Míg várunk, a könyvet ellopom az asztalról, hogy legyek stílusos. Belenézek, úgy kezdődik, hogy szól a Cure-szám: „Just Like Heaven”, azta, de jó választás, gondolom, van a pasasnak ízlése. Nézem az órámat, pontos-e, kémregényíróknál legyen már fontos az idő. Lehet, hogy csel az öt percnyi csúszás. Steinhauer olyan, mint egy szereplő a jobbik fajtából: szándékosan kopasz, öltönyt hord, alatta persze rózsaszín a csíkos ing. És hagy magán egy kis vörösesszőke borostát. Az USA-ban élt, onnan egy ösztöndíj rángatta ide, Európának erre a „sarkára” 1999-ben. Rögtön meg is írta ezt a csudavilágot, de az senkinek nem kellett. Elsőre, persze. Aztán egy szerb, de magyar feleséggel itt maradt Budapesten. Az első kémtörténet helyszínét Romániába tette, de nem akart valóságos történeti időszakról beszélni, ezt a felelősséget nem merte felvállalni. Tizenkét kiadó utasította vissza a regényt, de Steinhauer állta a sarat, és naná, hogy a tizenharmadik lett a nyerő. Annyira az, hogy nyolc rangos díjra terjesztették fel a könyvet megjelenését követően. A szerző gyakran mosolyog beszéd közben, mondhatni folyton, de ez nem az a jól ismert amerikai szmájli, inkább olyan örömféle mindenek fölött. Jó neki. Végül öt kémtörténetet írt a hidegháborúról, egy-egy kötet tíz-tíz évet ölel fel. Más hasonló témájú regényekhez képest különbség, hogy Steinhauernél mindegyik kötetnek más a szereplője, aki főszereplő egy helyen, másutt mellékszereplő; változatos hangulatot teremt ezáltal.
 

Nagy Gergely fordító üdvözli, ha a szerzőt Le Carréhez hasonlítják, mert reméli, egy idő után Steinhauer kerül a helyére. Ebből rögtön ki is derül, hogyan is van Le Carréval. Magyar kémregényekről viszont nem sokat tud, vannak egyáltalán? Mert persze ott van az ikonikus KGB, CIA, de ha valaki a magyar Nemzetbiztonsági Hivatalról akarna írni, ahhoz nagy ötlet kellene. Steinhauer azért mindenesetre érdekesnek találja a hidegháborún túli világot is, izgalmas a sok száz titkosszolgálatával, az örök árulással, rejtőzéssel. A technika, a technológia érdekli, persze a szépség is, de most nem erről szól a beszélgetés. Az élet, a dolgok ugyan bonyolultabbak lettek, de az emberek ugyanazok, ugyanúgy elrontanak mindent.

A Turista-trilógia eddig két, magyarul is megjelent kötete A turista és a A legközelebbi vészkijárat. Stinhauer mesél a könyvekről, melyek főhőse Milo Weaver, akinek már a születése is hazugság, apja terrorista, nővére családja neveli fel. Élete központi tragédiája a hazugságokra épülő világ, az álszentség, ezért lesz tökéletes kém-gép. A családjához megy haza, miután vascsővel vert agyon valakit – nyilvánvaló, hogy eléggé kiüresítő helyzet, kézenfekvő, hogy emiatt öngyilkos akar lenni. A két kötet nem függ szorosan össze – csak a főszereplő azonos – külön is olvasható.

Nagy Gergely kérdésére, miszerint a szerző külön figyel-e a karakterek felépítésére, a megkérdezett azt válaszolja, hogy igen. Aztán ki is fejti: sokat dolgozik, hogy sokszínűek legyenek. Le Carré regényeiben különböző hangon szólalnak meg a szereplők, ezt a szintet, úgy gondolja, még nem érte el, de a mellékszereplőket tudja másként működtetni, ezáltal a feszültséget fenntartani. És ekkor jön egy hallgatói kérdés, hogy mi a különbség a thriller és a kémregény között, nekem pedig, a szerzőt látva eszembe jut a lopott könyv mottója: „Ne feledje, egyes esetekben a legközelebbi vészkijárat a háta mögött van”. Hát nem feledte, már válaszol is: kém az egyikben van, a másikban nincs. Esküszöm, jó vele. A tolmácsolással eltelt idő alatt ki is alakult bővebben: a két műfaj szerkezete közt nincs különbség, a krimiben viszont történik egy bűneset, de nem tudunk róla többet, két rendőr issza szépen a kávéját, és elkezdődik a nyomozás. A kémben tudjuk, mi történt, kérdés miért, hogyan, a kém személyiségén keresztül látunk.

Ez is egy Nagy Gergelyes bekezdés, sok a zene mindkét regényben – honnan a választás? Milo Weaver főszereplő francia sanzonokat hallgat, de David Bowie is felhangzik valahol. A szerző jelenik meg a zenében is, mint ahogy egy napon született a főszereplővel, ugyanúgy sok helyen élt, ugyanaz volt a címe Brooklynban, és ugyanúgy van egy lánya. Egy kritikus szerint az első részben jól működik a zenei motívum, a másodikban kevéssé – Nagy Steinhauer szavába vág: nem igaz – ezért a harmadikban talán kevesebbet tesz. A végén nem hallom ugyan France Gall előadásában Gainsbourg szuperslágerét, de csak azért, mert nincs a fülemben az iPodom.

Fotó: Bach Máté