A program sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a bejutás is nehézkes volt a jegypénztár előtti sor miatt: így még a kis csúszás ellenére is sikerült lekésnem a nyitódalt és Garaczi László felolvasását. Parti Nagy Lajos a „nyelvhúst” igazán nem hozta játékba, ahogy azt talán várni lehetett (mostanában az ÉS páratlan oldalán követhetjük bohókás-groteszk közéleti kommentárjait), esszéisztikus szövegében nem teremtett fiktív elbeszélői szituációt, sem saját nyelvkevercsből építkező elbeszélőfigurát: inkább visszatekintő-önelemző stílusban elemezte a nyolcvanas éveket. Mélyen jellemző lehetett erre az időszakra e párbeszéd: „Bocsánat, jó felé megyek?” „Hová tart, kérem?” Az irány elvesztése, keresése, az irányok rendezésének kérdése tematizálta a beszélgetést is: Lévai Balázs kimondottan a Bizottsággal való közvetlen kapcsolatra fókuszáló kérdései mellett a korábbi alkalmakkor már körbejárt kérdések kerültek elő, némileg hasonló válaszokat generálva.

 

Hasonlóan rezonált Parti Nagy az évtized mint korszakfogalom kérdéskörére, mint korábban Háy János: ő is érzékeltette (a felolvasott szövegében is), hogy milyen nagy történelmi események keretezték ezt az időszakot, ugyanakkor utalt a folytonosságra, az éles határok megvonásának problematikusságára. Újdonság azonban, hogy a szerzők élénken reflektáltak a politikailag-közéletileg-társadalmilag fontos mozgásokat produkáló nyolcvanas évekre és a személyes élményeik-emlékeik forrásaként tekintett nyolcvanas évekre való visszatekintés közötti elmozdulásra. Mindketten hangsúlyozták, hogy ez az időszak íróvá válásuk története, így nemigen tudják szétszálazni a privát és a közösségi szféra élménykörét. Garaczi úgy fogalmazott, nem tudja leválasztani a személyes élményeit: annak ellenére, hogy diktatúra volt, akkor olvasta el a legklasszabb könyveket és akkor találkozott a legklasszabb lánnyal is. „Vad világ volt, buliztam, és ez megmentett” – foglalta össze. Nem nosztalgia ez, de érthető módon ambivalens viszony: hiszen valahogy diktatúrában is lehet boldog az ember.

A szokásos, a Bizottság zenéjével és a Bizottság-jelenséggel való első találkozást firtató kérdésre Garaczi a provokáció élményét idézte fel, Parti Nagy viszont nem tudott egy konkrét élményt megjelölni. Ahogyan kedvenc dalt sem: míg mindketten az egész Bizottság-oeuvre mint egészként szemlélendő életmű mellett foglaltak állást, Garaczi azért a Kamikáze című dalt jelölte meg számára legkedvesebbként.

Lévai Balázs azt állította, hogy a Bizottság zenéje a nyolcvanas évek underground zenei produktumai közül ma a leghallgathatóbb, legfogyaszthatóbb, dacára minden ellenkező előfeltevésnek (a hangszeres tudás fogyatékosságait és a technikai malőröket a művészet szerves részeként értelmezték, hogy mást ne mondjunk). A hallgatható, horribile dictu fogyasztható jelzők meglepőek egy avantgárd zenei vállalkozásról szólva, és kérdés, hogy igaz-e az állítás, erre mindenkinek saját választ kell adni. Mindenesetre Garaczi László nem értett ezzel egyet, mivel a közelmúltban VHK és Európa Kiadó koncerten is járt, és mindkettőt élvezte. Persze a zene fogyaszthatósága mellett közvetlenül felmerül az a kérdés is, ami szintén nem új, hogy az akkori szubverzív, provokatív erő mennyiben képes „túlélni” nemcsak az évtizedet, hanem a rendszerváltást is, vagy például az olyan léptékű politikai változást, mint az Európai Unióhoz való csatlakozás, esetleg napjainkban a rendszerváltás ellen forduló közhangulatot. Garaczi úgy fogalmazott, hogy „a szubverzió mindig aktuális tud lenni”, és hogy a provokatív költeményekként felfogott dalszövegek mindig képesek működni, ha őszinték. Szerinte „az egész garnitúra többé-kevésbé eleven tud maradni”, Lévai állítását – mely talán csak a zenekarnak szóló udvariasság volt – tehát inkább kiterjesztette az egész underground szcénára: meglepő módon túlélték azt a helyzetet, amire minden megmozdulásukkal reflektáltak. Az eddigi beszélgetéseken egy nem annyira érvényesített szempont, a közönség, a befogadók túl-élése is szóba került: tény, hogy ezeken a rendezvényeken is sok huszonéves vesz részt, de hogy ebben például a fiatal generációk ellenkultúra-affinitásának, a külszíni retro-divatnak vagy a családi-társadalmi örökség megismerésvágyának stb. mekkora szerepe van, komoly kutatómunkával lehetne csak pontosabban meghatározni.

Parti Nagy szerint az ellenkultúrát megjelenítő csoportok „mindig előnyben lesznek” a hatalomhoz képest, és az ellenkultúra fogalmához kapcsolódva kifejtette: nincs levéve ezekről a jelenségekről az ellen-attitűd. Az „engesztelhetetlen dilettantizmus”, amit képviseltek, fontos lehet ma is, sőt talán egyeseknek követendő példa, teszem én hozzá. Az a Lévai által dadaista gesztusnak nevezett lépés, amely valóban vízválasztó volt az underground zenekarok és az így-úgy támogatott produkciók között, hogy ők direkt lemondtak a kettős kódolásról, a sorok közötti írás-olvasás helyett „nyíltan” beszéltek (habár ez nyilvánvalóan metaforikus: egy nagy segget látok), egyszerre volt kockázatos önelhatárolás és a fedezete is annak, hogy ma is érthető, élő, amit létrehoztak.