A szövegből – miután megjegyzi, hogy életében nem izgult még ennyire felolvasáson ‒ Bartis Attila olvas fel részleteket. A naplóbejegyzések 2001-ből valók; enyhe derültség a közönség soraiban, amikor Bartis ahhoz a mondathoz ér, hogy „ha nem kapok Nobel-díjat, az ugyanolyan képtelenség, mintha Nobel-díjat kaptam volna” – amit egy évvel később valóban megkap, mondja Szegő János, és elnézést kér, ha esetleg lelőtte volna a poént.

Elsőként műfaji kérdésekről esik szó; a moderátor-szerkesztő arról faggatja a meghívottakat, hogyan olvasták Kertész szövegét. Sándor Iván, aki személyesen is ismeri a szerzőt, teljesen másképp olvasta Kertész naplóját, mint Thomas Mannét vagy Máraiét: nem az esetlegesen lelepleződő magánéleti titkokra koncentrált, hanem arra, hogy az író modalitásában a szöveg mennyire koherens együttes. Dávidházi Péter kiemeli a könyv – és a szerző – azon erényét, hogy kíméletlenül őszinte önmagával szemben; míg nálunk egy strici úgy írja meg az önéletrajzát, mintha valójában „a ma született bárány és Terézanya keveréke lenne”, addig Kertész egy pillanatig sem esik az „önfényezés” csapdájába. Selyem Zsuzsa erre megjegyzi, hogy Kertész már a Gályanaplóban sem kímélte önmagát, holott „látványosan volt mit kibírnia”. A vendégek mind a korábbi biografikus műhöz, a Gályanaplóhoz mérik-hasonlítják a szöveget; a továbbiakban a két szöveg kapcsolódási pontjait, hasonlóságait és a közöttük levő különbségeket térképezik föl. Az belső emigráció, a Mentés másként külső emigráció során íródott; más-más korszakot fednek le, mind társadalmilag, mind politikailag. Sándor Iván szerint nemcsak a korszak, hanem a személyes sors megváltozása miatt is élesen elkülöníthető a Mentés másként a Gályanaplótól. A társadalmi változások, a közbeszéd mint a Mentés másként visszatérő témája kapcsán Selyem Zsuzsa méltatja, hogy a 2001 és 2003 között leírtak 2011-ben is éppolyan elevenek és érvényesek, mint ma – azaz nincs itt az ideje, hogy behúzzuk az evezőket, mondja Selyem Zsuzsa a Gályanapló egyik fejezetcímére utalva. A kritika, a bírálat Kertésznél azonban mindig kellő felelősséggel, öniróniával, humorral párosul, még ha a humor szó elég furcsa is olyan embernél, aki Kafka-életrajzot és Sebaldot visz magával a madeirai nyaralásra olvasnivalónak.

Individuum és társadalom, személyesség és politikum kérdései, Gombrowicz és Thomas Bernhard kerülnek szóba: leginkább hozzájuk hasonlítható Kertész, amikor a fenti kérdésekben nyilatkozik. Selyem Zsuzsa szerint érdekes, hogy amikor Kertész auschwitzi tapasztalatai kerülnek szóba, nem vállalja az áldozat-retorikát, csupán a tapasztalat fizikai valóságában próbál megmaradni. Ami pedig a kedvenc részeket illeti – mert Szegő erre is rákérdez – Selyem Zsuzsa a Galapagos-szigeteki vérszopó pintyről írottakat emeli ki, amelynek kapcsán Kertész azt írja, hogy valahányszor a természet működésével szembesül, rosszul lesz. Sándor Iván a nemzetkritikával kapcsolatos részek kapcsán a szerző attitűdjét favorizálja, mert ez a kritika nem élesebb Adyénál vagy Babitsénál, csak maibb. „Magyarországon engem azért nem szeretnek, mert Magyarország nem keresztény ország” – idézi Selyem Zsuzsa a könyvből. Dávidházi Péter kedvence az, amikor Kertész a magyar nyelvhez való viszonyát a számítógépével való viszonyához hasonlítja, amely keserűnek hangozhat, de épp ezt szeretjük Kertészben: nem próbál „szalonképesnek” tűnni a szövegeiben, és hát a saját esendőségének is tudatában van.

Bartis Attila felolvasása zár. „Lám, a nyelvből nincs kiút. A valóság, az persze mindig más” – még ha naplóbejegyzésekről is van szó.



Fotó: Bach Máté