Az anyag névtelen, hétköznapi emberek adományaiból állt össze, akik ily módon kívánták megosztani, megőrizni egy számukra fontos párkapcsolat emlékét. A 2006-ban, horvát kezdeményezésre indult projekt először ideiglenes, utazó kiállítások formájában működött. Ez idáig több horvát és szerb helyszínen, valamint Berlinben, San Franciscóban, Houstonban, Szingapúrban, Isztambulban vagy Londonban volt látható a gyűjtemény és az anyag egy része jelenleg is turnézik a világban (tudomásom szerint magyarországi bemutatást egyelőre nem terveznek). A körülbelül 100 tárgyat felvonultató állandó kiállítási helyszín Zágráb szívében található, a Felsőváros egyik pittoreszk, 18. századi épületében.

A kiállítótérbe belépő látogató számára a látvány első pillantásra kissé szokatlannak tűnhet. A szokványos múzeumi feltételek között (fehér falak, modern világítástechnika, dizájnos, letisztult kiállítótér) a legkülönfélébb tárgyak kerülnek bemutatásra: ruhák, fotók, könyvek, levelek, szerszámok, stb. Az önmagukban kevéssé beszédes, látszólag jelentéktelen kacatok – egy-két darab kivételével – nem képviselnek semmiféle esztétikai minőséget: banális, mindennapi tárgyakat látunk csak.

 

Ám a kísérő rövid szövegeknek, vallomásoknak köszönhetően – amelyek olykor csak egy szóból állnak, máskor inkább hosszabb beszámolók formájában jelennek meg – a különböző holmik életre kelnek és mégiscsak belopóznak képzeletünkbe, szívünkbe. Általuk elmúlt kapcsolatok boldog, érzéki, vicces vagy megható, fájdalmas mozzanatait ismerhetjük meg. Más megvilágításba kerül a giccses plüssmaci, a kopott cipő, az összetört üveglap – hirtelen a szomorúság, a gyász, a nosztalgia, vagy éppen a megkönnyebbülés, a megbékélés beszél belőlük. Megannyi időkapszulává válnak, amelyek magukban hordozzák, megörökítik a múltbeli történéseket, érzelmeket.

Az új intézmény – amely 2011 májusában az idei "European Museum of the Year. Kenneth Hudson Award", azaz az év legújítóbb múzeumának járó különdíját nyerte el – egyértelműen többet nyújt egy szórakoztató, turistacsalogató kiállításnál: egyszerre meglepő és megható. Szerencsére a tárlat kerüli a hatásvadász, vagy túlzottan esztétizáló megközelítést. A múzeum alapítóinak nem áll szándékukban művészeti kontextusba helyezni az általuk létrehozott szakítási "wunderkammer"-t. A múzeum sokkal inkább afféle archívumként funkcionál, amely a megtört kapcsolatok dokumentálására, kategorizálására tesz kísérletet. Teremről teremre, tárgyról tárgyra kirajzolódik a szakítás antropológiája, a szerelmi bánat tipológiája.
A múzeum emellett egyfajta terápiás eszközként is működik: egyedülálló lehetőséget nyújt az arra vállalkozók számára, hogy kreatívan, pozitív módon zárhassák le életük egy fejezetét. Az adományozók megszabadulhatnak, elbúcsúzhatnak a múltat jelképező ereklyéiktől és mégis biztonságban tudhatják a másikkal töltött pillanatokat, az elveszett kapcsolat emlékét hordozó szimbólumokat: szerelmük egykori "tárgyát".