Ugyan a fiatalabb generáció számára a többértelmű szövegek már nem jelentik a rendszer elleni lázadás élményét, a néha ironikus, néhol kissé pimasz sorok éppen elég egyetemesek ahhoz, hogy a dalokat hallgatva minden korosztály átélhessen valamiféle időtől és helyzettől független, felszabadító szabadságérzetet. A jelenlévők közül például senki sem fogja elfelejteni az együttes nyári koncertjét az azóta porig rombolt Zöld Pardonban, ahol pont a Részegen ki visz majd haza című szám alatt kezdett el esni az eső, és félmeztelenre vetkőző, mezítlábas fiatalok énekeltek és táncoltak összekapaszkodva a deszkapadlón.


Most a lámpákkal, kivetítőkkel felszerelt koncertteremnek köszönhetően kevésbé volt bensőséges a hangulat, ráadásul a kör alakú nézőtér és a jegyárak közötti különbség miatt, a fennmaradó állóhelyek ellenére a közönség jó része tisztes távolságba szorult és ülni kényszerült, ami nem feltétlenül tesz jót a hangulatnak. Kissé kívülállónak éreztük magunkat a hullámzó, táncoló állóhelyesekhez képest, akik a líraibb számok alatt - nyilván a tűzvédelmi szabályok miatt - ezúttal öngyújtók helyett mobiltelefonokkal világítottak.

Az arénában elhelyezett hatalmas kivetítőknek köszönhetően szerencsére mindenhonnan kiválóan lehetett látni a színpadot. A képernyőknek azonban nem csak ez volt a szerepük, az egyes számok alatt különböző képsorozatokat, kisfilmeket vetítettek, melyeket Csillag Endre, a Bikini volt gitárosa válogatott.

Ennek a látványelemnek különösen a koncert elején volt lényeges szerepe, akkor ugyanis nyolcvanas évekbeli, mára már jelképpé vált tárgyak, képek segítségével mutatták be, hogy a zenekar honnan indult. A vetítés azonban nem mindig töltötte be megfelelően a neki szánt funkciót, néhány ötletes animációs megoldástól eltekintve sokszor olyan giccses képek jelentek meg sorozatban, amilyeneket a rajongók szoktak feltölteni a youtube-ra, kedvenc zenekaruk érzelmesebb számaihoz.

Ha már a kezdetek szóba kerültek, néhányan már ekkor hiányolni kezdtük Nagy Ferót, akinek a nevéhez fűződik a Bikini 1982-es megalapítása. Bár akkoriban a zenekar stílusában még kétségkívül jobban hasonlított a Beatricére, mint későbbi önmagára, ha már 1982-höz képest ünneplik most a 30 éves születésnapot, talán illett volna meghívni őt is.


A kezdés ettől függetlenül jól sikerült, az Olcsó vigasszal kezdve több különböző számból játszottak egymás után egy-másfél perces részleteket, amelyek rendkívül dinamikusan megkomponálva, megszakítás nélkül, átvezetésekkel követték egymást és jelentettek összességében teljesen homogén zenei élményt.


Az első blokk tetőpontja kétségtelenül a Bikini egykori gitárosának, a fiatalon elhunyt Daczi Zsoltnak a megidézése volt. Megrázó tisztelgésnek bizonyult a nagyszerű zenész előtt a temesvári Olimpiai Csarnokban rögzített 1990-es felvétel vetítése, ahol a Bikini a romániai forradalom után néhány hónappal elsőként lépett színpadra Erdélyben a magyar zenekarok közül, s ahol több ezer ember énekelte sírva az együttes dalait.

Az erős kezdés után azonban a koncert második harmadára mintha alábbhagyott volna a lendület, köszönhetően a különböző vendégfellépők felkonferálásának, a hosszabb-rövidebb átvezető szövegeknek, az újabb albumért járó aranylemez nyilvános átadásának, de leginkább annak, hogy a vendégművészek kiválasztása illetve az általuk játszott zenék helyenként esetlegesnek tűntek, kevésbé kapcsolódtak a 30 éves születésnapját ünneplő Bikinihez, így ennek a résznek a szerkesztettsége nem tűnt megfelelően átgondoltnak.

A Bikini volt billentyűsének, Gallai Péternek például igencsak örültünk, de kissé ironikusan hatott, hogy jó egy óra után a koncert (egyik) tetőpontja az általa énekelt Piramis-szám, a Szállj fel magasra volt (a világító telefonkijelzők is akkor kerültek először elő): egy másik zenekar jubileumi koncertjén ez nem a legmegfelelőbb időzítés.


Az ezután következő ír banda, a Whiskey Drinkers jelenléte gyakorlatilag reklámszünet volt, mert bár jó kis ír kocsma rockot játszottak és végül előadták a Jaj-jaj című szám áthangszerelt feldolgozását is, összességében nem derült ki, hogy a Bikini megalakulásának 30 éves évfordulóján miért kaptak helyet.


A koncert egyik különlegességének szánt akusztikus blokk is csalódást okozott, a Veri az élet című számhoz egyszerűen nem illett a 30’as évek szeszcsempész világára és füstös bárjaira utaló, big bandes megszólalás, ahogy a későbbi, vonósnégyessel kiegészülő hangszerelés sem a zenekar balladáihoz. Egész egyszerűen túl sok volt, nem szólt jól, talán izgalmasabb, letisztultabb lett volna ezekhez a számokhoz valami egyszerűbb, dobos-akusztikus gitáros megoldás.

Később Jantyik Zsolt és Peter Ogi megjelenése önálló produkciók sorozatává alakította, szaggatottá tette a koncert második részét, és ekkor már tényleg mindenki nagyon hiányolta Nagy Ferót.


A koncert utolsó harmadában aztán a közönség nagy örömére végre a klasszikussá vált slágerek következtek, öröm volt hallani, hogy D. Nagy mennyire kirobbanó formában van: jellegzetes hangja nem fáradt el a 3 órás koncert végére sem.

Feró még mindig nem bukkant fel, az utolsó számhoz viszont csatlakozott egy debreceni gyermekkórus, ám hiába sorakoztak fel a színpad teljes hosszában, két sorban a nézők előtt, nem volt megfelelő a hangosítás, s így éneküket csaknem teljesen elnyomta D. Nagy Lajos erőteljes orgánuma. Legalább szép látványt nyújtottak.

A Bikini a fellépéseikre általában jellemző hangulaton túl a rock-klasszikusokhoz méltó módon, laza eleganciával igyekezett emlékezetessé és megfelelően ünnepélyessé tenni a jubileumi koncertet, azonban pont a különlegesnek szánt részek sikerültek kevésbé.

Így bár a zenekar nem volt rosszabb, mint korábban, és legalább két emlékezetes órát köszönhetünk nekik, aki csak a későbbi fellépésekre szerez jegyet, összességében nem maradt le semmiről.