építészet

Árvai András

2011. 03. 23.

Örülni kell az apró dolgoknak avagy mezővárosi felhőkarcolók

Hódmezővásárhelyen jártunk továbbra is azt tudakolva, van-e Budapesten kívül építészet, lehet-e boldogulni vidéken. Mi visz haza két vásárhelyi építészt Budapestről vagy éppen Münchenből? Megbánták-e a döntésüket? Van-e élet a fővároson kívül?

PRAE.HU: Mindketten Hódmezővásárhelyen születtetek, majd Budapesten jártatok egyetemre és a diploma után visszajöttetek dolgozni. Mi volt az oka?

Kendi Imre: Az egyetem elvégzése után féléves szakmai gyakorlatot töltöttem el Münchenben a városi tervezőintézetnél, ahol a gyakorlat végeztével állást is ajánlottak. Jól sikerült ez a félév, tanulságos volt. Elsősorban városi beruházásként megvalósuló közintézmények tervezésében vettünk részt: óvoda, iskola és nagyobb sportlétesítmények. Nagyon jó kitekintés volt számomra, még a vasfüggöny mögül érkeztünk, miközben idehaza nagy változások zajlottak. Németországban nagyon komoly műszaki színvonalon és jó építészeti kvalitással tudtak építeni már akkor is. Minden tekintetben hatalmas különbség volt a hazai építészeti élethez viszonyítva. Érdekes volt, hogy a bauhaus, amit az egyetemen megtanítottak, Németországban jelen van a mindennapokban, beépült ez a szellemi gyökér az építészeti kultúrába, sokkal egységesebb és kiforrottabb építészeti ideológiák, eszmerendszerek mellett folytak a tervezési munkák.

Mégis azt gondoltam vidéki fiúként, hogy itt Hódmezővásárhelyen lehet csodát tenni, és hazajöttem. Részlegesen sikerült is, de azért nagyon göröngyös út volt. Nagyjából 20 éve dolgozom itt, először a város főépítészeként – az is érdekes kitekintés volt, de a szakmának egy másik vonalára, a városépítészeti vonalára lehetett rálátni –, majd magántervezésen szembesültem a jelenlegi építés, építési kivitelezés minőségével, a megrendelők oldaláról pedig az elvárásokkal.

Kendi Imre

Mindig is volt, és szerintem mindig is lesz egyfajta provincializmus. Azt gondolom, hogy a vidékiségnek vannak nagyon jó régi hagyományai, vannak a korra jellemző megjelenési formái, amit az életszínvonal, a gazdasági lehetőségek befolyásolnak, és ilyen módon az építészeti kultúrát, elvárást is alapvetően meghatározzák. Ezeken kívül megjelenhetnek olyan tervek, lehetőségek, melyek egy jó kulturális központ körül kibontakozhatnak, ahol jó építészeti iskola működik valamilyen oknál fogva – mondjuk, van egy nagyon jó főépítésze a városnak vagy van egy szellemi csoport, mint például Egerben vagy Pécsett, ami nagyon karizmatikusan átformálhatja a térségnek az építészetét.
Ahol egyes építészek mozognak – és ilyen város Vásárhely is –, kicsit nehezebb a történet. Valahonnan valahová eljutni, ha maga küzd az ember, nehéz. Amikor ezzel szembesültem, rájöttem, hogy építészirodát kell nyitnom, ami egyfajta szellemi műhelyként is működhet.

PRAE.HU: Mi volt az a löket, ami miatt mégis visszajöttél, hiszen a lehetőségeid megvoltak, hogy külföldön maradj vagy éppen a fővárosban találj munkát? Nem találtad a helyed abban a közegben?

Nem, nem erről van szó. Normális emberi gyökerek hívtak vissza, melyek idehaza megvoltak. Többek között volt egy alma materünk, a Bethlen Gábor gimnázium, ahol volt egy olyan közösség - diáktársak elsősorban - akik azt mondták, hogy van itt is élet, jöjjek haza. Akkor az építészetről nem ennyire kategorikusan vagy teoretikusan gondolkodtam, hanem azt gondoltam, hogy ide kötődöm, és amit tudtam, amit tanultam azt itt próbáljam megvalósítani. Persze a felmerülő nehézségek inspirálják az embert, átformálni a szakmai lehetőségeket, a környezetet.

De be kell vallanom, hogy évekig játszottam a gondolattal, hogy Budapestre költözöm. Végül itt maradtam, ideköt a rokonság, a baráti kör is.

PRAE.HU: Ezek szerint a kezdeti évek ilyen bizonytalanságban teltek: maradni, visszamenni.

Igen, feltétlen benne volt. Hogy mondjam? Hála Istennek jó adottságú építész voltam, nemzetközi pályázatokon is nyertünk az egyetem alatt, így adódott a féléves németországi gyakorlat is. Akkor azt gondoltam – nem tudom mennyire reálisan mérlegeltem –, hogy haza kell jönnöm, itt kell valamit megpróbálnom és megmutatnom. Húsz év alatt valamit sikerült is, valami eredmény van.

Mindenfajta melldöngetés nélkül van bennem egyfajta magyarságtudat is. Nem bántam meg, hogy hazajöttem a sokkal nehezebb érvényesülés ellenére, a zsíroskenyeres időszakok ellenére. Nem baj ez. Azt gondolom, hogy a minőséget nem alapvetően a pénz befolyásolja, hanem az, hogy hol és mit tud elérni az ember.

Sárai Róbert: Én kicsit másképpen indultam el a pályámon: főiskolán kezdtem, ami után a szakmérnöki képzést is elvégeztem az Ybl-ön, Kapy Jenő mellett. A főiskola alatt és után sem fordult meg a fejemben, hogy innen elmenjek, Vásárhelyen szerettem volna dolgozni a diploma után. Később kezdtem el érezni, hogy jó lenne váltani, megpróbálni elmenni Budapestre, de akkor már a család Vásárhelyhez kötött.
Diploma után egy másik irodában kezdtem el dolgozni, később jöttem át Imréhez. Ahogy kell: először betanuló, szerkesztő építészként, később egyre komolyabb feladatokat végezhettem. Akkoriban, a pályám elején valahogy nem adódott, hogy el innen. De ahogy teltek az évek, egyre erősebben éreztem, hogy lehet, hogy jobb lett volna korábban elmenni Pestre, keresni valami kilépést. Bántam, hogy maradtam. Később viszont lecsillapodott és letisztult ez a vágy, és rájöttem, hogy nem szükséges elmenni, lehet vidéken is jó házakat tervezni, nem kell feltétlenül a fővárosban élni.

Biztos, hogy könnyebb, sokkal tágabb kapcsolatrendszert lehet, főleg építészkörökben létesíteni, mint itt lent vidéken. Ez azért sokszor nehézség is, de megoldhatók ezek a problémák, főleg most már az interneten keresztül.

PRAE.HU: Építészirada működésével először Münchenben találkoztál, hogyan tudtad azokat itt megvalósítani? Az egy dolog, hogy össze lehet hozni egy csapatot, de hogy az tud-e működni, a személyes kapcsolatok szintjén működik-e, tehát hogy valóban egy csapat kovácsolódik-e, az egy másik dolog.

K.I.: Ennél spontánabb volt a dolog, nem ennyire tudatos. Valóban, Németországban láttam valamit, ami végső soron egy nagy tervezővállalat volt, tulajdonképpen olyanok, amik idehaza is működtek a rendszerváltás előtt. Amikor főépítészként dolgoztam, beleláthattam más irodák működésébe, ezekből valamilyen keresztmetszetet kaptam. Láthattam kicsit a külföldi, és láthattam az itthoni magyar gyakorlatot.

A rendszerváltás utáni évek egy szakmai forradalom időszaka volt: szétzuhantak a nagy tervezőirodák, tökéletes errózió indult el, az építészek státusza bizonytalanná vált. Magánvállalkozó, önálló, Kft, nem Kft? Lett volna lehetőség éppen újat is kitalálni, mert a meglévők nem voltak stabilak.
Szakmailag is bizonytalanság volt, mi a jövő, mi várható?
Az építészet hű tükre a társadalmi változásoknak, így az irodákban és szervezetekben is megtalálhatók voltak ezek a hatalmas nagy kérdőjelek: merre induljunk, hogy legyen?
Ebben a környezetben tértem haza Vásárhelyre és próbáltam irodát alapítani.

Mindig azt gondoltam, hogy ez team-munka. Az építész nem lehet elszigetelt a környezetétől semmilyen tekintetben. Egyrészt a benyomások, az inspiráció, a megrendelői oldalról, másrészt a saját kihatása a környezetére sem lehet elidegenítve a környezetétől. Feszegetni a határokat feladatunk, szükséges is ezeket tágítani, ehhez viszont partnerek kellenek.

Az interjút megnézhetik a 6b.hu-n, a képre kattintva.

Kezdő építészként állandóan azzal szembesültem, hogy érdemes lenne egy idősebb kollégától megkérdezni, mi a jó. Azért hiszek a csapatmunkában, mert két fiatal építész is jó korrektora egymásnak, nagyon jó társa tud lenni a munkában. Túl ezen az anyagi világon és a kivitelezés nagyon feszes világán mégis létrehoztunk egy olyan szellemi műhelyt, ahol folyhat egy ilyen segítő munka. Amikor a gazdasági környezet megfelelő volt, akkor ez a dolog működött, több pályázaton is részt vettünk. Mi sem tudunk kiszakadni a társadalmi közegből, a válság meghatározza a kereteinket, a 2009-es év nagy pofon volt az egész szakmának, nekünk is. Most az ember örül, hogy élve marad és olyan munkákat csinál, amit ki is fizetnek. Talán a jövőben a nagybetűs szakmával is többet tudunk majd foglalkozni. Az, hogy országos méretben is számottevő projekteket tudunk innen, úgymond vidékről tervezni, az ennek a csapatmunkának az eredménye.

A Csongrád Megyei Építészkamarába is megpróbáltam elmenni, ott is formálni, robbantani a meglévő kereteket. Sajnos ott is van egy régi, becsontosodott építészekből álló csapat, amibe végül a bicskám bele is bicsaklott. Nem jól sikerült. Én ott újító, reformer szándékkal vágtam bele az elnökségi munkába, de aztán ezt nem nagyon tudták elfogadni. Végül rájöttem, hogy eredményesebb, ha az ember kisebb körben próbál valamiféle változást elérni.

PRAE.HU: Mit tesztek azért, hogy a szellemi műhely szellemi műhelyként működjön?

S.R.: Próbálunk kapcsolatot tartani más építészekkel is – azért mondom így, hogy próbálunk, mert a gazdasági válság leépítette a csapatot, így most egyedül maradtam Imivel tervező építészként. Kapcsolatot tartok erre-arra, budapesti barátaimmal, szegedi építészekkel, de ennél többre egyelőre nem futja. Beszélgetések, alkalmak arra, hogy leüljünk egy társaságba, nincsenek, és nem is nagyon van rá lehetőségünk.

PRAE.HU: Miért?

S.R.: Nincs, aki kezdeményezze.

K.I.: Nincs ereje a kamarának, hogy pesztrálja ezt az egészet. Tényleg csak szigorúan magánkapcsolatokra szorítkozunk. Vannak pályatársaim, akik már komoly díjakkal rendelkeznek, komoly épületeket terveztek, velük magánbeszélgetések során tudunk találkozni. Szakmai kirándulásokra elmenni, egyáltalán kulturális benyomásokat kapni nagyon nehéz.

PRAE.HU: Hiányzik?

Igen, hiányzik nagyon. Azt gondolom, hogy ez azért kamarai kérdés, a kamara dolga lenne, hogy indítványozza, hogy végül sikerül-e megtölteni tartalommal, az egy más kérdés.
A szakmai továbbképzésnek egyik fontos eleme, hogy bizonyos képzési formákon részt vegyünk, csak azt látom, hogy ezek technokrata formában jelennek meg: kvázi egy építőanyag-gyártó ismeretanyagát vesszük át, de nem igazán építészetről beszélünk.

PRAE.HU: Ha jól értem, akkor annyira beszűkültek azok a csatornák, ahol érintkezni tudtok egymással, a kollégáitokkal, hogy a szomszéd településen lévő építész munkáit az Építészfórumról tudjátok meg, vagy azt, hogy éppen mit csinál, nincs egy szakmai diskurzus itt helyben.

Igen, ez így van. De úgy gondolom, hogy az építészek alapvetően nyitottak és figyelmesek, mi is árgus szemmel járunk és figyelünk, hol készül új épület. Például múltkor Szegeden voltam, és hazafelé beugrottam Algyőre, mert tudtam, hogy ott épül egy nagyon klassz, modern iskola. Kíváncsi voltam, hogy áll, milyen lesz.

S.R.: Ebből a szempontból jó a kamarának a kreditpontos rendszere, ami nem feltétlenül erre alapul, nem ezért lett kitalálva, de van alkalmam olyan épületlátogatásokra, konferenciákra elmenni az ország bármely részébe, ahol lehet építészekkel találkozni, beszélgetni, új arcokat megismerni.

PRAE.HU: Az ember azt gondolja, hogy egy kisvárosban intenzívebb a kapcsolat az építész és a városlakók, a használók között. Van élő kapcsolatotok a hódmezővásárhelyiekkel?

Szerintem igen, de emiatt sokkal nehezebb elfogadtatni egy kortárs, modern épületet, mint Budapesten vagy Pécsett. Ez legjobban az Emlékpont megépítése után látszott, aminek óriási negatív visszhangja volt a városban. Most már a többség elfogadta. Az épület vitatható, de kellett egy ilyen épület a városnak, mert elindított valamit.

K.I.: A kommunikáció nagyon összefügg a társadalmi nyitottsággal, vagy akár avval, hogy egy építészeti alkotásról hogyan nyilvánulnak meg az emberek. Itt sem lehet átlépni azokat a határokat, amiket a közeg ad.
Vásárhely régen nagyon komoly kulturális központ volt, nyitott, alapvetően kálvinista város. Mezőgazdaságból élő emberek, mégis nyitottak a magasabb művészeti szempontokra. Ez az utóbbi időben meg kell, hogy mondjam, visszaszorult politikai, gazdasági okokból. Az építészet is ettől szenved. Ha a közeg jó lehetőséget biztosítana, sok kulturális esemény történne, ha pezsgés lenne, akkor talán az építészet megítélése is jobb lenne.

Hódmezővásrhely

Hotel Ginkgo

Nem tudok róla, hogy bemutatnának előzetesen terveket. Nyilván, amikor egy-egy épületet átadnak, akkor van bejárás. Amikor befejezték a szállodát (Hotel Ginkgo, a szerk.), akkor három napig nyílt napot tartottak, bárki megnézhette az épületet. Ilyen kommunikáció van, visszhangok is jöttek. Természetesen kíváncsiak vagyunk az emberek véleményére. Ez egy kisváros, a kisebb közösségek ereje nagy. Sokkal intenzívebb a visszacsatolás, nem lehet elkerülni, hogy ne halljuk meg innen-onnan a véleményeket, és ezek a visszajelzések nyilván valamilyen módon befolyásolják a munkánkat, a merészségünket.

A szállodára volt egy olyan ötletem, hogy a kőburkolat helyett perforált rézlemez burkolatot használjunk. A Robi által kitalált plasztika nagyon finom, nagyon diszkrét, mégis markáns és azt gondoltam elbírta volna ezt a merészebb, izgalmas anyagot a ház viszonylagos szigorúsága, végül nem volt erőnk végigvinni a dolgot, maradtunk a kőnél.

Figyelembe kell venni, hogy egy adott közegben az épületek átlagos színvonala milyen, és ahhoz képest mi milyen objektumot próbálunk elhelyezni. Ha nagyon nagy az ugrás, ha nagyon nagy a kontraszt a kettő között, zavaró lehet.
Az Emlékpontnál ugyanez a helyzet: egy tradicionális városközpont, a századforduló idejét idéző viszonylag alacsony beépítésű utcasora végpontjaként, gyakorlatilag városkapuként jelenik meg. Azt az épületet odarakni merész gondolat volt. Vitatkoztam én is vele, de azt gondolom egy ekkora város egy ilyet elbír. Egyébként hatása van az emberekre, ami nagyon elgondolkodtat: nem kell, hogy egy épület mindenkinek tessen, de egy bizonyos rétegben ébresszen kihívó gondolatokat. Ez az épület ennek nagyon jól megfelel, ilyen értelemben jó.

A saját munkáinkban mi is ezt próbáljuk képviselni, hogy a házainkkal valamilyen benyomást tegyünk az emberekre. Hassunk a környezetünkre. Az építésznek egy fontos hivatása, hogy befolyásolja az adott közeg építészeti, műszaki, kulturális színvonalát.

PRAE.HU: Pályáztok?

A pályázat olyan vissza nem térő alkalom, ahol az ember egy adott szellemi produkcióval megjelenhet ott, ahol másik tíz-húsz produkcióval találkozhat, és láthatja, hogy az adott kérdésre ki milyen választ ad – nagyon tanulságos dolog.
Nagyon jó lenne, ha a beruházások nagy része pályázati formában dőlne el, az egyértelműen az építészeti minőség javát szolgálná. A kamara hajtja, de az élet visszanyirbálja ezeket a törekvéseket.

PRAE.HU: Amikor ilyen alkalmakkor végigtekintetek a pályázati munkákon, láttok valamilyen sajátosan erre a vidékre, Csongrád eme szegletére és rátok jellemző pluszt? Bennetek van az az építészeti örökség, ami erre a vidékre jellemző? Gondolom, fiatalkorotokban titeket is érdekelt a népi építészet, a környékbeli házak. Van ilyen hagyomány, és viszitek-e magatokkal?

Hódmezővásárhelyen nem kerülhető meg a téglaépítészet. A török hódoltság után kezdődött itt a téglagyártás, ami egy húzó iparág volt mindig. Az ország teljes területére vittek tőlünk látszó téglaburkolatokat. A csúcsidőszakban azt hiszem, nyolc téglagyár működött Hódmezővásárhelyen. Itt helyben nem volt kő, nem volt más anyag, ebből építettek mindent. A tégla volt a kő, úgy is hívják a tégla árvízvédelmi falat, hogy kőfal. Ennek a téglaépítészetnek rengeteg meglévő emléke található meg, ami talán országosan is izgalmas dolog.
Ennek az építészeti hagyománynak szerintem van egy sajátságos íze, ami az országban viszonylag kevés, különleges és erre büszkének kell lennünk. Ez egy olyan hagyomány, amire a modern, kortárs építészet ráépülhet.

PRAE.HU: Debrecenben, Győrben és Pécsett van építészképzés, Szegeden nincs. Érezni ebből itt valamit?

A budapesti központtal szemben egyetlenegy súlypont volt és van, az pedig Pécs. Most van Debrecenben és Győrben is képzés, ami meg is látszik a városokon. Maga az egyetem odavonz tanárokat, jó építészeket, hazaiakat, külföldieket. Győrben is sokkal jobban látszik, hogy jelen vannak az építészek. Debrecenben városi kihatása egyelőre nincs az építészképzésnek. Környezetünkben Szegeden van egy szakközépiskola, ahol építészpalántákat képeznek. Szeged nem fejlődött, ilyen módon az építészek sem tudtak alkotni. Szegeden van egy-két jó épület, de nagyon kevés ahhoz képest, hogy egy 150 ezres város.

PRAE.HU: Hová jár egy vásárhelyi építész nyaralni? Kihasználjátok és célba vesztek ismert, kortárs építészeti alkotásokat?

S.R.: Nekem volt egy magánéleti törésem. Újraházasodtam és megépítettem álmaim második házát, ami mára kiderült, hogy lehetne jobb is. Ebből kifolyólag nem járunk nyaralni. Ha megtehetjük, elmegyünk a Balatonhoz pár napra, több nem nagyon fér bele, de amikor megtehetem, akkor megállok itt-ott, azokban a városokban, ahol éppen áthaladok és tudom, hogy van ott valami, amit érdemes megnézni. Főleg a jelenleg épülő házak érdekelnek.

K.I.: Ez szakmai ártalom – volt egy tanárunk az építészettörténet tanszéken, Széll Marika néni, ő mindig mondta, hogy az építész a színházba is úgy megy be, hogy azt nézi, hogyan van összecsatolva a parketta. Építésznek lenni egy életre szóló küldetés, minden egyes mozdulatunkban benne van, bármit csinálunk, bárhová utazunk. Hál’Istennek sokat utazhattam a világban, búvárkodom, és ez elég sokfelé elviszi az embert. Igyekszem mindig az adott építészeti közeget is beszívni, az ottani tanulságokat levonni.

Személyesen azt vallom, hogy egy kutyaólat is lehet szépen megfogalmazni, de nyílván a középületeknél lehet nagyot dobni. Evvel együtt a lehetőségi körünkből nem igazán tudunk kiugrani, de mindig törekszünk rá. Mindig mondtam a kollégáimnak, hogy képesek vagyunk nagy produkciók véghezvitelére. Ha ezt hisszük, akkor tényleg képesek vagyunk rá és hozzá tehetünk a nagy magyar építészeti egységhez valamit. Sokszor megfogalmazódik az emberben, hogy külföldön biztos sokkal könnyebb volna, jobban élhet az ember, jobb épületeket tervezhet, de igazán komolyan soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy hibáztam volna és akár Budapesten, akár külföldön kellett volna a szakmát gyakorolnom. Igenis van az embernek itt lehetősége és jövője. Örülni kell az apró dolgoknak.

Fotók: Árvai András