Évek óta követem figyelemmel a Pannon Filharmonikusokat, és Hamar Zsolt távozása után rendesen kétségbeestem, egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy Bogányi Tibor személyében jó kézbe került a művészi irányítás. Perényi Miklóssal azonban még nem hallottam őket játszani, szóval érdeklődésem ezúttal nem csupán a zenekarnak, illetve az együttes sorsának szólt, hanem komoly teljesítményt vártam tőlük.

Lassan már mondanom sem kell, hogy a Művészetek Palotája óriási Bartók Nemzeti Hangversenyterme zsúfolásig telt, és lassan már azon sem csodálkozom, hogy mindez egy vidéki együttes fővárosi fellépésének köszönhető. Ahogy lassan elült a morajlás, jólesően nyugtáztam ezen megszokott tényeket.

Aztán megjelent Bogányi Tibor, felcsendült a muzsika, és szó szerint azt kell mondanom, hogy leesett az állam: a zenekar olyan finoman, oly összhangban, és olyan tökéletesen szólalt meg, hogy ilyet én még alig-alig hallottam sem tőlük, sem más, nagyobb nevű együttestől. Dutilleux Fantasztikus tánca úgy szólt, hogy mindenről elfeledkeztem és eggyé váltam a zenével, a zenekarral.

Perényi Miklósnak nagy tisztelője vagyok: sokan istenítik a fiatal generációból Várdai Istvánt, ám számomra még mindig Perényi az, aki a gordonkáról eszembe jut, aki újra és újra elbűvöl a játékával.

És most sem volt másként. Ahogy fellép a színpadra, ahogy öregesen elhelyezkedik és igazgatja a hangszerét, a hosszú idő, amit eltöltött vele, s a – sajnos túlságosan is – kevés idő, ami körünkben még reá vár, mind eltűnik, semmibe vész, ahogy játszani kezd. Könnyedén, szinte játékosan zenél, hogy észre sem vesszük, amikor épp a világ legnehezebb futamát játssza, amit és ahogyan senki más. Ebből a szempontból Dutilleux csellóversenye kifejezetten neki íródott: tökéletes összhangban játszott a zenekarral, felelgetett a zenekar szólamaira, s olyan szépséggel, amiben fel sem tűnt - mert összeegyeztethetetlen a feltűnéssel – a mesteri bravúr, amellyel hangszerét kezelte.



Idejében jött a szünet. A zene olyan magasságokba emelkedett, a zene ünnepe oly fenségessé vált, hogy az már a fájdalom határát súrolta, enyhülésért könyörgött.

Ám a szünet nem tett jót a zenei élménynek. A koncert második részében, Debussy A tenger című művének előadása már nem vette azt a magas labdát, amit az első félidő felvetett. Nem mondom, hogy rosszul játszott a zenekar, vagy bármely hangszeres is hibát követett volna el, egyszerűen laposra sikeredett a darab.

Debussy: A tenger
Berliner Philharmoniker, Claudio Abbado vezénylésével

De még mindig ez volt a jobb, már ami a koncert folytatását illeti. Nem posztom (klasszikus) zeneszerzőket kritizálni, ám Ravel Bolerója valószínűleg a – részleteiben – könnyű befogadás miatt olyan népszerű, mint amilyen. Soha nem éreztem ilyen elemi erővel – különösen a kifejezetten zseniális első résszel összevetve -, hogy az egész mű voltaképpen egyetlen zenei gondolatra, egyetlen ötletre épül.

A szubjektív időnek nem sok köze van az "objektív" időhöz: nem néztem az órámra, ám évszázadok teltek el, amíg az az egyetlen apró dallam, egyetlen apró ritmus a kezdeti egy-két hangszerről "átvonult" a nagyzenekarra, persze nem kidolgozva, funkcióját elnyerve, csupán egyre hangosabban és hangosabban. Steve Reich minimalizmusával összevetve: ott legalább a ritmus, pontosabban a hangok fázisa változik – itt semmi de semmi, csak a hangerő.

Ravel: Bolero
Bécsi Filharmonikusok (Dudamellel???)

Összegzésként csak annyit tudok mondani, hogy hajrá, csak így tovább / mindent, csak ezt ne! Egyrészt rendkívüli módon örülök annak, hogy Bogányinak köszönhetően a PFZ kortárs, illetve modern szerzőket is játszik, Debussy meg kifejezetten felélénkít. Ugyanakkor elkeserít az a hozzáállás, amit csak a "mindenevő" kifejezéssel tudok leírni: rendben, hogy az "egyszerű" emberek ízlését is ki kell elégíteni, de ne így, ne ezzel a szájbarágó stílussal!

Mivel már többször hallottam a PFZ/Bogányi-tól hasonló felépítésű műsort, azt kell mondanom, hogy a zenekar félúton jár afelé, hogy a világ – legalábbis egyik – legjobb együttesévé váljék. Az egyik fele (ezúttal, és általában a koncert első fele) már ott van, amihez csak gratulálni tudok. A másik fele azonban a földön, túlságosan is a földön jár, ahonnan nem vezet út a Parnasszusra!

A műsoron:

Pannon koncertsorozat
2012. május 11. Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Dutilleux: Danse fantastique (Fantasztikus tánc)
Dutilleux: Tout un monde lointain (Egész távoli világ) – csellóverseny
Debussy: A tenger
Ravel: Bolero

Vezényel: Bogányi Tibor
Közreműködik: Perényi Miklós – gordonka


Bogányi Tibor gordonkaművészi diplomáját megszerezve Jorma Panula és Lief Segerstam professzoroknál tanult tovább a Sibelius Akadémia karmester osztályában. Fürst János tanítványa lehettett a Párizsi Konzervatóriumban, majd Sir Colin Davisnél és Jurij Szimonovnál fejlesztette tovább tehetségét. 28 évesen a Turkui Filharmonikusok vezető karmesterévé nevezték ki, 2003 és 2006 között töltötte be ezt a posztot. 2008 óta a Lappeenranta Városi Zenekar zeneigazgatója és vezető karmestere. Az összes nagy finn zenekart, a világ számos vezető zenekarát és Magyarország több szimfonikus együttesét dirigálta már. Rendkívül széles repertoárral rendelkezik a szimfonikus zenétől a kórusműveken át egészen az operáig és balettig. Színpadon máig láthatjuk hangszerével éppúgy, mint karmesteri pálcával.

Perényi Miklós 1948-ban született, rendkívüli tehetségként már hétéves korában felvételt nyert a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola előkészítő tagozatára. Első önálló koncertjét kilencével korában adta a Zeneakadémián. Részt vett Enrico Mainardi mesterkurzusain, majd a római Santa Cecilia Accademián. 1962-ben művészdiplomát szerzett. 1963-ban a Budapesten megrendezett Pablo Casals Gordonkaversenyen második díjat nyert.

Pályafutása során koncertezett a világ szinte összes rangos koncerttermében. 1974 óta oktat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, jelenleg az intézmény egyetemi tanára. Repertoárja a barokktól a huszadik századi zenéig terjed, beleértve kortárs szerzők kompozícióit is.

Művészi munkásságának elismeréseként számos kitüntetésben részesült, 1970-ben Liszt-díjat, 1976-ban Érdemes Művész címet, 1980-ban és 2007-ben Kossuth-díjat, 1984-ben Kiváló Művész címet, 1987-ben Bartók-Pásztory-díjat kapott. 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetést, 2007-ben a Prima Primissima Díjat vehette át.

Dutilleux - Tout un monde lointain
Lynn Harrell (cello) és a BBC Scottish Symphony Orchestra Donald Runnicles vezénylésével

A XX. század második felének francia komponistája, Henri Dutilleux (1916-) Debussy, Ravel és Roussel zenéjének mentén haladva határozott egyéni stílust alakított ki. Noha a megkomponált művek mennyisége viszonylag kevés, minőségüket és a szerző eredetiségét hangos nemzetközi elismerés övezte.

A II. Világháború alatt komponált művei közé tartozó Danse Fantastique (1942) című zenekari alkotásáról semmit nem tudunk. A szerző életművét feldolgozó jóbarátja úgy beszél a rejtélyövezte opuszról, mint egy nyomasztó háborús emlékről, amitől Dutilleux szabadulni szeretne. Ezzel indokolható, hogy a komponista törölte a darabot műveinek listájáról, más azidőben készült művekkel együtt. Ennek ellenére a Danse Fantastique a nevéhez méltóan egy fantasztikus, elementáris, sziporkázó zeneműremek, mely az ismeretlenség homályából a Pannon Filharmonikusok programjába robbant.

Dutilleux a hatvanas évek közepén találkozott Msztyiszlav Rosztropoviccsal, az orosz származású gordonkaművésszel, aki egy versenymű komponálásával bízta meg. A Csellóverseny a Tout un monde lointain (Egész távoli világ) címet kapta. Az öt tételes mű – a hangszer XX. századi repertoárjának egyik jelentős darabja -, a szerző legnagyobb volumenű alkotásai közé tartozik. A Tout un monde lointain éjszaka-hangulatú, meditatív-misztikus mű finom hangszereléssel és felettébb virtuóz szólóállásokkal.

A XIX. század második felétől alkotó komponisták – kevé kivételtől eltekintve – nem szívesen írnak szimfóniát, műveiket inkább más címmel jelölték. A műfajt túlhaladottnak tekintők táborához tartozott Claude Debussy (1862-1918) is, aki különösen idegenkedett a hagyományos szerkesztésmódoktól. Érdekelte az egzotikum, a festőiség, a "természet és képzelet titokzatos megfelelésének" szépség-törvénye, és mindenek felett a víz a maga összes csodájával – bármilyen szerkezeti keretek közé illesztve. A tenger (Francia címe szerint La mer) 1903-tól 1905-ig készült. Műfaji megjelölése – Három szimfonikus vázlat – mögött voltaképpen egységes, 3 tételes szimfonikus mű rejtőzik. A nyitó tétel (Hajnaltól délig a tengeren) a szürkület ködéből előidézve, az ötfokú rendszer hangzataiból bontja ki a felkelő napot. A 2. tétel (Hullámok játéka) bevezető ütemeinek színei csakhamar spanyolos karakterű táncdallam köré szövődnek. A záró tétel (A szél és a tenger párbeszéde) végül mintegy a természet himnuszaként, méltó zárása a műnek.

Maurice Ravel (1875-1937) Bolerójáról (1928) elmondható, hogy merő véletlennek köszönheti létét. Ida Rubinstein, az orosz balerina kérte meg a komponistát egy Albéniz-darab zenekari változatának elkészítésére, de a művet egy másik szerző jogilag már lefoglalta magának. Ekkor született meg egy olyan új mű, amelyet zeneiségében egy bolero nevű spanyol tánc ihletett.

A darab alapötletéről szólva Ravel játszott barátainak zongorán egy dallamot, majd így szólt: Kifogástalan, ugye? Megpróbálom fejlesztés nélkül ismételni, amíg lehet, és a zenekari jelenlétét egyre fokozni – legjobb tudásom szerint.

A végeredmény egy pergődob-ostinatóval induló, mindig másképpen hangszerelt, számtalan árnyalattal és folyamatos crescendóval színesített zenei matéria lett. A premier éppen a kompozíció eredetisége miatt ellentétes reakciókat váltott ki, a művet végül Arturo Toscanini vitte világsikerre. (Harmat Kata műsorismertetője - a szerk.)
 
(A Perényi Miklós kép forrása: http://www.terasz.hu/main.php?id=egyeb&cikk_id=9565&page=cikk a szerk.)