színház
2011. 06. 12.
Mi kell még, ha szól a Beethoven?
Marthaler rendezése a Wiener Festwochenen
Grönlandi, svájci, német, francia, angol, osztrák színészek, művészek adják elő a Bécsi Fesztiválhetek keretében a +/-O-t. Marthaler rendezte az előadást, amit Grönlandon, majd Bécsben mutattak be. Igazi ínyencség: remek színészeket, sok-sok zenét, rengeteg irodalmi szöveget és szellemes helyzeteket soroltat fel az előadás, s mindezt a legkülönbözőbb nyelveken – hogy az ember mit ért belőle, az itt érdektelen. Elvégre mit értünk, mit tudunk a Grönlandról?
A Bécsi Fesztiválhetek, miszerint a Wiener Festwochen megnyitójának csak a végére érek a Rathaus Platzra, színházban voltam előtte ugyanis. Még ekkor is jó a hangulat, vidám, laza emberek, sörözgetnek, borozgatnak, ácsorognak a Városháza előtt, hatalmas kivetítőkön is látható az élő koncert, ahol a Schönberg Kórus karnagya még a közönséget is megénekelteti, szól az Örömóda. Éjfél is elmúlt, de én még szívesen ácsorognék ott egy kicsit. Hasonló érzésem volt a színházzal: Marthaler rendezése hosszú volt, de én még néztem volna kicsit.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nemcsak néztem volna még kicsit, hanem az se zavart volna, ha előbb abbahagyják. Nagyon sok néző el is ment a szünet nélküli jelenetfolyam közben, gondolom, blöffnek, értelmetlen agymenésnek tartották, amit ezek a színészek vagy kvázi színészek a félig tornateremnek, félig tanteremnek, meg egy kisrészt váróteremnek berendezett térben csináltak. Oda is szólt az egyik néző a kifelé trappoló lázadóhoz: Hangosabban nem tudna kimenni? – Sajnos nem – szólt vissza a nagy robajjal távozó. Nevetés.
Lenyűgöz a profizmus, hogy mennyire pontosan kitalált, precízen összeállított a produkció. Tűpontossággal játszanak úgy, mintha nem is színpadon lettek volna, mérhetetlen természetességgel élnek ott. A teljes produkciót jellemzi, és emiatt csodálatraméltó, hogy mennyire kidolgozott minden mozdulat, minden hang, és úgy valósítják meg a színpadon mindezt, hogy ez a szigor és feszesség teljességgel természetesnek hat. Úgy ülnek, állnak, élnek egymás mellett mintha éppen a saját nappalijukban olvasnák az újságot. Ha kell, akár énekelnek, több szólamban, minden fakszni nélkül, pontosan, tisztán. Rajtuk kívül olykor egy zongora szolgáltatta a zenét, de alapvetően ők maguk énekelték úgymond a hangszereket is.
Mondja Marthaler, hogy olyan állapotokról és hangzásba fordított érzésekről akart előadást készíteni, amelyek homályosak és megfoghatatlanok, és éppen ezért valami különös módon egzaktak. Ez sikerült. Ez a kettősség végig jelen az előadásban: a homály és a pontosság. Adódik az előbbi a sok érthetetlenségből, vagy azért, mert olyan nyelvet beszélnek, amit én nem, vagy azért, mert effektíve némán „beszélnek”. A pontosság pedig: német pontosság.
A játék akörül forgott, hogy több különböző nyelvű, nemzetiségű, nemű, korú, testalkatú, hogyan él együtt, deklaráltan úgy, hogy nem értik, nem érthetik egymás beszélt nyelvét, mondjuk, Grönlandon. Hogy a közös nyelvet mégis megtalálják, az egyrészt szép, másrészt ezt a helyzetet sokszor kifejezetten a szellemességre futtatják ki, ami külön öröm. Így például, amikor finnül feliratoztak valamit – csak azért, hogy mi, nézők is beleélhessük magunkat a szituációba. Vagy épp, amikor grönlandi szereplő anyanyelvén monologizált, és nem volt felirat. Vélhetően ugyanannyit értettünk belőle, mint a színpadon lévők. A szellemességet, a variáltan ismétlődő szituációkat, mozgássorokat továbbárnyalja, és mintha magyarázná az előadás vége: az imént említett grönlandi ugyanis ismét hosszasan beszél, de most Beethoven 7. szimfóniája szól a többi színész előadásában, ők zümmögik a második tételt. A közös nyelv. Amit ha hall az ember, valahogy minden mindegy lesz, és ha nem is válik érthetővé a világ, kis időre felfüggesztjük ezt az érthetőség iránti igényünket. És ez, legalábbis átmenetileg, sokat segít.
Christoph Marthaler: +/-0
Szereplők:
Marc Bodnar
Raphael Clamer
Bendix Dethleffsen
Rosemary Hardy
Ueli Jäggi
Jürg Kienberger
Gazzaalung Qavigaaq
Sasha Rau
Bettina Stucky
Nukâka Coster Waldau
Díszlet, jelmez: Anna Viebrock
Zenei vezető: Rosemary Hardy
Fény: Phoenix (Andreas Hofer)
Hang: Fritz Rickenbacher
Dramaturgia: Malte Ubenauf
Rendező: Christoph Marthaler
2011. május 13.
Museumsquartier, Halle E, Bécs
Wiener Festwochen
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nemcsak néztem volna még kicsit, hanem az se zavart volna, ha előbb abbahagyják. Nagyon sok néző el is ment a szünet nélküli jelenetfolyam közben, gondolom, blöffnek, értelmetlen agymenésnek tartották, amit ezek a színészek vagy kvázi színészek a félig tornateremnek, félig tanteremnek, meg egy kisrészt váróteremnek berendezett térben csináltak. Oda is szólt az egyik néző a kifelé trappoló lázadóhoz: Hangosabban nem tudna kimenni? – Sajnos nem – szólt vissza a nagy robajjal távozó. Nevetés.
Lenyűgöz a profizmus, hogy mennyire pontosan kitalált, precízen összeállított a produkció. Tűpontossággal játszanak úgy, mintha nem is színpadon lettek volna, mérhetetlen természetességgel élnek ott. A teljes produkciót jellemzi, és emiatt csodálatraméltó, hogy mennyire kidolgozott minden mozdulat, minden hang, és úgy valósítják meg a színpadon mindezt, hogy ez a szigor és feszesség teljességgel természetesnek hat. Úgy ülnek, állnak, élnek egymás mellett mintha éppen a saját nappalijukban olvasnák az újságot. Ha kell, akár énekelnek, több szólamban, minden fakszni nélkül, pontosan, tisztán. Rajtuk kívül olykor egy zongora szolgáltatta a zenét, de alapvetően ők maguk énekelték úgymond a hangszereket is.
Mondja Marthaler, hogy olyan állapotokról és hangzásba fordított érzésekről akart előadást készíteni, amelyek homályosak és megfoghatatlanok, és éppen ezért valami különös módon egzaktak. Ez sikerült. Ez a kettősség végig jelen az előadásban: a homály és a pontosság. Adódik az előbbi a sok érthetetlenségből, vagy azért, mert olyan nyelvet beszélnek, amit én nem, vagy azért, mert effektíve némán „beszélnek”. A pontosság pedig: német pontosság.
A játék akörül forgott, hogy több különböző nyelvű, nemzetiségű, nemű, korú, testalkatú, hogyan él együtt, deklaráltan úgy, hogy nem értik, nem érthetik egymás beszélt nyelvét, mondjuk, Grönlandon. Hogy a közös nyelvet mégis megtalálják, az egyrészt szép, másrészt ezt a helyzetet sokszor kifejezetten a szellemességre futtatják ki, ami külön öröm. Így például, amikor finnül feliratoztak valamit – csak azért, hogy mi, nézők is beleélhessük magunkat a szituációba. Vagy épp, amikor grönlandi szereplő anyanyelvén monologizált, és nem volt felirat. Vélhetően ugyanannyit értettünk belőle, mint a színpadon lévők. A szellemességet, a variáltan ismétlődő szituációkat, mozgássorokat továbbárnyalja, és mintha magyarázná az előadás vége: az imént említett grönlandi ugyanis ismét hosszasan beszél, de most Beethoven 7. szimfóniája szól a többi színész előadásában, ők zümmögik a második tételt. A közös nyelv. Amit ha hall az ember, valahogy minden mindegy lesz, és ha nem is válik érthetővé a világ, kis időre felfüggesztjük ezt az érthetőség iránti igényünket. És ez, legalábbis átmenetileg, sokat segít.
Christoph Marthaler: +/-0
Szereplők:
Marc Bodnar
Raphael Clamer
Bendix Dethleffsen
Rosemary Hardy
Ueli Jäggi
Jürg Kienberger
Gazzaalung Qavigaaq
Sasha Rau
Bettina Stucky
Nukâka Coster Waldau
Díszlet, jelmez: Anna Viebrock
Zenei vezető: Rosemary Hardy
Fény: Phoenix (Andreas Hofer)
Hang: Fritz Rickenbacher
Dramaturgia: Malte Ubenauf
Rendező: Christoph Marthaler
2011. május 13.
Museumsquartier, Halle E, Bécs
Wiener Festwochen
Szerzők
-- Mátrai Diána Eszter --
Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.
További írások a rovatból
színház
Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én a József Attila Színházban
Más művészeti ágakról
irodalom
kabai lóránt el sem kezdett versek kötetbemutató és kiállításmegnyitó Miskolcon
