Egyszer meghívtak a 90-es évek végén a Főiskolára valamiféle műhely-tanfolyamot tartani, ahol Kornél, Petrányi Viktória (producer-csodánk, mindenesünk), sőt Erdélyi Mátyás is, az operatőrünk, rögtön kitűntek a tehetségükkel. Én is kiszúrtam Kornélt, ő is engem. Remek volt az első találkozásunk. Megkérdezte, mit csinálok délután, és eljönnék-e a vizsgafilmjéhez, az Aftához készített standfotóit megnézni. Mentem, persze, és a sok fotót böngésztük, amik ott hevertek a földön, és beszélgettünk, legalább éjfélig. Később Kornél kijött New Yorkba, akkor már az első nyers vágással, és remekül megértettük egymást. Aztán ment tovább a játék, Párizs, Budapest, teremtettük az alkalmakat a találkozásra, de közben végtelen számú e-mailváltás és telefonbeszélgetés is zajlott, szüntelenül.

 

Vitatkozunk, beszélgetünk, elképzeljük az esetleges jeleneteket, és igazítunk, változtatunk rajtuk. Ő is erőszakos, én is az vagyok – és nem csinálja feltétlenül azt, amit én mondok vagy ajánlok. Sosem megyek el a forgatásra – ez a Miki bácsinál [Jancsó Miklós - S.T.] egészen más volt, akkor mindig mentem, ha tehettem. Mert nála a koreográfiában születik a pár (hivatalos előírások szerint 30) oldalas treatmentből a film, ahogy a kamera, illetve Jancsó maga lejárja a történet útját, és akkor derül ki, hogy kell-e még változtatni, mi nem stimmel és mi az, ami nagyon is. Nem volt annál izgalmasabb, mint amikor Jancsónál az első hosszú snitteket vették fel. Hogy lehet fenntartani a feszültséget, a történések izgalmát 8-9 percig, hogy az végig kitartson? Hogy lehet ritmussal, mozgással, kis történésekkel – mert ezek képtörténetek, képesemények –, és azok egymásba fonódásával fenntartani a belső feszültséget? Habár Kornél forgatásaira nem megyek el, az az ő mestersége, de közben rengeteg telefont váltunk: a Delta forgatása alatt is sokszor felhívott, hogy van egy pillanat, ahova kéne egy gesztus (ez a bűvszó), egy kis drámai elem, ami megjelenít, ami láthatóvá, mozgássá teszi a lényeget. Azt is telefonon találtuk ki, hogyan legyen az első csók Orsi [Tóth Orsolya - S.T.] és Félix [Lajkó Félix - S.T.] között, és végül az az ötlet került be a filmbe.

Igen, Kornél egyik régi tervén, álmán dolgozunk, de közben is, mint az utóbbi években, színházi darabokon is munkálkodunk. Előfordul, hogy ezek – bár önálló darabok – etűdök is lesznek a majdani filmhez (Frankenstein-terv). A két hamburgi darab (a Júdás evangéliuma és a Megszállottak ideje), valamint az európai turnét is bejárt régebbi Frankenstein-ötlet és a Nehéz Istennek lenni nem kevés fejtörést és izgalmat okozott, de végül megszülettek. És nem is olyan rosszul: a lényeg, hogy lehet alapvető toposzokból kiindulni, és megnézni mai érvényüket, feltételeiket, drámai lehetőségeiket.
 

A filmben a kérdés az, hogy lehet úgy formálni a történeteket, hogy valamilyen következetes folytatásai legyenek az eddigieknek, de ugyanakkor mégsem egyszerű folytatások. Elég nagy fájdalmunk, hogy a sokféle díj ellenére is kevesen nézik a filmjeinket. Sajnos az egész filmvilág átalakult, hátraszorultak az értelmesebb alkotások, és a szemét, az olcsó kommersz elvisz mindent. Válságos korszakot élünk most, de mindenütt, nem csak Magyarországon, mert Franciaországról sem mondhatok sok jót e tekintetben. Cannes, a nagydíjak, Istenem, milyen kétséges mozik ezek!

Az Arrivals and Departures nem olyan sokban különbözik a Futótól, de közelebb állt a valóságos élettörténethez. Akkoriban még közvetlen hatása alatt voltam a saját történetemnek. Gazdag Gyulát én választottam, mint egyetlen lehetséges rendezőt, de végül senkinek sem kellett a forgatókönyv, hiába nyertem vele forgatókönyvírói pályázatot. Szintén epizódokból és töredékekből állt, de mégis egy szűk időszak és egy kapcsolat történetén keresztül. Amerikában szó se lehetett róla, hogy találjak produceri támogatást. Párizsban volt egy olyan produceri kapcsolatom, amelyen keresztül majdnem megvalósult a terv egy indiai rendezővel, aki arról forgatott filmet, hogy mi lett 68-ból, hogy szálazik el három egyívású 68-as gyerek egészen más utakra. Utóbbit végül megcsinálta, nem olyan rosszul, de nem is olyan jól. [A Thousand Desires Like These címen került nemzetközi forgalmazásba – S.T.]

 

Nincs sem lehetőségem, sem sok kedvem látni azt, ami elkészült. Sok új magyar rendező filmjét sem láttam. Emlékszem, Hajdu Szabolcs, egyik akkori tanítványom csinált egy érdekes, „szabálytalan” filmet, amiről akkoriban sokat vitatkoztunk. Azóta Párizsban láttam, amikor a Fehér tenyérrel járt itt, és mondtam neki, hogy ez egy majdnem jó film. (elmosolyodik) De nem hiszem, hogy akár a mi filmjeink tökéletesek lennének. Azok is sokszor „majdnem jók”.

 

Nincs megítélése, nemigen foglalkoznak vele. A Deltát ismerik, Cannes-ban sokan szerették is. A Frankenstein-tervet is meghívták Cannes-ba, a hivatalos versenybe – ami egyben a Deltának szóló elismerés is volt –, de az utolsó éjszaka, fél 12-kor vetítették a filmet. Ez az oka, hogy a mai napig nincs francia forgalmazója. Levetítették még pár helyen, Londonban és Szarajevóban például, ahol szívesen és érdeklődéssel fogadták, illetve Sevillában díjat is nyert.

Nagyon nehéz ilyet kialakítani, mindenütt nagyon nehéz. Amerikában például szó sem lehet róla. A NYU is két különböző világból áll, mintha az egyik a Holdon volna, a másik pedig egy távoli égitesten, ráadásul nem is ismerik egymást. Ami Amerikában az elméletben történik, az egy másik világrendszer, de a filmkritika is egészen más jellegű, kis megjegyzésekből és feljegyzésekből áll. Franciaországban kicsit más a helyzet, egyre több filmmel (is) foglalkozó tanszék, csoportosulás jön létre, de nem tudok arról, hogy lenne bármilyen érintkezés a két oldal között. A kritikában kevés érdemleges munka történik, persze vannak kivételek, például a Positif, ami egy rangosabb, megfontoltabb folyóirat, és több műveltségre támaszkodó kritikát közöl. Más a világ, a film ma már másról szól, és a médiában is háttérbe van szorítva – a film nem az, ami a 60-as vagy a 70-es években volt.

 

Ez egy régebbi mítosz és melengetett álom. Ma már nemigen él… Mindenki a sikerre törekszik, és a „tiszta”, „igényes”, „meg nem alkuvó lelkek” is azt keresik, hogy összejöjjön a pénz, esetleg a siker. De a független film nem azt jelenti, hogy a konyhában csinálnák pár száz dollárból, mert egy vizsgafilm is 2 millióba kerül – az teljesen más nagyságrend. Ha felbukkan ott egy lelkes ember, aki azt mondja, hogy producer lesz, kiverekszi, megkeresi a pénzt, és akár „no budgetből” is leforgatja, akkor megvalósulhatnak a filmtervek. De ez nem egy csoportosulás, nem egy ember nevéhez fűződik, inkább véletlen kapcsolatokból, esetleg a családi háttér támogatásával készülnek el a filmek. Őrületes igény van a független filmre, és sokan reménykednek abban, hogy tudnak ilyet készíteni.
 

Voltak nagyon jó, tehetséges tanítványaim, akiknek ez sikerült is: Todd Solondz, Lodge Kerrigan, Joel Hopkins, Michelange Quay, Teona Mitevska, a szöuli Jinoh Park, Dominique Cabrera, Cédric Klapisch vagy Brigitte Lemaine. Ők barátok, szövetségesek lettek. Esetükben mindig az eleven képzelet dolgozik, keres formát, különösen, ha távoli világból – például Koreából, Ausztráliából, Japánból vagy a „mély Amerikából” – merítik az életanyagot, mert nem a mainstream filmek fogásaira, hanem valamilyen megélt tapasztalatra építenek. Más a szokatlan, a váratlan, és egyszerűen a képzelet maga, mert utóbbit más, a közhelytől idegen kultúra táplálja. Mint például Debra Granik műveit is, akinek új filmjét most négy Oscarra jelölték. Két-három évig dolgoztam vele, a Down To The Bone című debütfilmjén [Magyarországon Csontodiglan címen mutatták be – S.T.] is százezer órát vitatkoztunk, néztük újra és újra a különböző variációkat. De ez a hivatalos oktatási folyamat része, végigkísérjük a filmeket, és elkészülésük folyamatát.

 

Ettől a szótól is úgy félek, hogy elméleti munkásságot folytatok. Vannak mániáim, elfogultságaim, mi az, amit én jónak, tisztesnek, izgalmasnak, újnak tartok. Az Időformákban ezekről a kis titkos magánszenvedélyekről sokat írok: mi a minimalizmus, mi a csend, mi a lassúság, a türelem. Kornélt is – aki ezekre a kérdésekre szintén érzékeny – mindig ebbe az irányba nyomom. A Delta is talán egy 10-16 oldalas forgatókönyvből készült, a Frankenstein-terv szintén, és semmi mást nem csináltunk, mint folyamatosan kihúztunk, kihúztunk a könyvből, mérlegeltünk, hogy mit kell kimondani és mit nem. Az elkövetkező évben majd az intenzitásról akarok írni – lehet, hogy elméletet, de ezt a szót nem fogom használni. Végeredményben minden munkám ugyanarról szól: hogyan „él” a feszültség, mit jelent a várakozás ereje, és hogyan lehet a kimond(hat)atlant érzékeltetni – legtöbbször a távolról sem népszerű csenddel és lassúsággal. Arról, hogy mindezek hogyan teremthetnek intenzitást.