zene
1. nap, július 13.
Nem kifejezetten könnyen indult szerda délután a Hegyalja: a fesztivált voltaképp megnyitó Magma Rise zenekar a Pepsi Színpadon izzadt a mintegy 2-300 lézengő-tocsogó nézelődő előtt, miközben egyesek már e délutáni, gatyarohasztó időben sem bírtak igazán magukkal. A southern/stoner/doom banda lassú, füstös zenéje alighanem valami kis klubban mutatkozik igazán autentikusnak, és ez a megállapítás tulajdonképpen a fesztivál számos fellépőjére áll majd. Azért persze örülünk ennek a felismerésnek, mert azt jelenti, hogy néhány visszatérő haknit nem számolva rétegnek mondható, méltán jó és hiteles zenekarokat sikerült fölléptetni a szervezőknek.
Tényleg, emlékszik még valaki a Scooterre? Vagy az Edda Művekre? Esetleg a Guano Apesre? A fesztiválprogram emlékeztetett rá, hogy ezek a kakukktojások még mindig léteznek, sőt a közönségük is megvan, bár az elmondások alapján jónéhányan épp csak azért vetemedtek a nagyszínpad elé a fent soroltak programjára, mert párhuzamosan épp nem volt semmi más, ami természetesen részben nem igaz.
Annyira nem, hogy amíg valamilyen fantomközönség az Edda Művekre csujjogathatott, addig a másik színpadon az Amorphisra lehetett elérzékenyülni. A finnek ugyanúgy törzsvendégeknek mondhatók hazánkban, mint néhány hazai banda a honi fesztiválokon, évente egyszer biztosan tiszteletüket teszik nálunk, aminek egyik valószínűsíthető oka, hogy itt valamennyi alkalommal igen meleg fogadtatásban van részük, teljes joggal. Nem tudok nem elfogult lenni, a kedvenc csapatomról van szó, képtelenek csalódást okozni, és még Tomi Joutsen behunyt szemmel végigvitt, átlényegülést színre vivő éneklése sem tetszik csalókának (még ha színre vitelt is írtam), hanem lényegibbé, igazabbá varázsolja a produkciót. Tőlem akár bármit játszhatnak, engem megvesznek, és még az is csak egy hangyányit zavart, hogy fesztiválra valahogy nem való az Amorphis (sem). Az volt a benyomásom, hogy halkan szólt a cucc, mintha csak valahol a műsor utolsó negyedében, az új lemez nyitó darabjánál, a Battle for Lightnál tekerték volna föl a hangerőt, addig viszont a közönség igenlése és tapsa meglehetősen átmosta a zenét, miközben az általános fesztiválzaj és a szomszéd nagyszínpad csörömpölése be-behatolt az éteri muzsikába. (Egyebekben, hozzá kell tenni, hogy 2008-ban a pécsi Rockmaratonon valahogy hangulatosabb volt a föllépésük, vélhetően annak is köszönhetően, hogy a csillagfényes és mélyzöld Malomvölgy izgalmasabb és szebb környezet a finnek előadásához, mint a letarolt Hegyalja-rét, noha kétségtelen persze, hogy a tokaji hegyvidék és maga a falu a Tiszával más tekintetben szintén szemet gyönyörködtető.)
A visszafogott hangerőn kívül más, azaz technikai vagy technológiai hibát nem érzékeltem az előadásban, a megszólalás és a produkció több volt mint korrekt. Kaptunk három dalt az új anyagról (az említett Battle for Light mellett a koncertet nyitó kemény és húzós My Enemy-t, valamint a slágernek szánt szép You I Needet), illetve jópár régit, melyek mindenekelőtt a nemrég megjelent Magic & Mayhem Tomival újrafelvett tételeit reprezentálták. Így az Elegy-ről az Against Widows, a Song of the Troubled One és a My Kantele egybegyúrt, fémes és akusztikus verziója került elő, a Tales from the Thousand Lakesről pedig, ha emlékezetem nem csal (bár oly sok minden rémlik, hogy ebben nem lehetek egészen biztos), (a) The Castaway és az Into Hiding (valamint a Drowned Maid?). Nagy sajnálatomra a Tuonela albumot ezúttal is hanyagolták, a többiről pedig egy-egy népszerűbb slágert választottak (Alone, The Smoke, Silver Bride, House of Sleep), a meglepetés azonban (a) The Sky is Mine volt a minden tekintetben zseniális eszencia Skyforger lemezről.
2. nap, július 14.
A kánikula alig elviselhető, fogok még rá panaszkodni. Csöndes utcában, egy a Tisza által újabban minden évben elöntött szép nyaralóban lakunk, és próbáljuk elviselni a szemközti házból már reggel 7-kor hangosan bömbölő AC/DC-Tankcsapda-Iron Maiden-medley-t. A mulatozó kompániának mintha egyetlen CD-je lenne, amit 2 évvel ezelőtt is, most is rendszertelenül és a leglehetetlenebb időpontokban benyomnak, ha kell, ha nem. Mire jöttek ők, Mastodonra?, vetődik föl a félig retorikus, félig megválaszolandó kérdés. Fodor Péter kollega szerint a magnóból megszólaló muzsikák ún. „alkalmazott zenék”, vagyis pontosan arra valók, amire a szomszéd társaság használja őket, amelynek egyebekben nem mérhető fejlődésű a zenei ízlése. (Ellentmondás: a sorolt előadóknak jó lemezei és bulijai vannak.)
Mindegy, letakarítjuk a madárpiszkot a kerti asztalról („Ne szarjanak az asztalunkra. Én se szarok a fészkükbe” – mondja valamelyikőnk), és nekilátunk reggelizni. Dunai Tamás kollega nagyjából fél perc alatt képes 30 deka tarját elfogyasztani. Közben Downer kollegának köszönhetően okostelefonon megszólaltatott Reign in Blooddal vesszük föl a harcot a szemköztiekkel, először úgy tűnik, sikeresen, aztán mégse.
Állítólag ma csajozós nap van, ami azt jelenti, hogy a nagyszínpadon Jurij-, Belmondo-, Vad Fruttik- és Kiscsillag-koncert várható. Az első két zenekarnak esélye sincs a napsütésben, talán ha 50-100 ember lézeng a kietlen téren a színpad előtt, távolról, árnyas sörpadokról figyeljük az eseményeket. A fesztivál egyébként felkészültnek tűnik; visszaváltható pohárban kapjuk a szeszt, ahogy az jobb helyeken dukál, és a sörkínálat is relatíve tisztességes. Az ízesített, csökkentett alkoholtartalmú sörök most menők, a fesztivált is szponzoráló cég az utóbbi időben le is gyártott vagy háromféle ízt, kánikulában, délután 3-kor jólesik szürcsölni, mert nem az a kimondott lónyál, de azért cukor is található benne, illetve alkohol, ami ez esetben élénkítő hatással bír. A fröccs nem túl olcsó, de legalább száraz tokajiból is kérni lehet.
A Kiscsillag, amint várható volt, Lovasi András performanszával kezdődött, aki a szokottnál is nagyobb idézőjelek közt gúnyolta, amit gúnyolni lehet, beleértve saját magukat is, rendkívül szórakoztató módon. A nap időközben lebukott a fák mögé, így a körülmények normalizálódtak a nagyszínpad előtt, és még a tömeget is előcsalta a volt Kispál-frontember párhuzamos- vagy utódbandája. Meglepetést nem okoztak, talán csak azzal, hogy először érzékeltem úgy, megfelelően szól a cuccuk, bár ez a tinglitangli, de húzós beatrock nem igényel különösebb trükközést. (Irónia: „Ebben a dalban hallható az összes Bródy János által lefogott akkord” – vezette föl Lovasi a Country című számot.)
Kicsillag után Pennywise és Ektomorf volt a kínálat, magam az utóbbira voltam kíváncsi, pontosabban arra, hogy a külföldre szakadt és ott kvázisztárrá vált honi metálosok milyen intenzitással képesek bemutatni Sepulturán és Soulfly-on mért tudásukat. Első két lemezüket anno követtem-ismertem, el is játszották róluk A romok alatt és a Nem engedem című slágereket, s ekkor érzékeltem, ismerve ez utóbbi klasszikus, hm, himnuszt, hogy mennyire egyszerűbb még az egyszerűnél is a zenekar. A dob gyakorlatilag sehol sem volt annyira szofisztikált, mint amennyire lemezen az említett dalban például az, sehol sem jött az a pörgetés, az a trükk, amit vártam. Semmi baj, lépünk tovább, a gitárok mélyen a föld alatt, a szerelés rendesen szól, ám valahogy mégis lassú, vagy inkább energia nélküli a produkció, mintha túlságosan sok lenne az átkötés, a leállás, vagy a dalok lennének túl egyformák. Technikailag minden stimmel, mégsem nyom le, mégsem darál be a produkció, pedig közönség és mozgás akad, és Farkas Zotya is hálásnak tűnik a hazaiaknak, akiknek a zenekar a szárnyalását köszönheti (mint megtudtuk).
A klubhangulatról a Mastodon esetében is lemondhattunk, és bár mindenki tudja, hol van ennek a zenének a helye – nem az Edda és a Scooter által bemelegített deszkákon –, igazságtalanok lennénk és magunkat becsülnénk le, ha mindezek miatt fanyalognánk, ezért inkább örömmel vártuk a koncertet, amelyen az elején gyanúsan sokan voltak, majd szép lassan, ahogy az várható volt, elszállingóztak a naiv érdeklődők, és maradtak a munkásságot ismerők és az őszinte kíváncsiak.
A zenekar névválasztása találó. Ha asszociatív módon kellene leírni, mit is művel ez a többnyire szőrös banda, azt mondhatnánk, hogy valami olyat, ami nagydarab, masszív, súlyos és koszos. Egy szó mint száz, a Mastodon kreatív, művészi, ugyanakkor extrém és súlyos progresszív muzsikája a korai lemezek alapján kultikus tiszteletnek örvend a műfaj nehezen befogadható darabjait kedvelők körében, míg a legutóbbi, nagyszabású alkotásuk, a Crack the Skye monumentális tételei ellenére is inkább kedvez a dallamokat, a megjegyezhető(bb) szerkezeteket szeretők táborának, anélkül természetesen, hogy a zenekar egy másodpercig is megalkudna zenéjével. És bár a Hegyalja nagyszínpad szép ellentmondásnak tűnt, végül jól belakták azt, műsoruk pedig logikus felépítésű volt, hangszereik nagyszerűen megszólaltak. A régebbi dalok két blokkja közé illeszkedett a Crack the Skye néhány lassabb és lágyabb témája, ugyanakkor ez utóbbiaknál nyert bizonyságot az a videókról, koncertanyagokról ismert tény, hogy a dallamos ének élőben nem megy a csapatnak. Aki persze emiatt megriad tőlük, az magára vessen, mert a karcosabb témákkal továbbra sincs gond, a zene pedig egyébként is simán elviszi a műsort. Mind lemezhű megszólalását, mind az előadást tekintve lehengerlő volt a Mastodon, a korrekten sikerült vetítés, a fényjáték, valamint a csaknem zéró kommunikáció a közönséggel a zene és a koncert javát szolgálta, s így ez méltó fölvezető volt a hamarosan érkező új albumhoz.
3. nap, július 15.
Szálláshelyül szolgáló nyaralónkban a harmadik nap reggelén nem hallani a szemközti alkalmazottzene-felhasználókat, ami megnyugvást és kellő készülési lehetőséget nyújt az esti brutalitás adagunkhoz. Egyértelműen a péntek tűnik – gazdasági szempontból is – a fesztivál csúcspontjának, délutánra a szálláshelyünkön is megnő az egy szobára jutó slayeriánusok száma. Tófalvy kolléga ugyan megszeppent gyerekarcot fölvéve kérdi, mi van, ha nem lesz jó a Slayer, ám erre nincs más felelet, mint a határozott nem, s természetesen ki is van zárva a hiba lehetősége a gépezetben. RIP kollega ennek tudatában lecseréli Szilveszter macskás pólóját Live Undeadesre.
A várakozásoknak megfelelően szép tömeg alakult ki a nagyszínpad előtt, és bár egész sötétedésig az eget kémleltük a gyülekező felhőktől és a fel-feltámadó széltől tartva, végül csak az utolsó pillanatokra ütött be az apokalipszis. A Slayer ezúttal is Jeff Hanneman nélkül lépett színpadra, aki állítólag már szépen lábadozik súlyos húsevőbaktérium-fertőzéséből, ez alkalommal viszont az a Gary Holt helyettesítette, aki áprilisban a Sportarénában szintén nem lehetett jelen az Exodusszal való dél-amerikai szereplése miatt (akkor Pat O’Brian, a Cannibal Corpse gitárosa ugrott be a helyére).
A hangzáskép eleinte talán nem volt olyan klassz, mint előző este a Mastodon esetében – vagy elsőre legalábbis nem tűnt oly hangosnak a Slayer –, a későbbiekben azonban mintha e kis fogyatékosság is kompenzálódott volna. Enyhén előtérben éreztem Dave Lombardo dobjait – különösen a lábdobokat –, de elképzelhető, hogy csak a közönség közepén, a számos égimeszelő közt elfoglalt pozíciómból adódott ez az érzés. Mindenesetre Lombardót hallgatni így is, úgy is elképesztő élmény, szinte hihetetlen újra és újra megtapasztalni, hogy a bámulatos és gyors, a szerelés szinte minden zugát bejáró kezek és lábak óramű pontossággal képesek visszatalálni a megfelelő ritmusba, s aztán mindegyre megismételni, variálni a mutatványt. A zene elsöprő – vagy ahogy Szirák Péter kollega fogalmazott: megrendítő – erejéhez nem férhet kétség, és ezt mostani élő fellépésük is nagy hangsúllyal hozta tudomásunkra. Az a fajta jelenlét-élmény, mely eluralja s szinte kontrollálhatatlanná teszi a hallgatót-befogadót, korántsem bármilyen koncertnek a sajátossága, ennek az élménynek a fiziológiai-testi kifejeződése olykor magát a befogadót is meglepi. A színpadkép ugyan egyszerűnek, de a vérvörös Slayer felirattal a háttérben – és végig alapvetően a vörös tónus dominanciájával – legalább annyira hatásosnak tetszett, és illőnek mind a World Painted Blood koncertnyitányához (valamint a Snuff és a Hate Worldwide világához), mind a Seasons in the Abyss és a South of Heaven dalainak kiemeléséhez.
A műsor egyszerre tűnt ily módon az említett két album különös bemutatójának (War Ensemble, Spirit in Black, Dead Skin Mask, Hallowed Point, Temptation és a címadó az egyikről; Silent Scream, Mandatory Suicide és Ghosts of War a másikról), továbbá egyfajta retró irányultságú programnak, amibe (a) The Antichrist, a Chemical Warfare, illetve a klasszikus Postmortem és Angel of Death fért még bele. Minthogy az utolsó negyed órára eleredt az eső, ami pillanatok alatt viharrá fokozódott, a közönség egyértelműen a Raining Bloodot igyekezett kicsikarni a zenekarból zárásként, azonban erre sajnos már nem kerülhetett sor. Ugyanakkor nem maradt feltétlen hiányérzet, hiszen az Angel of Death kezdőriffjére erőteljesen szakadni kezdő eső a riffet és a dalt voltaképp beindító óriási kétlábgépes tekeréssel, valamint Tom Araya halálüvöltésével együtt elképesztő hatást és jelenlét-élményt gyakorolt. Megmutatta, hogy a világon nincs nagyobb muzikális értelemben vett pusztítás, mint ami azokban a percekben-órában történt.
LVP
Fotók: Vékony Zsolt