A tanácskozáson irodalomárok, média- és nyelvelmélettel foglalkozó tudósok, társadalomtörténészek, történészek vettek részt. A konferencia két napja izgalmas és intenzív intellektuális élmény volt, mivel olyan témákat vetett fel és vitatott meg, amelyek a mai történet-, kultúra- és irodalomtudomány legfontosabb kérdései mellett a jelen problémáit érintették. Előadásai a fentebb megjelölt témákat járták körül, tárgyalva e problémák kapcsán többek között a történetiség, politika, etika, nyilvánosság, kanonizáció, esztétikai tapasztalat és nyelviség kérdéseit.

A konferenciát Kulcsár Szabó Ernő előadása (A történés státusza/i az irodalomtörténet-írásban) nyitotta meg, amely azt a kérdést állította középpontjába, hogy mire összpontosíthatna egy új alapkutatásokra épülő irodalomtörténet. Javaslata szerint alapvetően arra az eseményre érdemes koncentrálni, amikor a szöveg művé válik, meg kell kísérelni tehát feltárni, hogy mi működött közre abban, hogy mű keletkezett és hatástörténetet alkotott. E történésben az innováció az az esemény, amely meghatározó: a nagy mű kitör abból, ami a ma diskurzusa, a szöveg kilép a maga létesítette diskurzus nyelvi-uralmi rendjéből. Ezekre a nyelvi-esztétikai eseményekre kellene az irodalomtörténetnek figyelnie. A kanonizáció egy nevezetes esetére Ady Új versek című kötetének megjelenésében láthattunk példát (Bednanics Gábor), mikor a nem nyilvános és nyilvános diskurzus kánonformáló igénnyel lépett fel a versek feldolgozhatatlan másságát és újdonságát kiemelve, amelyet maguk a versek is kijelentenek önmagukról, ily módon eleve közönségformáló erőként viselkednek, önmagukat kanonizálják. Érdekes ebből a szempontból az a megállapítás, amit Kulcsár-Szabó Zoltán tett Carl Schmitt politikaelmélete kapcsán: a konkrét és az általános közötti szakadásra hívta fel a figyelmet, amely nyelvelméleti keretek között a grammatizált nyelv és a nyelvi esemény közt áll fenn, a kettő közötti kontinuitást a kivétel, a rendkívüli tekinti lehetetlennek.

Az esemény fogalmát Simon Attila előadása mélyítette el, aki tapasztalat, történés és nyelv viszonyát vizsgálta a pathosz ('szenvedés, elszenvedés, érzelem, indulat') fogalmának középpontba állításával. Bemutatta, hogy a szónoklattan alapvetően egzisztenciális hermeneutika, amely azt a történést tárja fel, amely a nyelvi beszéd révén előáll, és amely a beállítódás (az, ahogyan az ember a világban van) megváltozását vonja maga után. Ebben a folyamatban a lélek és a test is érintett, együtt kerülnek hatás alá: a pathosz kimozdít a nyugalmi állapotból, érzelmi viszonyulást vált ki, ezáltal a felelősségteljes döntéshez szükséges állapotba juttat el. Az esztétikai tapasztalat ehhez hasonló kimozdító jellegére Bónus Tibor előadásában láthattunk példát, aki az erőszak és terror reprezentációját vizsgálta Proust regényében. Ennek kapcsán rámutatott a háború és az esztétikai tapasztalat közötti analógiára: a háború és a trauma hasonlóan újrarendez, mint ahogyan az utóbbi megújítja a megértést és az észlelést. Az esztétikai és a halál veszélyének érintkezése egy csodálatos képben bomlik ki: a narrátor “csillagszerű égi jelenségként” írja le a bombázórepülőt, mely éppen a város felé és így feléje indított bombát kioldja, így az esztétikai élménybe beleíródik a fenyegetettség és az időbe vetettség. A csillagszerű bombát kioldó repülőgép allegóriája azt példázza, hogy a halál ideája átjár minden tapasztalatot, ennek következtében az észlelés mindig egyben már emlékezés is: a jelenlétszerű tapasztalat ezáltal önmaga túlélése és megsemmisülése is egyben.

A trauma jelenségét, annak hatásait és feldolgozásának lehetőségét, kísérleteit több előadás is tárgyalta. Gyáni Gábor a trauma jelenségének elgondolkodtató értelmezését ismertette, miszerint egy esemény önmagában nem okoz kollektív traumát, a trauma mindig utólagos jelentéstulajdonítás eredménye a közösség részéről, ezáltal lesz a trauma a kollektív reprezentáció és identitás része. A trauma kulturális "megalkotásának” folymatára Omer Fast Spielberg listája (2003) című videójának elemzésével Kékesi Zoltán kísérelt meg rálátást nyújtani: a videó a Schindler listájának (1993) statisztáival készített, a forgatásról, illetve személyes élményeikről szóló interjúkat tartalmazza. Kimutatható, hogy a beszámolókban elmosódik a határ fikció és valóság között: a statiszták közül többen saját emlékeikként mesélik el mások történeteit. Az Én háború utáni újraalkotásának problémájára György Péter kérdezett rá az Ego dokumentumok (pl. naplók, levelezések, önéletrajzok) vizsgálatán keresztül. Ezekben a szövegekben nagyon erős az önidegenség tapasztalata, amely szoros kapcsolatban áll azzal, ahogyan az átélt terror beleírja magát az Énbe: az Én kiüresedése és az otthontalanság a poszttraumatikus állapot jellemzőjént jelenik meg.

A trauma feldolgozásának módjait több előadás is témájává tette: Bolgár Dániel kérdése arra irányult, hogy a traumatikus történés feldolgozása lehetséges-e történeti elbeszélés keretében, amelynek feltétele az integrálhatatlan történés megszüntetése, a történelem folyamatába illesztése lenne. Menyhért Anna ugyanezt a kérdést az írás és az olvasás folyamatának viszonylatában tette fel: lehetséges-e narratív gyógyulás? Dánél Mónika az életrajzi dokumentumszerűséget vizsgálva a szemtanúvá tett olvasó szerepét emelte ki, amelyen keresztül egy szembesítő struktúra jöhet létre. Dokumentum, faktum és politika viszonyát Kricsfalusi Beatrix elemezte a dokumentarista színházon keresztül, amely illúzióteremtő apparátust használ fel dokumentumként. Elgondolkodtató kérdés, hogy hogyan lehet a dokumentum az igazság médiuma? A trauma feldolgozásának egy irodalmi példáját vizsgálta Lőrincz Csongor Kleist elbeszélésében (Die Marquise von O.), ahol az öntudatlanul elszenvedett traumát az ájult állapotában teherbe ejtett márkiné a nyilvánosság segítségével (hirdetés) igyekszik felderíteni a tettes és egyben tanú azonosításával, miközben szerződést (házasság - amellyel a trauma feldolgozottá válhat) ajánl fel neki. A hirdetésbeli elbeszélés megismétli a traumát, amely archiválása révén lesz eseménnyé, anélkül azonban, hogy identikussá válna. Mindebben megnyilvánul a privát és a nyilvános szféra közötti feszültség is, amelynek fontos vonatkozása, hogy a morális tartalom csak a nyilvánosság szférájában értelmezhető.

A konferencia másik központi kérdése nyilvánosság és irodalmi esemény kapcsolata volt. Hansági Ágnes a tárcaregény műfajának térhódításával mutatta be a politikai és az irodalmi nyilvánosság összekapcsolódását, melynek következtében a művészet anyagiságának, valamint a technika vívmányainak alakulástörténete (az újság tömegmédiummá válása) összefonódott. A nyilvánosság megváltozásának a szövegfogalomra tett hatására Kosztolányi kapcsán láttunk példát (Bengi László). E változás hátterében az az új tapasztalat állt, hogy szétvált a személyes meggyőződés mint magánügy és az újságírás mint mesterség. Kosztolányi szerint az író “kígyótestű nő”: a szöveg mögött nem érdemes többé személyiséget keresnünk. Szirák Péter is hasonlóra kérdezett rá, bár sokkal inkább politikai szempontból: a 30-as évektől kezdődő szovjet “koncepciós utaztatások” és az ezek eredményeként született irányított tanúságtételek kapcsán a kultusz és az érzéki megtapasztalás, a politikai érdek és a morál, a magán- és a nyilvános szféra sajátos feszültségeire mutatott rá. Az utaztatások célja a prezentáció és elfedés kettős végrehajtása volt, retusálás, vagyis egy fikció megteremtése és fenntartása.

Az irodalmi nyilvánosság működésének egy különös esetét mutatta be Fodor Péter és L. Varga Péter közös előadása a Bret Easton Ellis Amerikai Psychójának megjelenését övező/megelőző vitának elemzésén keresztül, amelynek során többek közt politikai és esztétikai olvasat lehetséges feszültsége nyilvánult meg. A vita során az irodalmi szféra autonómiája kérdőjeleződött meg, az, hogy mit engedhet magának a komoly irodalom, miközben a mű esztétikai minőségének megítélése háttérbe szorult. Izgalmas a jelenségben, hogy a nyilvánosság a szövegvilág által szarkazmus tárgyává tett működést ismételte meg. Ideologikus és szövegszerű olvasat viszonya Szerb János kötete (Ha megszólalnék) kapcsán is felmerült: lehetséges-e a szöveg materiális effektusaira építő, nem történeti olvasatát adni? Vagy inkább a kettő összjátékában bomlik ki a szöveg? (Smid Róbert) Nyilvánosság, reprezentáció és politika kapcsolatát elemezte Kulcsár-Szabó Zoltán Carl Schmitt politikaelmélete kapcsán. Rámutatott, hogy a reprezentáció alapvetően formateremtés, amely képes autoritást, hatalmat teremteni, amennyiben egységet hoz létre és láthatóvá, érzékelhetővé tesz, így válik nélkülözhetetlenné a politikai hatalom számára. E politikai reprezentációnak egy különös esetét láthattuk az Augustus-kori Rómában: Tamás Ábel a monumentum (melynek jelentésébe belejátszanak: 'emlékezés, emlékeztetés, rámutatás') fogalmát emelte ki, mely a kor történelemszemléletének kulcsfogalmaként tekinthető: a jelen ünnepi pillanatában kapcsolja össze a jövőt ('emlékeztetés') és a múltat ('emlékezés') látványossága révén ('rámutatás'), performatív módon.

E rövid összefoglalóból is kitűnik, hogy a konferencia lehetőséget teremtett a különböző tudományterületek kommunkikációjára, és ezáltal a jelen problémáinak összetett elemzését nyújtotta, amely azzal a reménnyel kecsegtet, hogy e tudományközi diskurzus eredményességét látva az a jövőben is folytatódni fog.
 

A konferencia részletes programja itt megtekinthető.

A kutatási projektről bővebben itt olvasható.


Fotó: Bach Máté