, azok bizony nagyon szúrták az ember szemét. A jó dolgokból viszont maradt még hátra egy, amit nagyon szeretnék kiemelni: őrületes, hatalmas kivetítő monstrum kapott helyet a zenekar háta mögött, ami kiváló minőségben sugározta a koncert minden egyes momentumát. (Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy stadionban néznék DVD-t, brutális hangerő mellett.) Tényleg nagyon jó ötlet volt és jólesett, hogy ezzel gondoltak a hátul lévő emberekre. Köszönjük!