Alapvető kérdés, ki hogyan viszonyul a beszélgető-könyvekhez, vannak-e averziói, keresi vagy kerüli ezeket, innen indult az idei utolsó Impulzus kérdésfelvetése is az Amiről lehet kapcsán. Turi Tímea inkább kedveli, mint kerüli ezeket az „amorf dolgokat”, averziói nincsenek, ahogy Horváth Györgyinek sem – aki viszont nem keresi kifejezetten az ilyen típusú könyveket. Nem kedveli ugyanis az empirikus szerzővel (akinek gyerekkora, politikai nézete satöbbije van) való találkozást, ahogy a dedikálást sem szereti igazán. Lapis Józsefben felmerült, kinek szólnak ezek a könyvek, mihez segítik hozzá az olvasókat? A szerzők életéről tudunk meg ily módon többet? Vagy bizonyos témák megértéséhez jutunk így közelebb, amelyekről a beszélgetők többet tudhatnak másoknál? Végül az is előfordul, hogy egyszerűen azért olvasunk beszélgető-könyveket, mert "fontos" írók beszélgetnek, ezért érdekel bennünket, mit gondolnak a világról.

Turi Tímea a beszélgetés "valódisága" és a fikció kérdését feszegeti: ahogy például Tolnai Ottó – Parti Nagy Lajos: Költő disznózsírból vagy Kertész Imre: K-dosszié című kötete inkább fikcióként olvasható, addig az Amiről lehet inkább a beszédmód kereséséről szól. Érdekes, ahogy megpróbálja az értelmiségi közbeszédet, ha van ilyen, újrateremteni. Ezzel a felvetéssel Szegő János is egyetért. Ez esetben fontos, hogy a kortárs író felelősségvállalása mennyiben tér el a hétköznapitól. És itt mintha tényleg párbeszéd lenne, ebből a szempontból viszonylag kiegyensúlyozott ez a kötet, ellentétben például A börtön szaga című kötettel, ahol Balla Zsófia kérdezőként Bodor Ádám alárendeltjévé válik. Az Amiről lehet legjobban Nádas Péter-Richard Schwartz Párbeszédével rokonítható, ahol egy idő után csak a gondolatjeleket látja az ember, és ha nem figyel eléggé, nem könnyen tudja követni, ki beszél éppen.

Ti hogy olvastátok? - kérdezi Szegő. Könnyen, túl könnyen, válaszolja Lapis, aki szerint a kötet publicisztika, amivel nem is lenne gond, csak azt nem érti, miért egy háromezer forintos könyvben olvasható mindez, miért nem lehetett a literán meghagyni. Horváth Györgyi szerint a könyv távol áll a publicisztikától, érvelés nélkül tesz erős állításokat, politikai-morális állásfoglalásokat. Például mindenfajta idézőjel nélkül kijelenti, hogy "van néplélek". Mivel a beszélgetés pálinkával indul, vilmoskörtével folytatódik és pálinkával zárul, a kocsma-hangulat erőteljesen megidéződik: úgy érezhetjük, két fiatal világmegváltó beszélgetését halljuk. Ettől az olvasó szinte intim-szférába hatol. Horváth sokszor kínosan érezte magát a voyeur-pozícióban, ahonnan túlzottan belelátott a magánember életébe, lelkébe. Kemény egy helyen azt mondja, ha ráírnák egy borítékra, hogy költő, akkor „mintha a lelkét tennék ki” – és Horváth szerint itt ez történik. A külső nézőpont hiányzik: Bartis kalapjára is Kemény Lili kérdez rá, Kemény Istvánnak nem jut eszébe.

Turi  a kitárulkozást szándékoltnak érzi, szerinte Kemény mondatából látszik, maga akar dönteni, hol teszi ki a lelkét, hát itt kitette. Számára a mű tétje a harmadik rész lett: itt Bartis a fotográfia és az irodalom viszonyáról beszél. Előbbi - a fotográfia -  kiszolgáltatott a valóságnak, utóbbiban, tehát az irodalomban, világot lehet teremteni. De a valóság a legkatartikusabb, a fotográfia így dokumentáló jellegével az irodalom fölé kerül. A beszélgetés ötlete egyébként Németh Gábortól származik, aki szerint a két zárkózott ember talán egymásnak majd könnyebben megnyílik, viszont Turi szerint épp ebből fakad a legnagyobb probléma: a két hasonló karakter sokszor túlzott egyetértése miatt több helyen modorossá válik a könyv. Az intim közeget Szegő is érzékeli, mintha nyilvános térbe helyezkednének, de burkot is vonnának maguk köré.

Felmerül a kérdés, a könyv adalékul szolgálhat-e a szerzők műveihez, különösen Bartis most megjelent fotókönyvéhez. Lapis József megkérdőjelezi, hogy a keletkezéstörténettel közelebb kerülnénk egy mű megértéséhez, Turi ezzel szemben kulcsot talált a kötetben a fotókönyv kontextualizálásához, amennyiben őt hozzásegítették az értelmezéshez Bartis megnyilatkozásai az élet dokumentálásáról mint függőségről, másrészt a (dokumentáló) fotográfus és eredetileg felsőbbrendűnek tartott (teremtő) író ellentétéről. Szegő úgy gondolja, főleg ilyen „kultikus” szerzők esetében, inkább a személy iránt érdeklődnek, akik megvesznek egy beszélgető-könyvet.

Szegő a leginkább azt tartja problémásnak, hogy mindhárom témában -  etika (pl. közélet), esztétika-alkotáslélektan és család - megjelennek „idegesítő coelhoizmusok”. Horváth kategóriái is ugyanezek, ő ráadásul még százalékos arányokkal is számol (25% magánéleti, 25% politikai és 50% irodalmi én jelenik meg a harmadik részben, és például a fotográfus Bartis csak alig, maximum a könyv nyolcadában nyilatkozik). Viszont az mindenképp problematikus, milyen beszélőt rendeljen a kijelentések mögé. Bartis mint magánember mondja el, amiről Turi beszélt? Vagy mint fotográfiában jártas személy? Utóbbi lenne legitim, de nem egyértelmű a szerep. Ez problémát okozhat például a politikával kapcsolatos kijelentések esetén, de akár művészettel kapcsolatban is.

Turinak és Horváthnak is kikerekedett a szeme, amikor Kemény a könyvben mindenfajta irónia nélkül kérdezi Bartist, hogy egyfajta erkölcsi példának, útmutatónak tartja-e magát, ugyanakkor Turi szerint ez a "sutaság" jól rávilágít az értelmiségi közbeszéd vákuumára. Ő a könyvre mint valamifajta középutas kísérletre tekint, mely ötvözi a magánember és az értelmiségi szerephez kapcsolható attitűdöket. Szegőt az zavarja leginkább, hogy elvben a sztereotípiák lebontására törekszenek a szerzők, ám ők maguk is ilyeneket működtetnek határozott politikai állásfoglalásaikkal. Horváth nem a politikai nézetek kinyilatkoztatásában látja a problémát, hanem az erős állításokban, ő személy szerint például a felvetett kozmopolita-nacionalista ellenpólusok egyikébe sem tudja magát besorolni. Ennél a résznél ismét a zárkózottság-nyitottság problematikáját látta. Horváth rákérdezne a válogatás elvére is, hisz sem a kötetben, sem az azóta keletkezett szép számú recepcióban (interjúkban, helyszíni szemlékben) nem talált erre választ. Nem tudja, vajon milyen az olvasóknak felkínált, megkonstruálódó én. Lapis szerint a könyv után elhangzó párbeszédek talán érdekesebbek, mint maga a mű, például Bartis árnyaltabban fogalmaz a fotó-irodalom viszonyrendszerről. Szegő a kidolgozottságot kifogásolja, nem simulnak egybe a spontán, párbeszédes részek, valamint a betétek, az utólagosan hozzáfűzött kiegészítések.

Horváth Györgyi a címmel kapcsolatban is kérdez, mit is akar jelenteni, hogy "amiről lehet"? Az eredeti Wittgenstein-idézet így szól: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. A cím pedig mintha azt sugallná, hogy amiről lehet, arról kell is beszélni. De nem világos, hogy ez lehetőséget vagy szükséget jelent. Vajon a lehető legtovább kell/lehet feszíteni a kimondhatóság határait? Turi szerint vannak részek, melyeknél igen, például Bartis Transzilvánia-leírása abszolút ironikus – mintha azt mondaná, bármit állíthat, akármilyen hülyeséget, mert kvázi mindegy, mit mond. Szegő szintén élvezte ezt a részt, Kemény Bartis fejtegetésére a dáko-román elmélettel felel. Vagy fordítva. Horváth Györgyi a játékos képzelet, a fikció világát látta itt beszűrődni, viszont nem evidens szerinte, milyen viszonyban vannak saját kijelentéseikkel a szerzők. Lapis szerint az irónia a Wittgenstein-idézetre is kiterjed. Legalábbis reméli, hogy ez nem komoly, inkább rájátszás a citátumra: azokról a témákról van szó, melyek Wittgensteinnél nem kimondhatók.

Szegő érdekesnek találja, ahogy a vallás-hit-történelem-álom-sors ellenpontjaként földre húznak néha az élettel, a saját élettörténettel, a barátságuk történetével, mintha találkoznának saját, régi önmagukkal is. A mostani beszélgetésben megfogalmazott kritikákat pedig "viseljék csak el", hisz épp Bartis mondja, hogy a sértegető kritikusnál már csak a sértődött író rosszabb. Ám Lapis ellentmond: ő itt nem mint írókat kritizálja a beszélgetőket, hiszen íróként mindketten elmondják, "amit lehet". (Bár azért érdekes, hogy mintha Bartis zavarba jönne attól a helyzettől, hogy 3-4 éve a felosztás még egyértelmű volt kettőjük között: hozzá a prózát, Keményhez a verset társították. Azóta viszont megjelent a Kedves Ismeretlen, ami némileg elmosta ezt az egyértelműnek tűnő határvonalat.)

Turi Tímea végszavaz: vajon mi, olvasók is tudunk-e beszélgetni a könyvvel? Lapis József nem került mély diskurzusba vele (ellentétben például Kemény verseivel vagy a Sétával), nem jött rá nagy igazságokra a kötet kapcsán. Szegő helyesbíti, amit korábban mondott: neki sem a politikai nézetek hangoztatásával volt problémája, hanem hogy a saját maguk felállította kritériumoknak nem felel meg, amit egy oldallal később mondanak. Horváth Györgyi szerint inkább önkifejezési vágy a kötet, mintsem párbeszéd az irodalommal, a közbeszéddel. Nem fedezte fel a szándékot a szerzőkben, hogy hassanak az olvasókra, inkább zártnak érzi a szerkezetet. Turi úgy érzi, hogy mivel úgysem tudnak hatni, a kijelentések mint tézisek jelenhetnek meg. Horváth szerint akkor ismét a kocsmai beszélgetésnél tartunk, és ez zavarbaejtő. Ugyanakkor irigylendő is, mert jók voltak ezek a beszélgetések, csak eltelt már pár év az ő életükben is. Lapis az irodalomról szóló részeket tartja a legerősebbnek a kötetben. Ugyanakkor mintha egy elfüggönyözött kupéba pillantanánk be, ahol kívül és belül vagyunk egyszerre. A beszédhelyzet már a címlapon látszik: a két szerző és egy cédrusfa képe mindent leír. Lapisnak szinte jobban tetszik, mint ami a két borítólap között van. Vagy mégsem?