Sok-sok kép és rövid, informatív összefoglalók segítenek megérteni, hogy a második világháború végén és az azt követő években hány civil magyarnak kellett értelmetlenül elpusztulni, vagy mindenétől megfosztva elhagyni szülőföldjét, mert valamilyen kisebbséghez tartozott. Kevesen tudják, hogy a magyar áldozatok legnagyobb része nem a harctéren esett el katonaként, hanem náci megsemmisítő lágerekben vagy szovjet kényszermunka során. Hatszázezerre tehető a magyar zsidó áldozatok száma – a nem zsidó polgári lakosság világháborús vesztesége ennek tizede volt, míg úgy 350 ezer magyar katona halt meg, ha jól emlékszem tanulmányaimból. Hétszázezer magyar állampolgár (nem csak katona!) került szovjet fogságba, s harmaduk nem élte túl a „málenkij robotot”. Kétszázezernél több német származású honfitársunkat sújtotta a kollektív bűnösség vádja és a kitelepítés, a „baráti” Csehszlovákia pedig százezer magyart kényszerített szülőföldjének elhagyására.

De ezek csak számok. Bármely ember halála vagy kisemmizése hatalmas veszteség, nem méricskélhető, kinek a szenvedése volt nagyobb, de bagatellizálni sem lehet a kommunizmus áldozatait olyan ürüggyel, hogy akkor már nem volt háború. Nyugati történészek mégis hajlamosak elfeledkezni olyan szocialista vívmányokról, mint a Gulág, mert nem élték meg a szovjet megszállást.


Vizualitásra fókuszáló korban élünk, a befogadónak többet elárulhat egy-egy sallangmentes kép, mint százoldalas leírások, magyarázta a Terror Háza utóbbi éveinek kiállításait összefoglaló Magyar tragédia 1944-1947 társszerkesztője, hogy miért egy fotóalbummal álltak elő a szokványos vaskos, elitista tanulmánykötet helyett. Kiállításaikon is hangsúlyos a látvány, gyakran videók, installációk felhasználásával közvetítik az információt. Hiszen célközönségük, a fiatalok elsősorban ezt a nyelvet beszélik és értik, s a közelről mutatott arcokba nézve azonnal látják, igazat állít-e az illető. A tragédiáknak az egyes ember által leszűrt tapasztalata pedig hitelesebb, s az olyan szavak sem hangzanak túlzónak, mint a hazaszeretet, tisztesség, méltóság. Középiskolásoknak a Terror Házában történelemórákat tartó Halmy Kund szerint a tanulók ismerete alacsony, de az érdeklődés megvan bennük. Bizonyos szörnyűségeket nem szabad megmutatni nekik, de a saját múltjuk iránti érdeklődés felkeltését nem lehet elég korán kezdeni.



Fel nem fogható ésszel, hogy Romániában már zajlott a deportált zsidók hazaszállítása, mikor Magyarországon még csak kezdték marhavagonokba zsúfolni őket, és a gázkamrák felé indítani a transzportokat. Néhány éve még beszélni sem lehetett a szerbeknek a magyarok elleni délvidéki vérengzésről, míg nálunk elítélték az 1942-es bácskai, magyar csendőri-katonai razzia elkövetőit, s Cseres Tibor Hideg napok című regénye (1964) után megindult a társadalmi feldolgozás és szégyenkezés. Az 1944 őszétől tartó magyarellenes bosszúhadjárat kivégzéseit tízezres kitoloncolások is követték, ennek óriási iratanyaga azonban még mindig nem teljesen kutatható Szerbiában. Ha megismerjük közös történeteinket, akármilyen szörnyű volt is a 20. század, szomszédainkkal összekapcsol, hogy ugyanazokat a diktatúrákat kellett elszenvedni, s ez történeti alapot adhat a 21. századi együttéléshez, mondta Schmidt Mária.


Lényeglátó kérdéseivel a Terror Háza programigazgatója jól adogatott labdákat a Terror Háza főigazgatójának, s jutott néhány perc Schmidt Mária új esszékötetének bemutatására is.  Én persze szívesebben hallgattam volna az egykori Viharmadár folyóirat kiváló költőjét a könyvheti színpadon, aki olyan gusztustalanul jó, lírai novellákat is tud(ott) írni. De a diktatúrát a Német Demokratikus Köztársaságban megtapasztaló Tallai most történészként volt jelen. Mint mostanában mindig. Pedig 2005-ben a készülő kötetéből olvasott fel a Johnny Rotten Polgári Olvasókörben. Vajon elnyomja a tudós a szépírót? „Agyában kopasz cenzor ül"? Vagy azoknak az időknek már vége?