Szeretjük a több szálon futó, össze-összeérő történeteket, a Szent Lajos király hídjától a Vonzás szabályain át az Igazából szerelemig. És jó közel lenni a színészekhez, ha nincs színpad-nézőtér megosztottság, ha "közöttünk" játszanak. Mindezek közül egyik sem garancia a minőségre, de olyan gesztusok, amik közelebb hozzák az előadást, kapcsolódási pontokat adnak, ahol a színházi élmény sajáttá válhat.



A Stúdió K Színház Négyeshatosában a nyolc színész egy-egy BKV-s műbőr ülésen foglal helyet, amelyek hintaszerűen lógnak drótkötélen a mennyezetről. Ez a társulat saját készítésű díszlete, ahogy azt egy videóból megtudhatjuk. DIY, becsülendő attitűd, kölönösen a mai megszorítások közepette.

Lovas Dániel áll, és egy kapaszkodót markol, a narrátor vagy egy egyszemélyes kar szerepében a jelenetek között felsorolja az utazási feltételeket, a megállókat és a körúton a villamos ablakából látható, verbális masszává összefolyó reklámokat, plakátokat, cégtáblákat. Egyszóval mindazt a nyelvi montázst, amivel az úton mi is önkéntelenül elidőzünk, ha a Négyeshatoson utazunk. A Móricz Zsigmond körtérről indulunk, de nem egy időben: egyes jelenetek a szereplők ifjú- vagy gyerekkoráig mennek vissza, a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évekbe, más epizódok szó szerint maiak: 2012. május 11-én, tehát az előadás napján történnek meg.


A dramaturg Faragó Zsuzsa és a rendező Forgács Péter Thornton Wilder darabját, A Hiawatha hálókocsit írta szinte teljesen újra úgy, hogy az helyben és időben közel kerüljön, megszólítson. Mindezt sikerült úgy megoldaniuk, hogy az artisztikum és a realizmus nem tűnik ellentmondásosnak. Sőt, olyan magától értetődő, hogy azóta sem tudunk úgy közlekedni a városban, hogy ne keressük az összefolyó reklámtengerben, az elcsípett beszédfoszlányokban a színházat és a költészetet. Ez nem finomkodás, rossz értelemben vett "művészkedés", hanem vérbő, nyers, de néha nagyon törékeny és finom esztétika, az a fajta, ami az egymásra ragasztott és letépkedett plakátok, az omladozó vakolat finom rajzolatai vagy egy akaratlanul kihallgatott beszélgetés foszlányai láttán, hallatán fog el. A kortárs költészetben Varga Mátyás hasznosította az ilyen párbeszédtöredékeket Hallásgyakorlatok című verseskötetében, nem kis sikerrel: az egymás mellé helyezett mondattörmelékek szépségéhez egy urbánus néprajzos alázatával nyúlt.

A Négyeshatos azonban sok szempontból mást vállal: ezek a szövegek csak első látásra töredékesek, az előadás előrehaladtával beazonosíthatóvá válnak a szereplők, az idősíkok, a sorsok hálózatos kölcsönhatásai, miközben a szereplőknek nemcsak a párbeszédeit, de sokszor belső monológjait is halljuk.

Az egyik legemlékezetesebb, korántsem belső, hanem nagyon is a teljes (utas)közönségnek szóló monológ Nagypál Gáboré, aki fergeteges, olykor standupszerűen harsány, máskor torokszorítóan igaz jutalomjátékban boncolgatja délvidéki identitását. (Ami ugye még csak nem is Erdély, ahol ott a Székely Himnusz meg a havasok, de Délvidék, ott csak Balkán, ugye, háború meg csevapcsicsa, véletlenül sem Kosztolányi - a történetesen délvidéki születésű Nagypál Gábor még a régi, Bérczes László-féle Bárka Színházból lehet sokunknak ismerős, most a Stúdió K Színház művészeti vezetője.)


A valószínűleg nem véletlen egybeesés felveti a gondolatot, hogy a színészek közreműködtek a szövegek és a történet formálásában, rájuk lett igazítva, akár a közelmúlt egy másik, fontos színházélményében, a Münchner Kammerspiele A vadon szava című előadásában, amit a közelmúltban a Nemzeti színházban láthattunk. Ott szintúgy klasszikus szöveg apropóján született meg az elhangzott szöveg a színészek aktív közreműködésével, és egy nagyon mai, mindennapi életmozzanatokat felvillantó, nemlineáris előadást szült, amely személyessége révén közel tud kerülni a nézőhöz.

Mint az élet, olykor unalmas részekkel együtt. Koncentráltan. Történések egymásután, egymással kölcsönhatásban, szerelem, csalódás, abortusz, válás, tumorműtét, gyermeknevelési parák, szemrehányások, egymás mellett elbeszélések. Néha nyers, néha idegesítő, néha hihetetlenül finom és mindig hihető párbeszédek. Például mikor Spilák Lajos kedvenc színésznőjéről, Monori Liliről beszél egy filmélmény kapcsán Rusznák Adriennek.



Hogy milyen intenzív Monori jelenléte, micsoda tartalékai vannak szomorúságból. De hát alig van haja, ki sincs rendesen sminkelve, nem is tud rendesen beszélni, ellenkezik féltékenységtől sem mentes hangon az új, nála jóval fiatalabb nő. Igen, a beszéd nem az eszköze, válaszol a férfi, de hát az egész lénye, és milyen naturális... magyaráz tovább, és nevetünk, közben belegondolunk, mennyire nehéz és mindennapi beszédhelyzet ez, mikor lehetetlen átvinni egy üzenetet, mert nincs közös nyelv, közös világ. Persze, ez nem új kérdés, a problémák nem újak, érvényesek. Mindenki találhat ismerőset és magához valót: gondoskodásával fojtogató szülőt, osztálytársak szerelmi hálójában vergődő, majd diadalmasan felszakadó szüzességet, orvosi fölénynek és halálfélelemnek kitett betegséget.  A személyességet a színészek saját történetei és improvizációi garantálják, amik néha ugyan hosszúra nyújtják a sokszor jelentéktelennek tűnő párbeszédeket és monológokat, máskor viszont lebilincselnek virtuozitásukkal, és magukkal ragadnak hitelességükkel. Ilyen a Négyeshatos, pedig meg sem értettük a szövevények minden szálát. Igaz,  ez nem is könnyű, az életben sem az, erről a rendezőnek is lehetnek saját élményei.

A Négyeshatos az alapul szolgáló drámán kívül más műveket is megidéz: az 1944. november 4-én csúcsidőben ténylegesen felrobbanó Margit híd és az innen-onnan jövő utasok közös végzete az ismert Thornton Wilder-regényt, a Szent Lajos király hídjára magától értetődően hivatkozik, de a végén a Margitsziget fölött szálló, magasból nézelődő angyalok (a színészek ezen a ponton állnak fel, és kezdenek hintázni a drótkötélen lógó hinta-üléseken) a Berlin fölött az ég felé is tisztelegnek. Kati álmát és az egész út célját szimbolizáló Moszkva (tér) helyére lépő Széll Kálmán tér pedig a transzcendenciánál is kijjebb tolja a megérkezést, egy olyan szférába, amiről ez a "végtelenített idejű viszonylat" sem tud beszélni. (És ez utóbbit, az előadás műfaji megjelölésül szolgáló alcímét értékelhetjük gyengének, nagyot- és semmitmondónak, de kérdés: ha ez az előadás nem egy végtelenített idejű viszonylat, akkor mi? Nem történet, hiszen azoknak vége van. Itt pedig a körút, ha csak a Moszkva-Széll Kálmán nevű időhurkon át is, de körbeér. Nincs válasz.)

A színészek a zárlatban tovább (vagy újra- ?) mondják a történetüket, mindenki egyszerre, és felcsendül egy megakadt lemezen Máté Péter végtelenített hangja: "egyszer véget ér... egyszer véget ér", de valójában éppen úgy tűnik, hogy nem ér véget, itt most még nem.


Faragó Zsuzsa – Forgács Péter: Négyeshatos

végtelenített üzemidejű viszonylat

Thornton Wilder: Hiawatha hálókocsi című színdarabja után

Homonnai Katalin
Horváth Zsuzsa
Kuna Károly
Lovas Dániel
Nagypál Gábor
Nyakó Júlia
Rusznák Adrienn
Spilák Lajos

Dramaturg: Faragó Zsuzsa
Asszisztens: Tóth –Gábor Anna
A rendező munkatársa: Juhász Gabriella
Fény: Fodor Gergely

Rendező: Forgács Péter

Bemutató: 2012. május 11.
Stúdió K Színház

Fotó: Swierkiewicz Áron