Jelenleg a drámai sorozatok virágkorát éljük (noha az efféle kategóriák javarészt elavultak), de ez nem jelenti a műfaji szériák visszaszorulását. Korábban a sorozatok igénytelen, másodrangú szórakozást nyújtó produktumokként előszeretettel használtak műfajokat, mára viszont (a kábeltelevízió elterjedésének köszönhető sorozat-forradalom hatására) egyre inkább összemosódnak a drámai és a műfaji szériák. A TV-sorozat mint formátum nem csak tartalmilag, de formailag is sokat fejlődött: egy presztízses széria kidolgozottsága napjainkra gyakran legalább olyan professzionális, mint a nagy büdzséjű mozifilmeké. A hagyományos, klasszikus stílusú sorozatok sem haltak ki, de mára ég és föld a különbség a napi szappanoperák-teleregények, valamint a presztízses heti szériák között: előbbiek tartalmilag szánt szándékkal primitívek-banálisak, mivel passzívan tévéző közönségüktől nem számítanak koncentrált figyelemre, a futószalag-sebességgel felvett epizódok miatt mind a színészi játék, mind a filmi stílus  szegényes, a presztízs-sorozatok viszont komplex ötletekre épülnek, nagy költségvetésből, elsőrangú alkotógárda (A-kategóriás színészek és az elérhető legjobb forgatókönyvírók) kezei alatt készülnek, alig használva a hagyományos sorozatok eszköztárát (kötelező cliffhangerek, visszatérő fordulatok). 

A HBO esetében több műfajt használó, de drámai igényű szériáról is beszélhetünk: a Maffiózók és a Gengszterkorzó gengszter-, illetve maffiafilmek, A drót „rendőri procedúra”, a Deadwood western, a Róma peplum, a True Blood pedig horror-fantasy. Az amerikai Tolkienként emlegetett George R. R. Martin eddig öt kötetet megért regényfolyamának első könyvén alapuló Trónok harcában az első klasszikus-epikus high fantasy-t köszönthetjük a presztízs-sorozatok világában. A fantasztikus műfaji nagyforma eddig is képviselte magát (különösen a hagyományos szériák közt), de inkább sci-fi és horror (Homályzóna, X-Akták, Star Trek) formájában, a fantasy esetében főleg komédiákról (Adams Family), vagy epizodikus (azaz visszatérő karakterekkel külön sztorikat elmesélő) szériákról (Xena, Herkules) beszélhetünk, míg a Trónok harca epikus történetet narrál. A Buffy, a vámpírok réme és a True Blood esetében a természetfeletti lényeket leszámítva az univerzum kortárs, míg a Trónok harcában tolkieni világteremtést látunk.

Középfölde-szerűen alternatív, de high fantasy viszonylatban a szokottnál zordabb (már-már dark) világban, Westerosban járunk, melynek vastrónjáért nemes házak csatáznak permanensen. A kötelező intenzív nyitójelenetből kiderül, hogy nem csak a hatalomért való torzsalkodás egy fejezetéhez lesz szerencsénk: a peremre szorított, szinte már elfeledett inhumán faj, a „Mások” újra szárnyaikat bontogatják, az egész kontinenst fenyegetve. Jelenleg béke van, Robert Baratheon király és sógora, Jaime Lannister másfél évtizede legyőzték a Targaryen dinasztiát, melynek utolsó sarjai titokban egy ütőképes barbár törzzsel szövetkeznek megbuktatásukra. A bonyodalom – mint számos sorozatban a Twin Peakstől a legrosszabb szappanoperákig – egy váratlan és baljós haláleset, a király jobbkeze vész oda, az uralkodó így régi harcostársát, a messzi Winterfell urát, Ned Starkot (Sean Bean, mint a sorozat sztár-frontembere telitalálat A Gyűrűk Ura után) kéri fel ugyanerre a posztra, aki viszont erre vágyik a legkevésbé. 

   
Az Emmy-t nyert főcím klasszikus high fantasy-t ígér: role playing game, azaz a Gyűrűk Ura ihlette szerepjátékok stílusában kapjuk meg Westeros térképét. Ezúttal viszont nem találkozunk elfekkel, orkokkal vagy trollokkal, pusztán egy törpével, akinél viszont ez nem fajnak, hanem fogyatékosságnak minősül. Olybá tűnik, mintha A Gyűrűk Ura eseményei után járnánk időben: a „Mások” mint nem-emberi lények mítoszokká váltak, akárcsak a sárkányok, e fantasy-univerzumot előszeretettel nevezik kvázi-középkorinak high helyett. Történelmi sorozatokból eddig sem volt hiány, elég a VIII. Henrik magánéletéről szóló Tudorokra, a történelmileg pontos és grandiózus, de költségessége miatt hamar kifulladt Rómára gondolni, vagy akár az olyan erősen kiszínezett, fantasy-ba hajló munkákra, mint a 300 sorozat-verziójaként jellemezhető Spartacus – Vér és homok. A Trónok harca alkotóinak a történelmi hűség béklyóját sem kellett viselni, korlátlan a szabadságuk, ennek ellenére hűen adaptáltak.
 

Martin regényei sorozat-adaptációért kiáltottak, nehéz elképzelni olyan irodalmi bázist, ami sorozat formában ennél több lehetőséget adott volna televízió, mint médium erősségeinek használatára. E regények túl komplexek mozifilmes adaptációhoz, legfeljebb egy, A Gyűrűk Ura-trilógiához hasonlóan ambiciózus projektként lehettek volna sikeresek, de még így is nagy a bukás kockázata, amint azt számos fantasy-mozi bizonyította az Eragontól az Arany iránytűig (melyeknek ráadásul korhatár-besorolása is kedvező volt). Martin a múltban dolgozott TV-sorozatokon, bevallása szerint eleve cliffhangerekre hegyezte ki fejezeteit, mely az adaptációban kamatozik igazán.

A televízióra való gyártás fő előnye a nagy alkotói szabadság a producerek és az általában forgatókönyvíróként is aktív kreátor(ok) részéről. Ahhoz, hogy egy hollywoodi megafilm napjainkban sikeres legyen, rengeteg pénz, primitív high concept alapötlet, kommersz téma, másfél óra alatt lezavarható, de azért folytatásra lehetőséget adó, happy enddel végződő sztori kell. Kísérletezni, kockáztatni tilos, kötelező a családostól mozizó, agyát elsősorban pihentetni akaró amerikai utcaembere konzervatív ízlését megcélozni, mellőzve a komplex, marginalizált tartalmakat, mivel a filmet már egy magas korhatár-besorolás is ellehetetlenítheti. Kábeltévén viszont nincs cenzúra, késő este szabad a gazda; egy sorozat játékideje összességében hosszabb, a karakterek, a komplex-szubverzív témák nagyobb teret kaphatnak, emiatt a néző értelmét és érzelmeit is jobban megmozgatják. Ezen előnyök mindegyikét ünnepli a Trónok harca: egytől egyik izgalmas karaktereire építve vázol fel epikus, fordulatokkal teli, fantasy volta ellenére univerzális relevanciájú hatalmi háborút, mindezt ráadásul rengeteg, mozivásznon életképtelen felnőtt tartalom (szex, erőszak, tabuk) ábrázolásával realizálva.
 

A Trónok harca műfajilag könnyed darab, sárkányok és "Mások" nélkül ál-történelmi kalandfilmnek is beillene. Noha a legegyedibb high fantasy sem a semmiből születik, a Trónok harcában a szokottnál is erősebb a történelem inspirációja, gyakorlatilag absztrahált történelmet látunk. Westeros világa a fasiszta-feudális múlt, Machiavelli és  Nietzsche utópiája, utóbbi Zarathustrájának birodalma. Az embernek legfeljebb halni van joga, a béke csak még pusztítóbb háborúk előjele, a legerősebb (se mindig) marad életben, a gyenge – legyen az nő, vagy alacsony, kétes származású "fattyú" – a szolgaélet és a halál közt választhat; a kegyelem, a részvét túltengésének veszélyénél semmi nem fenyeget kevésbé. A tél is végzetes lehet, arany, vér és erő dominál, nemes dinasztiák incesztussal tartják tisztán a vérvonalat, az uralkodó osztály züllöttebb nem is lehetne. A trónok játéka a hatalom akarása, hőseink viszont mind különcök: némelyikük olyannyira morális, hogy a feudalizmust is elidegenedett modernitásnak éli meg (Ned Stark, aki szerint halálos ítélet végrehajtásának egyetlen helyes módja, ha a bíra csapja le az elítélt fejét), mások viszont lázadók, a rendszert megvetve új, nehezebb utakra vágynak. Arya, Stark legfiatalabb lánya női testbe született férfi, akinek esze ágában sincs érdekházasságban, gyerekek potyogtatásával tölteni életét; Daenerys Targaryen ellene fordul zsarnokoskodó bátyjának és sikerül felülkerekednie urán, a „világot meghágó csődör” Khal Drogon. A leginkább életigenlő karakter a törpe Tyrion Lannister, akinek élnie sem lenne szabad: azért kímélték meg, mert főnemes fia. 
A karakterek között nincsenek jófiúk és rosszfiúk, a harcoló felek egyaránt objektívan-semlegesen vannak ábrázolva, cselszövők ugyan bőséggel akadnak, de őket is nehéz gyűlölnünk, mind e földi pokol hagyományainak áldozatai. Ez az amorális, a széria alakulásával egyre inkább deheroizáló hősábrázolás ritka a fantasy-ban. Tolkien jelentősége vitathatatlan, de A Gyűrűk Ura-könyvek tündérmesékként elsősorban világteremtésben maradandóak, hősábrázolásuk finoman szólva is elavult. A karakterek vagy angyalok, vagy ördögök (noha ezt lehet vitatni, lásd Stemler Miklós: Világok teremtése és eltörlése című tanulmányát a Prae Dark fantasy-számában), A Gyűrűk Urát keményen bíráló Moorcock szerint Tolkien végtelenül konzervatív és paternalista, számára a dögunalmas Megye az utópia, a tökéletes ember az együgyű hobbit, a gondolkodók, forradalmárok mind gonosztevők. Kornya Zsolt/Raoul Renier Miért van elegem Tolkienből? című esszéjében kijelenti, hogy a sötét oldal (Szauron, Szarumán, orkok, stb.) sokkal izgalmasabb, A Gyűrűk Ura által inpirált norvég black metal zenészek pedig egyöntetűen Tolkien antagonistáival azonosították magukat. A Gyűrűk Urában elenyésző a női karakterek száma, nemiségnek (és humornak) nyoma sincs benne, a Trónok harcában viszont ez dominál, a szériát Tolkien trilógiájának felnőtt verziójaként sem túlzás jellemezni. 
A tündér-tanmeseiség persze nem csak A Gyűrűk Urára jellemző, hanem a high fantasy másik nagy klasszikusára, a Narnia Krónikáira is. J. K. Rowling azért bírálta C.S. Lewis-t, mert gyerekhősei növésükkel együtt vallástalanná válnak: az idősebb hősnő rúzsozni kezdi magát, érdeklődik a másik nem iránt, emiatt többé nem térhet vissza a menny-szerű Narniába. A Trónok harca ellenben olyan, mintha Rowling írta volna a Harry Potter-regények után, immár nem gyerek, hanem felnőtt közönséggel számolva. Hús-vér karaktereket látunk, akik húsukat és vérüket egyaránt prezentálják, a szériában rengeteg a meglepően explicit (moziban ritka, tévében viszont adekvát) meztelenség és a szex (ebben a Tudorokra és a Rómára hajaz), a vérzés nem számít tabunak, minden epizódra jut egy intenzív harcjelenet, általában a barbár Khal Drogo közreműködésével (Jason Momoa erre a szerepre született, később a Conan, a barbár főszerepét is megkapta). A Gyűrűk Ura és a Narnia Krónikái ópium-eszképista fikciót kínálnak: Oliver Sacks Antropológus a Marson című könyvéből kiderül, hogy az alternatív világokban való túlzott elmerülés már-már autizmus. Ezzel szemben a Trónok harcában paradox módon átélhető „realista fantasy-t” látunk, mely ekkép az Így szólott Zarathustra science fantasy verziójaként is jellemezhető Dűne-sagára hajaz, pusztán übermenschek helyett antifasiszta hősökkel.



A Trónok harca tehát felnőtt nézőt tételez (Magyarországon is megkapta a megtisztelő 18-as karikát), a blockbusterekkel ellentétben cselendzset tartogat: míg a moziban „először elmondják, hogy mit fogunk látni, aztán megmutatják, végül elmondják, hogy mit láttunk”, itt a nézőnek kell összerakni a világot, a harci helyzetet és a karakterek kapcsolathálóját. A történet ráadásként tökéletesen kiszámíthatatlan, a fordulatok merészebbek nem is lehetnének, az utolsó néhány epizód eseményeit lehetetlen előre látni, de öncélúnak sem nevezhetőek. Amiben a Trónok harca alulmarad A Gyűrűk Ura-mozikkal szemben, az a grandiózus tömegjelenetek hiánya, ez viszont emészthető negatívum, tekintve, hogy a televízió intimitásához alkalmazkodva az egész széria domesztikált, „kulisszák mögött” nézőpontot vesz fel pénzpazarló látványorgiázás helyett, hasonlóan a többi drámai-műfaji sorozathoz. A sorozat csak az utolsó részben válik igazi high fantasy-vá, ekkor kapjuk az első komoly adag CGI-t is, melyre a továbbiakban nagyobb figyelmet kell majd fordítaniuk az alkotóknak. A széria csak két Emmy-t nyert, ami magyarázható a műfajokkal szembeni sznobizmussal, viszont a második évadot már a pilot sikere után berendelte a HBO, az elsőt nehéz lesz felülmúlnia, de a közeljövőben bemutatásra kerülő sorozatok egyike sem ígérkezik izgalmasabbnak.