bezár
 

art&design

2012. 01. 12.
A huszonötödik képkocka
Ruben Brandt – Egy műgyűjtő csoportos portréja
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A huszonötödik képkocka Adott egy akrobatikus képességű műgyűjtő, aki nemes egyszerűséggel ellopja a neki tetsző festményeket. Adott egy bogaras, whiskey- és nőbolond detektív, aki fülön csípi az elkövetőt. Adott egy képzőművész, aki azt állítja, a test színház, és adott egy társulat, aki bemutatja, hogy tényleg az. A Ruben Brandt fekete humorával, műfaji kavalkádjával és a szuggesztív színészi játékkal nyűgöz le.
A Ruben Brandt azért fontos, ötletes és sziporkázóan szórakoztató előadás – s tudom, ilyet a kritika íratlan szabályai szerint az elején leírni nem illik, ezúttal mégsem rejtegetem tovább –, mert képekről, vizualitásról és színházról roppant határozott, autonóm elképzeléssel bíró alkotók találkoznak benne. Kulcsszó a találkozás, hiszen Milorad Krstić képzőművész, a darab írója és díszlettervezője, illetve Horváth Csaba rendező, koreográfus munkája alighanem azért működik ilyen jól, mert eleve közös nyelvet beszélnek. Mindkettejüknél kiemelt szerepet kap ugyanis a test, mint metafora. A Ruben Brandt magán hord ugyan alkotóira külön-külön is jellemző formai jegyeket, mégis közös nyelven szólal meg. Egy olyan erős, mozgalmas és színes produkcióban – nevezzük egyelőre vizuális színháznak – amit nem könnyű műfajokra bontani.
Ruben Brandt
A Forte Társulat Ruben Brandt című előadása a színlap szerint múzeumszínház. Ennek témájában és helyszínét illetően is eleget tesz. A Műcsarnok – Krstić: Das Anatomische Theater című kiállításának a szomszédságában található – apszisa ideális térként szolgál az előadás számára, amely szemléletmódjában, motívumhasználatában, gesztusrendszerében sokat merít a tárlatból, sőt a kiállított képek közül is jónéhányat felhasznál. Ezért tekinthetünk rá úgy is, mint a Szlovéniában született, Budapesten élő művész sodró lendületű történelmi tablójának életre kelt folytatására. Krstić nagyszabású munkája, a Das Anatomische Theater voltaképpen az enciklopédiáknak, valamint a szegények Bibliájának sajátos, szürrealista-dadaista ötvözete. Képekben és a képeken látható testekkel elmondott, szubjektív, gondolatébresztő huszadik századi politika- és művészettörténet – Marinettitől a U2-ig. A kiállítás állóképek sorozata, amelyek történetekre építenek, történeteket hívnak elő, és amelyek mégiscsak mozognak, sőt – az installáció által felkínált meglepő asszociációk révén – beszélgetni is kezdenek egymással, a látogatókkal. Ahogy a tárlat, úgy az előadás is a testet teszi elbeszélésének dramaturgiai mozgatórugójává. Térjünk is rá a kiaggatott után a megvalósult színházra, elvégre mégiscsak arról vagyunk beszámolandók.
 
Ruben BrandtA főhős, Ruben Brandt képeket lát. Az agyába égtek ugyanis. A történet szerint édesapja, a befolyásolás lélektanával, közelebbről a huszonötödik képkocka tudatalattiban kifejtett hatásával kísérletező tudós égette őket bele, Walt Disney-kópiák közé rejtve. A fejében lappangó galéria aztán egy szép napon átveszi az irányítást Ruben felett, aki attól fogva arra teszi fel az életét, hogy összegyűjtse magának mentális múzeumának mind a harminchat darabját Dürertől Warholig. Így válik a világ legagyafúrtabb, legkifinomultabb ízlésű, hírhedt és körözési listák élén álló bűnözőjévé, aki bandájával gond nélkül elemel bármit a legjobban őrzött galériák kincsei közül.
 
Ruben BrandtKrstić darabja fergeteges kapitalizmus-szatíra, ugyanakkor detektívtörténetbe hempergetett és némi Dürrenmatt-ízzel megkínált Frankenstein-adaptáció is. A zseniális elméjű professzor nem kevésbé zseniális teremtményéről – fiáról – szól, akit sikerül ugyan megóvni a kapitalizmus hívságaitól, ám ennek súlyos ára van. Ruben törvényen kívülivé, rettegett gengszterré válik. A film noir dramaturgiája szerint a zseniális antagonista mellett lennie kell egy mesterelmének a jó oldalon is. A darabban Mike Kowalski tölti be ezt a szerepet. A kissé szeleburdi, szoknyabolond magányos hős, akinek a rossz lányok mellett a filmklasszikusok a gyengéi. Ruben Brandt szenvedélye az előadásban számtalan képzőművészeti remekmű felidézését, áthangszerelését és megjelenítését teszi lehetővé, Kowalski figurája pedig – már neve is a Vanishing Point című kultfilm főhősére utal – filmtörténeti kalandozásokat ígér. Botticelli, Duschamp, Chagall és Picasso egyrészről, Polanski, Peckimpah, Godard és a Casablanca túlfelől. Észveszejtő, posztmodern hajsza, éjfekete humorral, tengernyi utalással.
 
Ruben BrandtMég egy ilyen izgalmas szkript is váz – Krstić műveit idéző hasonlattal szólva: széles szájjal vicsorgó csontváz csupán. Életre keltése, felöltöztetése, vagy éppenséggel lemeztelenítése a Forte Társulat feladata. És Horváth Csabáéknak sikerül megmozdítaniuk, mozdulatokká komponálniuk, képekké merevíteniük a szöveget. Azáltal méghozzá, hogy – a krstić-i koncepció jegyében – saját testüket teszik színházzá. Az akciófilmek agyontrükközött betörési jeleneteinél is sokkal látványosabban, fal mellett settenkedve, négykézláb, kézen sétálva vagy egymás nyakába mászva, a levegőben úszva gyűjtik be a milliárdokat érő műtárgyakat. Mozdulatsorokkal beszélnek el érzéseket, együtt élnek a díszlettel, vagy ha kell, maguk is díszletelemekké görbülnek. Remekül használják az árnyjátékot, amely számos vizuális geg elsütésére ad alkalmat. Megidéződik többek közt a Bond-széria, és Frank Miller képregényeinek világa is. A legötletesebbek viszont kétségkívül azok a jelenetek, amelyekben festmények kompozícióit jelenítik meg a játszók.
 
A fegyver már az első percben elsül – s utána még több százszor. A befejezés elmarad, pontosabban – Godard szellemében – az előadás elejére kerül. Botticelli születő Vénusza félezer év után sem bukik orra, pedig igen-igen ingatagon egyensúlyoz. Mi pedig tanakodunk rajta, hogy múzeumszínházat, fizikai színházat, dadaista szürreáliát vagy posztmodern film noir-t láttunk. Az írói fantázia és a roppant erős és folyamatos színészi jelenlét viszont vitán felül áll. Kétség sem férhet hozzá: a Ruben Brandt eszement szórakoztató.
 



 
Ruben Brandt. Egy műgyűjtő csoportos portréja
 
Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Horváth Csaba, Kádas József, Sipos Vera, Vati Tamás / Csere Zoltán
 
Rendező-koreográfus: Horváth Csaba
 
Író, díszlet: Milorad Krstić
 
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Pallagi Mihály, Payer Ferenc
 
Hang: Kondás Zoltán
Produkciós asszisztens: Számel Judit, Koháry Mária
 
2012. január 12.
Műcsarnok     

Fotó: Dusa Gábor
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Vass Norbert --


További írások a rovatból

art&design

A gyűjtő mint művész? A gyűjtő mint művész?
A Mai Manó Ház Erik Kessels több élete című kiállításáról
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról
art&design

Éhesen alszik a tranzitzóna Éhesen alszik a tranzitzóna
Az emlékezés installációja Waldsee-ben (A 2B Galéria Waldsee 1944 című kiállításáról)
art&design

Gondolkodásunk módszereiről Gondolkodásunk módszereiről
Beszélgetés Falcsik Marival, Walter Isaacson: Leonardo Da Vinci – a zseni közelről című könyvének fordítójával

Más művészeti ágakról

Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 12.
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Mindenből lehet meríteni Mindenből lehet meríteni
Interjú Maurer Dórával külföldi élményekről, lehetőségekről, fordulópontokról és képzésekről
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés