A horvát írónő dokumentumregényének – egyben rendhagyó családregényének − nagy részét a keresés, a tű a szénakazalban esetéhez hasonló, csaknem lehetetlen vállalkozás teszi ki. Ahogy a háborús bűnösök egy részére is csak a hetvenes években bukkannak nyomára, úgy Hayának is várnia kell, míg előkerülnek azok az adatok, amelyek 1945-ben eltűnt fiához vezetnek.

És miközben Haya lassan, türelemmel és tűéles logikával (Haya egyébként matematikus) rakosgatja össze a részleteket, bogozza ki a történelem összegubancolódott történetszálait, hogy megtalálja benne a sajátját, ismerkedik meg a többiek történetével is: mert ahogy Umberto Saba, a költő – akivel Haya anyja, Ada barátkozik össze a pszichiátrián – mondja, „minden név mögött egy történet rejlik”, s ennek tudatában az elmezavar közelébe kerülhet az olvasó, amikor a körülbelül száz oldalt kitevő névsorhoz ér, a háború olaszországi zsidó áldozatainak listájához. Itt ér véget Haya múltja; a végtelennek tűnő névsor pedig csak a belépő a pokolba. Itt kezdődnek ugyanis azok a fiktív kihallgatások, tanúvallomások, melyekben az apatikus „Hány éves?” kérdésre gyakran a „Meghaltam” a válasz, azt sugallva, hogy a teljes igazságot sohasem lehet már kideríteni (valamint feldolgozni a történteket).

A képzelt tanúvallomások Haya agyában zajlanak, a kérdező és a válaszadó is ő maga, így éli át azokat az éveket, és eseményeket, amelyeket valójában sosem élt át, és azoknak a sorsát is, amelyek nem az övéi, de néhány ponton közösek az ő életével. Így fonódik össze még inkább, szinte átláthatatlanul a történelem, a közösség és az egyén sorsa, valamint az identitás kérdése, hiszen Haya nemcsak kutat, felderít és emlékezik, hanem egyúttal vezekel is. A morált tekintve ugyanis a bűnösség és a felelősség, a bűnhődés és a vezeklés kérdései fogalmazódnak meg és válnak megválaszolhatatlanná a regényben. Hitler neve legfeljebb kétszer szerepel a szövegben, míg a koncentrációs táborok perverzitásig kegyetlen mészárosainak és tetteiknek elborzasztó gyűjteményét lexikonszócikk-formátumban tanulmányozhatjuk; a háborús bűnösök felkutatása évtizedekig is eltart, sokan büntetlenül élik le maradék életüket (és mint megtudjuk, néhány elaggott példányukról szerető szimpatizánsok gondoskodnak); magánnyal bünteti magát Haya is, aki beleszeretett az egyik náciba és gyereket szült neki; bűnösnek érzik magukat a bűnösök gyerekei, akik közül csak Himmler lánya sírja vissza az apját, a többiek azt is bánják, hogy a világra jöttek, ha ilyen apáktól, pedig a bűn – mint több példa is bizonyítja – nem öröklődik, a bűnösség viszont automatikusan.

Mert Haya fia viszonylag jól járt: sorstársai, az SS-tisztektől (gyakran nemi erőszak okán) született gyerekek sorsa közutálat, megvetés, mintha nekik kellene bűnhődni az apáik (sőt anyáik) helyett. Nem véletlen, hogy a szöveg – amelyben alig van dialógus – nagyrészt a képzelt tanúvallomásokból áll össze, mintha Haya és Antonio története egy óriási, végeláthatatlan per egy mozzanata volna, amelyben még az sem mindig nyilvánvaló, ki a vádlott és ki a sértett. Antonio anyja zsidó, apja magas rangú SS-tiszt: amikor az utóbbiról tudomást szerez, az első, öntudatlan reakciója az, hogy gyűlölni kezdi magát (hányingere támad az apja fotóit látván, és tébolyítóvá válik a tény, hogy Antonio, az elismert fotóművész apja szabadidejében szenvedélyes amatőr fényképész volt). De nemcsak a felelősség és a bűnösség határai válnak átjárhatóvá; a történelemhamisítás, a hazugságok lelepleződése egyúttal fellazítja, megbolygatja az érintett szereplők identitását is (zsidó gyerekeket németekként, németeket zsidókként neveltek föl, attól függően, hová menekítették őket), mert mi volna nyugtalanítóbb, mint évtizedek után azzal szembesülni, hogy nem azok vagyunk, akinek a hittük magunkat.

Sebald – akinek Austerlitz című regénye hasonló témát jár körbe − főhőse is beleroppan abba a kutatómunkába, amelynek célja önmaga megtalálása lenne. De nemcsak az áldozatok vagy az ártatlanul bűnhődők identitásának alapjai kérdőjeleződnek meg: az elbeszélő burkolt iróniával vázolja fel a főállásban vérengző, ám a szabad óráikban műgonddal kertészkedő, cukrászkodó, zenerajongó, vagy öregségükben kiszolgáltatottá vált nácik „emberi” arcát is (bár ezáltal, ahogy az egyik szereplő kommentálja, még élesebben rajzolódik ki szörnyeteg voltuk). A történet végén Haya és Antonio találkozik; helyettük Lanzmann és Eliot sorai beszélnek két különböző nyelven, ám mégis ugyanazt mondják, ami annak a jele, hogy értik egymást, de ez az összecsengés egyben nyugtalanító is. Ahogy a könyv borítóján a gázmaszkos gyerekekről is azt gondolnám, vajon milyen lehet az arcuk a maszk alatt, és rá kell jönnöm, hogy időközben maga a maszk vált az arcukká.

Daša Drndić regénye rengeteget markol: az egyéni sors és a történelem összefüggéseitől a személyiség integritásán át a morális alapelvekig tömérdek kérdést vet föl, vizsgál meg aprólékosan és árnyaltan, majd hagy megválaszolatlanul, de a fő cselekményszál, az anya és a fiú keresése koncepciózussá teszi a szöveget, amelyet így nem fenyeget a szerkezet szétesésének, a töredezettségnek a veszélye. Ugyanezt erősíti a következetesen hideg, távolságtartó hangvétel és stílus is, amelybe szinte észrevétlenül simulnak bele az újsághírek, a hivatalos közlemények, és így a melodráma – amely a szituációból következhetne – veszélye is elhárul a szöveg felől. A reménysugár végül is igazából az a két mondat, amely akkor hangzik el, amikor Haya – képzeletben – Kierkegaarddal pöröl: „A hit, mondhatni, tébolyultan harcol a lehetőségért. Mert a lehetőség az egyetlen megmentő erő”.