Az Őszi Fesztivál két estjén láthatjuk a Nemzeti színpadán Peter Handke Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című darabjának Bodó Viktor-féle felfogását. Az előadást ugyanis csak az alapötletekben határozza meg Handke műve, amelyben nincs szöveg, és sokkal inkább értelmezhető forgatókönyvként: konkrét cselekmény sincs, mozaikokból áll össze a történet vagy állnak össze a történetek, s ez az, amit Bodó mint rendező izgalmasnak talált. Az eredeti darabot félredobva kezdte el a brainstormingot színészeivel, míg végül ki nem válogatták a legmegfelelőbb jeleneteket, így újabb, olykor pikareszkszerű részek egymásutánját hozva létre.

Gyakori probléma és közhely, hogy ami a filmvásznon megvalósítható, az a színpadon nem, s valamelyest ennek mond ellent Bodó rendezése azzal a csalással, hogy nehéz percről percre különválasztanunk, mit látunk a vásznon és mit a színpadon: így az akciófilmszerű jelenetek, a motoros balesetek, a teniszező lányok mind valóságnak tűnnek. Ezzel szemben a kameraman és segédje zseniális munkája gyümölcsözik: a két teniszező között egy harmadik rohangál a labdával a kezében, a balesetben előbb a motorost látjuk, majd a földre zuhanó férfit, ami azt a látszatot kelti, hogy az első elütötte ez utóbbit.

Az akciófilmek jelenetei optikai csalódások, a tér valójában nem fordul meg a szemünk előtt. Pontosabban a terek egy téren, a fachokra osztott színpad egy-egy eleme mindig középre kerül, és már indulhat is a paralel eseménysorozat. Minden mikrotér különbözik egymástól, szereplői egy konkrét városi közösségi helynek, a térnek a lakói, dolgozói vagy éppen járókelői. Így elevenedik meg a kiskocsma, a céges mosdó, a lepukkant lakás konyhája, az iroda börtönszerű képe, amelyben a szerencsétlen irodistát elönti a töménytelen mennyiségű papír. De van itt motoros macsó legalább két nővel, rabló és sikongató áldozat, egy látszólag senki által nem figyelt bugyit igazgató pincérnő, kirúgott alkalmazott, jólöltözött yuppie, lilaruhás üzletasszony és persze nem hiányzik a történet hülyéje sem, aki úgy változik, mint a kaméleon.

A produkció a l’art pour l’art à la Bodó tökéletes megvalósulása, ami pusztán azért van, hogy másfél órán keresztül a szájtátástól és nevetéstől ne is tudjunk másra koncentrálni, csak meakulpázni, hogy ez miért nem jutott eddig eszünkbe. A videotechnika ilyen típusú használata ugyanis nem illusztrál, nem hátteret ad, hanem szerves része lesz a színpadi történéseknek, olyat lehet megmutatni a színpadból, amit eddig nem láthattunk. Megváltozik a néző térélménye, egyszerre látja az amit és az ahogyan látást is, egyszerre a backstage-et és a játékteret, a produkciót és a produktumot. A kamera lát és láttat, mi magunk is tárgyak és alanyok vagyunk egyszerre, hiszen nem szégyell önmagunkkal sem szembesíteni.

Nem csoda, hogy az előadást meghívták a berlini színházi találkozóra, és beválogatták a legjobb tíz közé. Örömmel várhatjuk a Szputnyik és a Schauspielhaus Graz újabb közös munkáját a Tavaszi Fesztiválon, ahova Molnár Ferenc Liliomát hozzák el. Egy biztos, a budapesti közönséget sikerült arról meggyőzni, hogy érdemes tavaszra is beírni egy Bodó-estet a naptárba.

Fábián Gábor
Thomas Frank
Gera Marina
Hay Anna
Sophie Hottinger
Jankovics Péter
Koblicska Lőte
Steffi Krautz
Pető Kata
Sebastian Reiß
Martina Stilp
Szabó Zoltán
Jan Thümer
Tóth Simon Ferenc
Téby Zita

Közreműködik:
Pető Kata (ének)
Nitzan Bartana (hegedű)
Maria Serafin (gordonka)
Klaus von Heydenaber (zongora)

Zene: Klaus von Heydenaber, Keresztes Gábor

Dramaturg: Andreas Karlaganis, Veress Anna

Díszlet: Bodó Viktor, Pascal Raich

Jelmez: Nagy Fruzsina

Fény: Christoph Steffen

Kamera: Christian Schütz

A rendező munkatársa: Christian Schütz

Rendező: Bodó Viktor

2010. október 15., 16.
Nemzeti Színház

Budapesti Őszi Fesztivál

Fotó: Valuska Gábor