Xavier Beauvois filmje tehát valós eseményeket dolgoz fel, melynek okai 1996 óta máig tisztázatlanok. Ebben az évben, Algériában, egy kis muszlim faluban tevékenykedett nyolc francia misszionárius. Mézet és zöldségeket termeltek, gyógyítottak, okítottak. A trappista kolostorban éltek és segítették mind fizikai, mind pedig lelki értelemben a vidék szegénység, betegségek és nem utolsó sorban polgárháború sanyargatta lakóit. Kölcsönös elfogadáson és befogadáson alapuló kapcsolatuk mindaddig biztonságot és reményt szolgáltatott, amíg a megmagyarázhatatlan események be nem következtek.

A történet nagyon is konkrét időbeli és térbeli pozíciója csak lassan bontakozik ki a hétköznapok képeivel teli bevezetésben a film elején. A szerzetesek egyszerű ruházata, a kolostor ódon falai, a rongyokba öltözött muszlimok és a poros, napszítta környezet csak bizonytalan kapaszkodókat ad, amit majd később finoman adagolt jelek rántanak a helyükre. A nehézsorsú falusi asszony és kislánya egy pár kicsit viseltes, de divatos sportcipővel boldogan távozik a kolostorból, az idős pap pedig este neveiket mormolva emlékezteti magát a beszedendő gyógyszerekre. Nem a középkorban vagyunk tehát, hanem egészen közel napjainkhoz.

A képek lassan, néhol szinte aszketikus egyszerűséggel, szerényen követve egymást áramlanak, bepillantást nyerünk a kis közösség mindennapjaiba, és szépen lassan a nyolc csuhás férfi képét nyolc egymástól sokban eltérő egyéniség váltja fel.

A nélkülözés és betegségek ellenére kezdetben minden kiegyensúlyozott. A bajok fenyegető árnyai fokozatosan lepik meg a nézőt és a kolostor lakóit. Muszlim papok érkeznek, és aggasztó híreket hoznak. A maguk szerény módján vitatkoznak a francia szerzetesekkel hitről és tanításról, akik számára itt válik világossá először: dönteniük kell.

Mennek, vagy maradnak?

A film legfontosabb kérdése ez. Mi a helyes döntés ilyen helyzetben? Isten hű szolgálói nem otthon vannak. Más kultúra, más vallás, más emberek, más törvények. A szeretet és a bajbajutottak segítése viszont ott is ugyanaz. Ez vezeti az Emberek és istenek hőseit, ez az, amire életüket feltették, de a döntés mégsem egyszerű. A keresztény vallás nem követel meg emberáldozatot, az elesettek gyámolításáért nem kell vérükkel fizetniük. Ráadásul az is kétséges, hogy ottlétük mennyire nyújthat oltalmat, van-e értelme egyáltalán a nyílt erőszakkal szemben szelíden a mártírhalál felé masírozni?
 

Algériában ugyanis ekkortájt polgárháború dúl. A terroristák látszólag indokolatlanul, vagy legalábbis átlátható, számunkra érthető indíték nélkül csapnak le újra és újra. Hol falubeli férfiak, hol nők, hol idegenek az áldozatok. Tetteik egyre kegyetlenebbek, a félelem pedig csak növekszik. A helyi hatóságok a katonaság bevonásával próbálnak meg gátat szabni az erőszakos atrocitásoknak, azonban jelenlétük a kolostorban ellenkezik a papok hitvallásával. A veszély viszont fokozódik, s ez a kis közösség tagjait is megosztja. A film játékidejének legnagyobb részét tehát egy hosszú vívódás története teszi ki. A döntés komoly következményekkel jár.

Menni vagy maradni?

A filmtechnikai eszközök, mint már említettem egyszerűek. A játék elsősorban a környezet, az ember, és Isten hármasának pillérein nyugszik. A környezet mindaz, ami szereplőinket körülveszi. A kietlen, nyomorúságos vidék éppúgy, amennyire talán maguk az őslakosok is, hiszen az Emberek és istenek elsősorban a francia szerzetesek drámája, kiknek helyzetén a táj, az emberi környezet, a politikai közeg - minden összetevője ennek a világnak - szorít egyet. A környezet az a hely, ahová szereplőink önkéntes számüzetésbe vonultak, s ami elszakítja őket távoli hazájuktól. Egyszersmind az a hely, ahol küldetésük értelmet nyer. Segíteni a rászorulókon. Itt, távol a valódi hazától. Az ember és az Isten, mint két további összetevő, valamelyest összemosódik. Az embert ugyanis jelen helyzetben istene határozza meg. Sokféle ember, sokféle isten. Emberek és istenek. Minden embernek van hite, higyjen akár a keresztény Bibliában, egy más vallás isteneiben, egy eszmében, politikai rendszerben, az igazságban, erényben, vagy akár a család szentségében. Ez különbözteti meg egymástól a film embercsoportjait. A szerzetesek keresztény felfogásuk értelmében segítik az egyszerű, helyi parasztokat, akik reményteljesen áhítoznak biztonságra és családjuk fennmaradására. A muzulmán papok a Koránban hisznek,  a terroristák fanatikus eszmékben, a katonák pedig rendszerben és parancsban. Emberi hordozójukon keresztül hitek, tehát istenek ütköznek itt meg. A tragikum a hitek fontos összetevőinek deformálódásában, összeomlásáben rejlik. A gyógyítás, az erőszak vagy az önfeláldozás, mártírhalál mindenki számára jelent valamit. A végső kérdés, hogy ami megtörtént, miért történt meg, és volt-e értelme, bekövetkezik-e a felmagasztosulás? A pap gyilkost gyógyít, a hitéért gyilkoló destruktív tettei semmihez nem visznek közlelebb, az önfeláldozás eredménye pedig - igaz történetről lévén szó - a jövő tükrében szintén megkérdőjelezhető. Az események miértjeire máig sem sikerült fényt deríteni.

A környezet a szigorú, egyszerű, fix vagy lassan mozgó beállítások visszafogott tónusú, leíró képein mutatkozik meg, az ember-lét a nagyközeliken brillírozó színészek arcjátékában bújik meg, isteneik pedig a dialógusokban és a film által megteremtett atmoszférában vannak ott. Az egész művet körüllengi valami titokzatosság, olyasmi, mint amilyen illat egy templomban megcsapja orrunkat. Nem tudjuk miből áll, de jelenléte mindig érezhető. A színészek játéka hihetetlenül hiteles. A nyolc férfi nyolc különböző egyéniség, s ez nem csak a forgatókönyv párbeszédeiben tükröződik. Mimikájuk, mozgásuk, hangjuk és kisugárzásuk is más és más ezeknek a figuráknak, mégis tökéletesen passzolnak egymáshoz, úgy alkotnak szétszakíthatatlan közösséget, hogy közben többször is elbizonytalanodnak. Külön kiemelném Lambert Wilson játékát, aki a szerzetesek vezetőjét alakítja, valamint az Amédée-t, a legöregebb papot megformáló Jacques Herlint. Habár a többiek kvalitásai is rendre megmutatkoznak.

Xavier Beauvois filmjében az a zseniális, hogy minden végtelenül egyszerű. Kezdve a történettől a díszleteken át egészen a rendezésig. A direktori munka puritán, maníroktól mentes tökéletességét csak itt-ott szakítja meg egy gondosan elhelyezett, kiválóan megkomponált  hatásorientált jelenet, amit szinte kizárt, hogy emlékezetünk ne őrizne meg. Kulcsfontosságú pillanatokat emel ki Beauvois olyan képsorokkal, mint például a vacsora-jelenet, mely az erős bibliai és képzőművészeti utalás mellett egyben egy káprázatos koreográfia is Csajkovszkij Hattyúk tava-főtételére. Vagy említhetnénk akár a záró képsorok giccsmentes levezénylését is. Beauvois szerencsére kizárólag diegetikus zenét használ, ami tökéletes összhangban a filmmel ügyesen ad hozzá a hatáshoz, persze azt is csak amolyan szerény keresztény módjára.

Az Emberek és istenek komoly film. Méltóságteljes, de nem hivalkodó módon fokozatosan készteti nézőjét elmélyülésre, hatása a játékidő végén túl is sokáig elkísér. Keressük a választ arra, hogy valójában mi is a probléma ezen a világon. Miért nem értjük meg egymást? A választ összegezve a cím is megadja, de megoldást még a teljes film sem kínálhat.

Emberek és istenek (Des hommes et des dieux)