Nem kérdés, hogy az A38 a megfelelő szín- és hangtér a képzelt utazáshoz. A színpad és a küzdőtér családias közelsége, a hajógyomor bensőséges hangulata és a perfekt hangtechnika szükséges, hogy kiiktassuk a külvilágot. Hogy ne a zavaró hangzásra, a színpad előtt húzódó korlátra, vagy a fellépést díszítő látványelemekre figyeljünk. Pesten talán ez az egyetlen koncertterem, ahol alánk tolják az élményt, és nem gátolják esetleges és felesleges tényezők az azonosulást, az utaztatós, tovalebegő zenéhez szükséges énfeloldódást.

És hogy milyen volt a lemezbemutató koncert? Kifogástalan. Egy másodlemezes zenekar koncertje, aminek tagjain látszott, hogy kezdenek kiforrni, és a zenei rutin is inkább mögöttük, mintsem előttük van. Sztárallűröktől mentes, beleélős előadásmód, a színpadi megjátszás, a pózzá merevedő profizmus mindenféle látszata nélkül. Olyannyira nem szedtek magukra a srácok ilyesfajta manírokat, hogy énekes-zongoristájuk, Oláh Gergely még frontembernek is vonakodott előlépni – ezzel nincs is semmi baj, hiszen ez nem az a bulizásra buzdító partizene, ahol felkonfokkal kell stimulálni a nagyérdeműt, de a számok közötti, koppanó csendek néha bizony lyukat fúrtak a színpadról áradó atmoszférába. Beszélgetésfoszlányok, köznapi zörejek rajzoltak repedést az amúgy mindenhova begyűrűző Hangulatra, amit talán egy-két átvezető szöveggel, vagy egybefolyatott dallal jobb lenne elkerülni.

A "frontemberhiány" amúgy kellemesen demokratikus látványt biztosított, a figyelem eloszolhatott a zenészek között. Gergely is meghúzódott a gitárosok között, szintetizátora nem tolakodott az előtérbe, és énekelni is csak nagy ritkán jött előre.

Illik kiemelni, hogy énekesként is korrektül birkózott meg a feladatával; habár (gondolom) nem vár tőle senki hangszál-bravúrokat, de a Hús alatti kitartott, fájdalmasan félig-üvöltős részeket is gondtalanul hozta, a Hold a lámpám csendet szakító felütése hátborzongató volt, az Útmutató újszülötteknekbe passzintott fütyülés pedig mosolycsalogatóan szép.

Természetesen a nem is olyan régi, a Mit nekem debütje óta lecserélődött ritmusszekcióra is figyeltünk bőven: feszes, kellően kidomborított játékuk az este üde színfoltja volt. Főleg Kocsis Szilveszter basszusgitárja szólt szépen szálkásan, erőteljesen, ki is élvezhette azt a figyelmet, ami az új dalok hangsúlyosabb basszustémái okán kijárt neki.

Szilveszter volt az egyetlen, aki megpróbált kontaktot teremteni zenésztársaival egy felfokozott, intenzív instrumentális rész alatt, de az együttgitározós próbálkozás nem igazán jött össze. Hiába, csak semmi manír... Mindenki magába zárva, csukott szemmel, átérzéssel pengeti az el-elmélázó, vagy éppen az eksztázis felé igyekvő dallamokat.

Ilyen ez a zene, magányos, s aki belemerül, az egyedül marad azokban a dalokban, amik egyike-másika akár a városi egyedüllét kísérőzenéje is lehetne. De ezzel együtt, sőt, részben ezért, mint zenei élmény, a koncert fantasztikus volt. Legalább annyira szólt arról, hogy a felcsendülő hangok milyen gondolatokat, érzéseket, asszociációkat ébresztenek a hallgatóban (és az előadóban), mint arról, hogy belehelyezkedjünk a Képzelt Város melódiákkal elképzelt hangulatába. Köszönhetően a Hélium sokszínűségének, az este asszociációs skálája pedig rendkívül tág volt, amely nagyjából az El péndulo szigorú zúzdakitörésétől a Tejbe fúlva álmos, holdfényes dallamaiig terjedt.

 Fotó: Danyi Balázs/mush.hu

Amúgy meg tökéletes lemezbemutató koncert volt, ahol a hangsúly a bemutatóra esett. Merthogy az előadás tényleg jobban kidomborította a szerzemények erényeit: ahogy élőben megszólaltak a dalok, mindegyik újabb oldalát, más erősségét villantotta fel. A lemezen talán túl lassan csordogáló El péndulo felvezetéséből például varázslatos, leheletfinom, titokzatos hangmű lett; a Hélium az elvárások mentén emelt az égbe játékos hajladozó gitártémáival, de a megkapó, instant ható énektémával bíró Tejbe fúlva c. dalnak már inkább az instrumentális része, a dinamikailag felfuttatott, kivehető basszustémával keményített lezárása követelte ki magának az elismerést.

A közönségkedvenc egyértelműen a Hús lett, ami még a ritka felkonfok egyikét is kiérdemelte, a Képzelt Város átlagánál valamelyest szigorúbb, egészen keményvonalas szám pedig törvényszerűen még nagyobbat ütött élőben.
 

A komplett új lemez terítékre került, a friss-ropogós dalok közé csupán kettő "Mit Nekem-slágert" ékelt be a zenekar, a Papírhajóval és a Latinovits-szavalással segített Herculessel pedig nem is lehetne könyebben katarzist csalogatni (kár, hogy a hangerő utóbbiban most kissé elnyomta a verselést). A legemlékezetesebb perceket mégis a Végtelen féltér okozta, amit majdnemhogy’ egybe játszottak a Herculessel, lezárás gyanánt.

Gergely egy szál zongorával előadott átvezetése, a háttérben futó basszus-szólam, a szomorkás csellódallamok, a dinamikai váltások és az egyre terebélyesedő, pattanásig feszülő gitártémák végül egyenesen katartikussá varázsolták a finist, amelynek az este egyetlen erős látványeffektje, nevezetesen a nagyon gyorsan villogó, mindent elvakító, majd kialvó fehér fények kölcsönöztek földöntúli hatást.

Mintha a végszóval együtt léptünk volna át végleg ebbe a más-világba – abban a pillanatban, ahogy befogadott a Képzelt Város, szét is foszlott. Nyilván azért, hogy újra meg újra felkeressük, hogy kilépjünk a banális fekete-fehérből a Képzelt Város roppant izgalmas, villódzó, felemésztő fekete-fehérjébe. Hogy vesszünk bele egészen – Héliummal túladagolni itt senkit sem lehet.

 

Végtelen féltér

Képek: Danyi Balázs

Győrffy Máté gitárossal készített interjúnk itt olvasható.