A délelőtti munka tehát immáron Rácz Péter vezetésével zajlott, aki feladatként Podmaniczky Szilárd Szép Magyar Szótárából válogatott olyan szócikkeket, mint mamlasz, manó, jelenség, jellem, zuháré, uzsgyi. A szavakhoz kapcsolt történetek fordítása során sok fontos kérdés felmerült, mint például történelem és jellem kapcsolata, az egyes országok különböző történelemszemlélete, a szó szerinti és a metaforikus jelentés különbsége, összefüggése, a manó, a törpe és a tündér szavak eltérő jelentései ("A tündér nem szokott gombászni.") vagy a tájszavak fordításának problémája. A cím átültetésének kihívását többféleképpen oldották meg a hallgatók, volt, aki a szótár erkölcsi jellegét emelte ki, más viszont az esztétikai karakterét hangsúlyozta. Meghallgattuk a kedvenc szócikkeket különböző nyelveken, így például az uzsgyi szót és a hozzá tartozó történetet "manó", azaz a varázslatosan hangzó észt nyelven, vagy a mamlaszét a lágyan hangzó, néha zümmögésnek ható lengyelen. Ily módon lehetőség nyílt arra is, hogy megvitassuk a nyelvek eltérő gondolkodásmódját.

A közösen elköltött ebéd után Szirák Péter tartotta meg izgalmas előadását a kortárs magyar prózáról. Első kérdése a kortárs fogalmát alternatív módon közelítette meg, ami által a Kulcsár-Szabó Zoltántól hallottak mellett egy másik perspektívát is megnyitott: hogyan válik kortárssá a velünk nem egyidejű? A jelenséget előző napi előadónk is említette a líra területéről szólva, ennek vizsgálatát mélyítette el most Szirák Péter a próza területén. Az idén különösen aktuális Ottlik Géza és Örkény István kortárs irodalomban továbbélő hagyományát és megidézését emelte ki, melynek során nagyon érdekes elemzést hallhattunk arról, hogyan teszik kortárssá az elődök szövegeit a mai irodalmi művek. Ezután az előadó az útirajz műfaját állította középpontba, utalt Kosztolányi Dezső Esti Kornél című művére, Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című utazóregényére és Krasznahorkai László műveire, ahol megjelenik a kulturálisan is messzi Távol-Kelet témája. Utóbbi színre viszi, hogyan vagyunk elzárva egy másik kultúrától, bár kapcsolatba lépünk vele, ami hozzáférést biztosíthatna e másféle kultúrához, az mégis megőrzi elrejtettségét, idegenségét.
 

A kortárs próza e jellegzetes kérdéseinek feltérképezése során Szirák Péter is reflektált a feladat problematikusságára: "A kortárs irodalmat tanulmányozva egyre kevesebb tendenciát tudok megállapítani." Talán éppen e rizómatikus jelleg lenne a kortárs művészetek biztos jellemzője? Kételyei ellenére megosztotta velünk észrevételét, miszerint az 1980-90-es évekhez képest megfigyelhető az elmozdulás a paródia műfajától a szatíra felé. A paródia leválasztja a meghatározó stílusjegyeket tárgyáról, majd annak utánzása során az eredeti intenciót az ellentétébe fordítja (Az előző nap Kulcsár-Szabó Zoltántól is hallhattuk, hogy csak azt lehet utánozni, akinek stílusa van.), a pastiche ezzel szemben nem fordítja meg az eredeti esztétikai minőséget. Példaként Esterházy Esti című műve említhető, amely egyszerre paródia és pastiche, alapvetően textusokra vonatkozik. Visszaemlékezhettünk Parti Nagy kijelentésére is (a hagyomány a szétszedésében is tovább él), mikor Szirák Péter utalt mindkét műfaj kanonizáló aktusára. A szatíra abban különbözik e műfajoktól, hogy egy világberendezkedésre vonatkozik, és ennyiben társadalom- és kultúrkritika is egyben. Így említhető meg Nagy Gergely Angst vagy Farkas Tibor Pártmobil c. műve, amelyek újraalkotnak, majd kigúnyolnak, kritizálnak egy világot. Az is megfigyelhető ezekben a regényekben, ahogyan beengedik a világ hangját a szövegbe, melynek során a szleng regényesedik. A műfaj példájaként Grecsó Krisztián Pletykaanyu c. művéről is szó esett, amely a vidéki Magyarország szatíráját alkotja meg.

Ez utóbbi fel is vetette a következő problémát, a novellafüzér és a regény műfajának gyakori elválaszthatatlanságát, amely felmerülhet Csobánka Zsuzsa Belém az ujját című műve kapcsán, de Bodor Ádám és Tóth Krisztina esetében is olvasás- és írástechnikai kérdésként. Csobánka Zsuzsa prózájában a különböző novellákat szereplők, motívumok, szituációk kötik össze, ami a novellaregényre jellemző megszakítottság tapasztalatával is együtt jár, nehezen érhető tetten benne a folyamatszerűség. Ám nemcsak ezért nehéz és nem könnyen fordítható olvasmány: az egyes motívumok konkrét és elvont szinten is működnek, erősen metaforikus és költői a szöveg. Emellett nem egy hangot teremt meg, a nézőpont és a beszédhelyzet folyton változik, előfordul, hogy olyan valaki szólal meg, aki nincs is ott. Fontossá válik emellett a testolvasás, testírás, amely az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek (Nádas Péter) mellett a Tizenhét hattyúk és az Egy nő című műveknek (Esterházy Péter) is központi problémája. A Csobánka Zsuzsa műve alapján elemzett jelenségek a kortárs prózában gyakran meghatározóvá válnak. Szó esett még ezeken kívül a történelmi regény műfajának kedveltségéről, a térpoétikáról és a gyerekelbeszélőkről is. A fordítók nagyon érdekesnek találták az előadást, a vacsora alatt tovább folyt a beszélgetés a felmerült témákról, és kíváncsian vártuk a nap következő programját. A vacsora után néhányan Szirák Pétertől hallhattunk vidám történeteket a teraszon, míg a többiek a fordításaikon dolgoztak a teremben.
 

Tóth Krisztina nemsokára meg is érkezett, kedves ismerősökként üdvözölték egymást Szirák Péterrel, majd rövid ráhangolódás után Reet bemutatta a szerzőt, és megkezdődött a beszélgetés. Az első téma képzőművészet és írás kapcsolata volt – a költőnő szobrász szakon érettségizett –, "mintha más típusú író lenne, aki képzőművészettel foglalkozott". Tóth Krisztina válaszában elárulta, hogy valóban egy érzéki részletből indul ki általában az írás során, amelynek a vizualitás lehet az oka: sokszor valami érdekességet lát, ami mögött egy történet bújik meg. A két művészeti ágról szólva elmondta, hogy számára "megfogalmazni vagy megfoghatóvá tenni valamit ugyanaz az érzéki öröm." Felvetődött, hogy lehet-e kész egy irodalmi alkotás, és van-e különbség e tekintetben vers és próza között. Tóth Krisztina számára igen: a vers határát könnyebb látni, kitapogatni, a próza lehetőségei szerteágazóbbak, így sok döntést kell hozni. 

 

Az elődök közül kiemelte Csorba Győzőt és Lator Lászlót, akik mindketten foglalkoztak műfordítással is, ő szintén azt vallja – és itt eszünkbe juthatott Dragomán György és a második esti beszélgetés –, hogy az írást a fordításon keresztül lehet elsajátítani, a kettő nem elválasztható egymástól. Nagyon érdekes volt arra a kérdésre adott válasza, hogy hogyan szokott írni: "Fejben készítek vázlatokat, úgy látom magam előtt a művet, mint egy szobrot." Ismét az elődökre utalva Örkényt emelte ki, akinek a terjedelem miatt nincs ideje elmondani, hogy kik a szereplői, őt is inkább az érdekli, hogyan lehet sorsokat megmutatni. A Pixel kapcsán szóba került az önéletrajziság kérdése: "Azt képzelem, az a fontos belőlem, ami a szövegbe bekerül." Ugyanakkor Szirák Péter kérdésére azt is elmondta, hogy nem gondolkodik önéletrajzon, olyannak tartja, mint egy fényképet, amelyen "pózolsz". Elárulta azt is, hogy a puszta rögzítésnél sokkal jobban izgatja a konstrukciós játék, a megalkotás folyamata.

 

 Fordítási tapasztalatairól mesélt nekünk ezután, szétválasztotta próza és vers fordítását, előbbi esetében először megismeri a könyvet, majd próbaverziót készít, míg a vers fordításakor meglát benne valamit, ami "megcsillan", majd egy sor mentén fordítja le. A művekhez ilyenkor mindig mély érzelmi kötelék fűzte, csak akkor tudott fordítani, ha beleszeretett. A közönségből érkező kérdésre, hogy hallotta-e már saját versét fordításban, sok érdekességet tudtunk meg. A holland fordítás keményen hangzott az ő fülének, a ritmikus prózában már majdnem a vers kötött formáját érzékelte. Egy kínai felolvasáson pedig nagyon furcsa reakciót tapasztalt a közönség soraiban: egy anya haláláról szóló műve közben mindenki nevetni kezdett. Azt hitte rosszak a versei, de kiderült, náluk ez a zavar megnyilvánulása volt. Hasonlóan különös élmény volt, mikor egy novellát patetikus gesztusokkal olvastak fel, csak mert abban feltűnt egy folyó és egy hegy, amely náluk szent dolog. A kínai nyelvre fordításkor probléma volt az is, hogy "az állandó idézőjeles közép-európai beszédet és az iróniát nem lehet lefordítani kínaira". Mindezek a tapasztalatok alapján a fordítónak azt a kérdést kell megválaszolnia, hogy mit akar átemelni a másik kultúrába, anélkül, hogy az darabokra hulljon. A beszélgetés tehát a műfordítók számára nagyon érdekes kérdésekkel záródott. 

 

Miután Tóth Krisztinától elbúcsúztunk, Szirák Péter még velünk maradt, és mulattatott vagy éppen elgondolkodtatott minket történeteivel. Az este folyamán az etimológiai szótárak is kikerültek a teraszra, olyan szavak eredetét kutattuk, mint a mamlasz, mafla, bumfordi vagy bumburnyák (ez utóbbit nem találtuk meg...)


(A fotókat Reet Klettenberg és L. Varga Péter készítette.)