bezár
 

art&design

2012. 02. 21.
Velence Karneválkor
Interjú Galla Ágnessel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Velence Karneválkor Karneválkor Velence: az Adria királynője táncol, sürögnek-forognak a világ minden tájáról ideérkező kíváncsiak, szerepelni vágyók, átváltozni akarók, nosztalgiázók, álomba merülők. Galla Ágnes fotóművész, költő, író, kultúrantropológus évek óta járja a karnevál birodalmát, örökíti meg e mágikus világ arcait. Vele beszélgettünk magáról az inspiráló közegről, s az ünnepi forgatag vizuális tradíciójának alakulásáról.
PRAE.HU: Londonban élsz, de Velencében érzed otthon magad – évente legalább a karnevál idejére visszatérsz. Miért?

Igen, hamarosan indulok újra a karneválra. Az angol Királynő Földjéről egy másik királynőhöz, az Adria királynőjéhez, Velencébe. Nem ismerek még egy olyan várost, ahol a galambok a földön sétálnak, a lovak a levegőben nyargalnak, az oroszlánnak pedig szárnya van, csak Velencét! Én is úgy jártam, ahogy Kosztolányi Dezső főhőse A velencei vándor című novellában: "– Ne kérdezze, hogy miért. Hiába is magyarázgatnám. Egy este az embernek egyszerűen kedve kerekedik felülni az első gyorsvonatra, s menni, menni, mindig csak menni. Azután megérkezik valahova. Ismeretlen utcákon csatangol, idegen embereket lát, idegen nyelvet hall, s úgy érzi, hogy otthon van. Nem bír elmenni. Szeretne mindörökre ott maradni."
Galla Ágnes: Két bohóc
Velence rejtélyes, csábító város, amely számomra titkokkal van fűszerezve. Akár a sikátoraiban tévedek el, akár az éj leple alatt nesztelenül suhanok a fekete héjú gondolában, vagy karneválkor táncolok a Szent Márk téren, Európa szalonjában, mindig azt érzem, hogy nem tudok végleg elmenni innen. Valami láthatatlan fonálon mindig visszaránt a vízi városba. Velence azt csinál veled, amit akar. Rábízod magad, és fogalmad sincs, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Más városokban ezt nem tudod megcsinálni. Ott felfedezed a tájat, a nevezetességet, sokszor a titkosakat, de te alakítod, hogy mit csinálj, merre menj, te választasz. Amilyen a hangulatod, olyan lesz a hely, ahol jársz. Velencében épp a fordítottját érzem. Amilyen a város lüktetése, olyan lesz a te kedved is. Ha szomorú, ködös, akkor te is szomorú leszel, ha vidám, harsány, akkor te is felnevetsz. Átveszed az érzékek táncát. Itt vannak a kanálisok, látod, ahogy a színek lefolynak a házfalakról és összezavarják az érzékeidet. A riók visszatükröződése egy csapda.

Van egy olyan mondás: "Óvakodj az oszlopköztől!", ha először jársz a városban, akkor ne menj át a Szent Márk téren található két oszlop között. A különös történet úgy szól, hogy a dózse megígérte, ha valaki felállítja az oszlopokat, az bármit kérhet cserébe. Nicolò Barattiéri volt az egyetlen építész, aki talpra tudta állíttatni erős kötelekkel és több tucat emberrel Velence kapuját, de ezért meg is kapta a jutalmát! Azt kérte, hogy a két oszlop között hadd űzhesse az ördög bibliáját, a kártyajátékot, hadd kockázhasson, mivel Velencében minden szerencsejátékot tiltottak. A dózse kénytelen volt betartani az ígéretét. Ám az urak és az Inkvizíció emberei ezt nem nézték jó szemmel, hogy családról-családra öröklődik ez a kiváltság. Gondolkodtak, hogyan vethetnének véget ennek. Hamar ki is találták! A két oszlop közé bitófákat állítottak. Bűnös és ártatlan embereket akasztottak fel rájuk. Ha épp nem találtak áldozatot, akkor a kórházakból hozták el a holttesteket, hogy elrettentsék a népet. El is kerülték nagy ívben ezt a helyet. A játékosok is elmaradtak, senkinek nem volt kedve ahhoz, hogy a delikvensek alatt mulasson. Ezért mondják, ha valaki először jár Velencében, nem szabad átmennie a két oszlop között, mert akkor mindörökre elveszett. Én akkor még nem tudtam erről. Átmentem.

Elvesztem. De ezt egy cseppet sem bánom. Sőt! Százezerszer jártam már ugyanazokban a sikátorokban, néztem bele a kanálisokba. Ismerem, honnan potyognak le az angyalok a házfalakról, és melyik palotába nem szabad sohasem bemenni, melyik padló recseg a Querini Stampalia könyvtárban, hol bújnak meg a velenceiek, mi a titkos italuk, melyik erkélyről öntik le a turistákat vízzel, hol faragják fából az alsónadrágokat, melyik műhelyben parázslanak a legszebb muranoi paripák, vagy melyik palotába suhan be légyottra a bautát hordó fekete leples alak mécsessel a kezében. Venezia! Talán innen indul és ide tér meg a lélek. Közben más városokban élsz, csiszolnak a hétköznapok, de mindig ez marad a kezdet és a vég.
Galla Ágnes: Fehér tüllösök
PRAE.HU: Nincs látogató, akit ne ragadna meg Velence. Ha nem vigyáz az ember, lélekben még akár Kosztolányival is összefuthat, vagy Thomas Mann-nal, Vivaldival… Kivel még?

Ha azokra az írókra, költőkre, művészekre gondolok, akiket rabul ejtett a város, akkor reggelig lehetne sorolni a teljesség igénye nélkül. Aki most hirtelen az eszembe jut, az Byron, Schiller, Rilke, Hemingway, Asbóth János, Babits Mihály, Longhi, Tintoretto és Tiziano. Anna Ahmatova, Joszif Brodszkij, Goethe, Musset, Henry James, Georg Simmel, Italo Calvino, Szerb Antal, Kosztolányi, Szentkuthy Miklós, Márai Sándor, Ruskin sem ismert szebbet, mint Velencét. De van, aki kifejezetten utálta, és egy órát sem tudott kritika nélkül eltölteni a városban, mint Karel Čapek. Itt született Carlo Goldoni, a vígjátékíró, akinek a commedia dell`arte figurái tulajdonképpen leléptek a színpadról, és belekerültek a velencei karneválba. Neki köszönheti a világ Arlecchinót, Pantalonét Colombinát is. Innen indult el Marco Polo Ázsiába, az Ólomkamrákból szökött meg Casanova, itt halt meg Wagner, Monteverdi.

Kevesen tudják, hogy a Szent Márk térrel szemben lévő San Giorgio Maggiore szigetről indult el hazánkba Gellért püspök, hogy megtérítse a pogányokat, akik végül hordóba tették és legurították a Gellérthegyről a Dunába. Szembe jöhetne velem a Dózsepalota kijáratánál Galla Gaulo dózse is, aki 756-ban csak egy évig uralkodott, de örülnék a "vedutát" festő Canalettónak is, akinek a festményei ma is olyanok, mintha élőben látnád Velencét. Jöhetne még Esti Kornél a rímeivel: "Velence, Velence, / tengerek lelence, / emléked szívemben / gyönyörű szelence." Tökéletes díszlet a város a Velencei kurtizánok című filmhez is, de mindegyikhez, amit a lagúnák városában forgattak. Sokkal szebb városokat láttam már a világban, valahogy mégis itt történik meg minden a lélekben. Itt sírsz, itt nevetsz, itt tévedsz el, innen kell kitalálni. Vannak dolgok, amik nem történhetnek meg máshol, csak Velencében. Az örök ismétlődés különös ritmikája ez, amely mindig megtalál. Olyan, mint a karma törvénye, nem tudsz mit tenni, beteljesedik.
Galla Ágnes: Cipzáras maszk
PRAE.HU: Biztos vannak történeteid is!

Történetek mindig vannak. Úszom az emeletes hajóval Burano felé, elhagytuk a Lidót, már felsejlik Torcello, s a mellettem levő olasz nő felsóhajt: "Che bella sei, Venezia!" "Milyen szép vagy, Velence!" Rögtön odafordulok, és olaszul megbeszéljük, ki mit szeret, milyen hatással van rá és miért nem tud elmenni innen. A dallamos mondatok egyre peregnek a szánkból, már egy egész kórus szól belőlünk, amikor hirtelen megkérdezi: "Di dove sei?" "Hova valósi vagy?" Budapestről. "Te jobban ismered a várost, mint én – mondja nekem –, pedig én itt születtem. De én szeretem jobban!" – közli velem és kihúzza magát. Mosolyogtam. Arra gondoltam, hogy nem az a fontos, hogy te hogy szereted, hanem, hogy Velence hogy szeret téged. Nem mutatja meg magát mindenkinek! Velencéből mindenki elvinni akar valamit, kevesen akarják igazán megismerni. Aztán megszólaltam: "Ha Attila, a hun király nem lett volna itt – s mutattam az épp előttünk elterülő Torcellóra (a legenda szerint ott van Attila márvány trónja a szabadban) –, nem kerget el benneteket a szárazföldről, s akkor sosem születik meg Velence, ha egy maroknyi nép nem menekül a lagúnák felé és nem tölti fel csónakokkal hozott törmelékekkel, fejjel lefelé fordított isztriai erdőkkel és kövekkel a talajt, soha nem ismeri meg senki az Adria királynőjét. Úgyhogy közöm van Velencéhez!" Felnevet. "Milyen igaz!" – mondja.
Galla Ágnes: Tűznyelő
PRAE.HU: Legalább húsz év áttekintésed van, az évek során hogyan változtak a jelmezek, a maszkok vizuális szempontból? A hagyományos maszkokon kívül az újabb kori kultúra figurái is megjelentek… Szerinted mi határozza meg a trendeket?

A karneválban bármit megtehetsz, ami nem bánt másokat. Két hétre tied a világ. Semmin sem lehet megbotránkozni, ahogy mondják, minden tréfa ér valamit! Egyetlen kötelesség van csak, hogy részt vegyél benne! Mindegy, hogy álarcosan, vagy megfigyelőkent, kíváncsiskodva, csodálkozva. A karnevál megtisztítja az embert. Ahogy egy maszkot hordó (civilben orvos barátom) mondta nekem, számára a karnevál egy terápia a stressz ellen. Lehetőség az újrakezdésre. Mintha az ember visszakapná gyermeki tisztaságát, lerázza magáról a bűnt, a romlottságot. Ahogy részt veszünk ebben a teremtésben, érezzük, hogy nem csak az ember teremtésében veszünk részt, aki újjászületik önmaga által választott álarc mögé bújva (megteremtve önmaga boldogságát, vágyát, fájdalmát), hanem az érzelmek teremtésében is.

Két részre oszthatnám a karneváli kavalkádot. Egyrészt ott van a turistacsalogatás, hiszen ilyenkor özönlenek a buszok, megérkeznek a hajók, a velenceiek pedig bezárkóznak vagy elmenekülnek erre az időre. Akik maradnak, azok próbálják kikerülni a tömeget, amikor hétvégén a Szent Márk téren lépni sem lehet. Hétköznap tied a karnevál! Nézheted a fejen hordott fantáziamaszkokat, a színeket, a pazar kosztümöket, a tereken megrendezett színjátékokat, performanszokat. Az emberek fényképezik egymást, mindenki halhatatlan akar lenni. Egykor az álarc funkciója a karneválon épp az volt, hogy névtelenséget adjon viselőjének, ma pedig a velencei karnevál divatbemutatóvá változik, szívesen állnak a fényképezőgép lencséje elé, hogy ezáltal érjék el az örök életet. A másik rész a szenvedélyes, igazi karnevál, amivel a bennfentes körökben találkozhatsz. Hónapokig készítik a ruhákat, vásárolják a gyöngyöket, gombokat, gyűrűket, hogy elkápráztassanak bennünket. Nem is gondolnád, hogy vannak csoportok, akik szenvedélyesen gyűjtik magukról a fotókat, képeslapokat. Teljesen mindegy, hogy mások nem tudják, ki van a maszk alatt valójában, az a fontos, hogy ők tudják. Ez így van jól. A bennfentesek privilégiuma az is, hogy megtudod a titkos időpontokat, hogy mikor és hol tudod lefotózni őket egy kis udvarban, vagy napkeltekor a Szent Márk téren. Ide tartoznak még a paloták mögötti álarcosbálok, titkos légyottok, amik a turisták elől zárva vannak.

Változott a karnevál. Ahogy Napóleon véget vetett a Köztársaságnak, úgy a velencei karneválnak is. 1980-ban a város vezetősége mégis úgy döntött, hogy hivatalosan újraéleszti az ünnepet. Az álarcosok kezdenek utána olvasni a hagyományoknak, sokan betartják az íratlan szabályt, mely szerint a maszk mögött nem szabad megszólalni. Egyrészt, hogy ne árulják el a kilétüket, másrészt pedig a "masca" szó lombardul a halott költők lelkét jelenti, és a Túlvilág karneválján a halottak nem beszélnek. Az ünnepelni tudás is megváltozott, más formulák, szabályok léptek életbe, mesterségesebbek lettek az ünnepek. A karneváli évek során megfigyelhetők bizonyos újdonságok: megjelentek a csoportos maszkok, a helyszínek bővültek, de a főbb ceremóniák a Szent Márk téren zajlanak.

A velencei karneválon minden évben más-más témát állítanak centrumba. 2012-ben a téma: "Az élet egy színház, mindenki maszkban van." Évente megrendezik a legszebb álarcosok versenyét, kosztümösen felvonul a dózse és a pereputtya, majd a karnevál első vasárnapján pontosan 12 órakor a Harangtoronyból drótkötélen lecsúszik egy Angyal, megkezdődik az Angyal repülése, a Volo dell’Angelo. Ez is változott. Pár évvel ezelőtt még egy papírral bevont gipszgalamb csúszott le a magasból egészen a dózse elé, az emberek pedig kiáltoztak, hívták Colombinát, fújták a harsonákat és léggömbök százait engedték fel a magasba. Úgy érezted, mintha Velence is szállni készülne. A galamb pedig a magasban kinyitotta a hasát és mindenfelé hullottak, szálltak a konfettik. Ma már egy szerencsés artista játssza az Angyal szerepét – így még izgalmasabb! Ezzel visszatértek az eredeti hagyományokhoz, hiszen hajdanán egy kötéltáncos – vagy egy halászfiú – sétált föl-alá egy kettős drótkötélen, miközben a dózséhoz írt dicsőítő szonettek lapjait dobálta, s végül egy virágcsokrot nyújtott át a dózsénak.

A karnevál egyik fontos eleme a tűz. A karnevál végén tűzre teszik a rosszat, hiszen ezzel a szimbolikus jelenettel újra megtisztul minden, újra elkezdődnek a hétköznapok. Velencében már nem égetnek bábut, helyette tűznyelők és bravúros tűzzel játszó előadások láthatók. Az évek során megszűnt a folyamatos zene a Szent Márk téren lévő hangszórókból, pedig micsoda bálok voltak Európa Szalonjában! A finálén szerencsére még lehet ünnepelni. Újítás volt, hogy a hatalmas kivetítőkön karneváli képeket láthattak, a Harangtorony tövében lévő sátornál pedig kortyolhatták a brulét, azaz a forralt bort, vagy a bellinit, a karnevál hivatalos italát.
Galla Ágnes: Fehér maszk gondolával
PRAE.HU: A Karnevál maga egy hatalmas vizuális élmény! Milyen érdekesség és meglepetés ért ebből a szempontból?

Karneválkor minden a vizualitásról szól. Egy nagy flash! Aki először látja, az nem is tud figyelni mindenre, nem tudja befogadni a látványt. A színpompát, a káprázatos maszkokat kergeti, hogy megálljanak egy pillanatra. Ez is egy feladat. Minden új, csodát keltő, felemelkednek az érzések, majd hirtelen előtoppan egy fejen hordott monstrum, vagy tollpalota, szemből pedig egy meghökkentő csoportmaszk közeledik, izgalmas tárgyak a kezekben, és meglehet, hogy ugyanekkor gólyalábakon lépdelnek el felette, vagy épp kezet csókol Casanova. Intenzív képek a szemben. Mire az egyiket lefotózod, a másik már eltűnt. Ki, mit, hogyan tud befogadni ebből a színes világból. Nincs idő, gyorsan kell cselekedni, nincs több ugyanolyan pillanat. Minden egyszeri és megismételhetetlen. A fények, a mozdulat, a ritmus, ahogy bevillannak a különböző lehetőségek a képbe. Pár másodperced van eldönteni, hogy most az arcot fotózod, az izgalmas zipzár-haját, vagy a szárnyas oroszlánt, amit a kezében tart, esetleg egész alakot szeretnél, de akkor megint másfelé kell futni. Vársz vagy gyors klikk, vajon belelép egy ember, vagy jön-e már a háttérben egy gondola? Sokszor lehasalsz a földre, vagy hanyatt fekve fotózol, ha a maszkosok kegyeltje vagy, akkor körbeállnak, és figyelnek rád.

A szép maszkok gazdagságot, színeket, elegáns kosztümöket sejtetnek. A csúf álarcok visszataszítóak, ijesztőek, szándékuk a meghökkentés, a félelemkeltés. A szép maszkok harmonikus zenét játszanak, mozdulatuk is rendezett, gesztusuk előkelő, finom és táncszerű. Viselőik a kezükben egy szál virágot, többnyire liliomot vagy rózsát tartanak. A rút álarcosok zenéje erőszakos, fülsértő, gyakran jelennek meg kolomppal, csengőkkel. Konzervdobozokkal lármáznak, botokkal csattognak, sípokkal keltenek hangzavart. Mozdulatuk rendezetlen, darabos, csupa káosz. Gyakran dobálnak konfettit, petárdát, spraypalackból fújják a habtekervényeket, ijesztgetnek, tréfálkoznak, pajzánkodnak. Az évek során interjúkat, filmeket is készítettem a karneválról.

Galla Ágnes Facebook-oldala.

nyomtat

Szerzők

-- Szepesi Dóra --


További írások a rovatból

art&design

Neked már megvan a heti praedád?
art&design

Interjú Házas Nikolettával szellemi pályájáról, párizsi tanulmányairól, a deepfake és az ageizmus kortárs jelenségeiről
Neked már megvan a heti Praedád? 07.04-07.17
art&design

A FÉSZEK Művészklub és a textil kapcsolata az 1970-es és ’80-as években

Más művészeti ágakról

David Leitch: A gyilkos járat
Vaktérkép
színház

17. Gyulai Shakespeare Fesztivál


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés