bezár
 

színház

2012. 06. 07.
Hat szereplő nézőt keres
Az International Theatre Company London Macbeth-előadása Tokióban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Immár hagyománynak számít, hogy az International Theatre Company London körútjain Japánba is ellátogat. Ez alkalommal Shakespeare Macbeth című darabjával érkeztek, azt mutatták be saját egyéni stílusukban és szokásos virtuozitásukkal.

Japánban tartózkodásom évei alatt többször volt szerencsém látni az International Theatre Company London előadásait. Nem sokkal megérkezésem után a Lear királlyal látogattak ide, később láttam velük a Szentivánéji álmot és az Állatfarmot. Bár a szereplőgárda változik, a koncepció állandónak tűnik: korlátozott számú színész, minimális színpadi effekt, virtuozitás és összehangolt csapatmunka. A társulat évente két új előadást hoz létre, mellyel beutazzák a világot. Ezzel nemcsak az angol nyelvű előadást próbálják eljuttatni a nézőkhöz a világ különböző pontjain, hanem az idegen nyelvet ellensúlyozva történetet egyéb eszközökkel – mozgás, zene, némajáték – adják át. A társulat minden tagja tökéletesen tisztában van azzal, amit játszik, nincs számukra lehetetlen és eljátszhatatlan színészi virtuozitásuknak köszönhetően. Mégis, a darabok értelmezésén kívül újraértelmezéssel, egyedi interpretációval nem találkozunk.

Hasonló a helyzet a mostani Macbeth-előadással is. Mindössze hat színész kelti életre a közel harmincfős szereplőgárdát, ami valószínűleg kevesebb, mint ahányan Shakespeare színpadán álltak. Természetesen húztak ki és vontak össze szerepeket, egy színész többet játszott, és ezek a szerepváltások, átalakulások egy pillanat töredéke alatt a legkisebb fennakadás nélkül mentek végbe. Mindez nyilván nem véletlen, válogatott szereplőgárdával van dolgunk, akik közül többen a Grotowski-iskolán nevelkedtek, illetve megjárták Anglia és a világ számos elismert társulatát. A bő kétórás előadás alatt nincs megállás, a hat színész mindvégig lendületes energiával van jelen a színpadon.
 

Szkéné színház

Macbeth


Az előadás bevezetéseként a teljes szereplőgárda haláltáncszerű körjátéka nemcsak a három boszorkány megjelenését készíti elő, hanem egyben a véres csatát is reprezentálni hivatott. A színészek nemcsak a saját szerepüket, pontosabban szerepeiket adják, hanem ők helyettesítik adott esetben a díszleteket, alkotják a tömeget, és ezzel megteremtik a szükséges hangulati hátteret az eseményekhez. Duncan megölése utáni kapus közjátékot egy akrobatikus mozgással tarkított pajzán jelenettel egészítik ki – lám, még ez sem okoz nekik nehézséget. Mégis, a sok mozgás, az üvöltésszerű zajok sokszor a történet és a shakespeare-i szöveg rovására megy, nem bántam volna egy kis visszafogottságot.

Tetszett az előadás stilizáltsága, a vér hiánya Duncan megölésénél – Macbeth és Lady Macbeth a fehér tenyerüket nézve szörnyűlködik a vér látványán – éppen ezért zavaróan hat, hogy Banquo szelleme piros festékkel összemázolt arccal jelenik meg, ami nemcsak primitív, de következetlen is. Érdekes azonban ugyanebben a jelenetben, ahogy Banquo szelleme leveszi Macbeth fejéről a koronát, majd nem a fejére teszi vissza, hanem a kezére, mintegy megbilincselve az örjöngő Macbethet. Mindez előrevetíti a darab záróképét, amikor is Macduff Malcolm fejére próbálja helyezni ugyanezt a koronát, amit a jelenlévő három boszorkány megakadályoz. A sok húzással együtt Malcolm zárómonológja is kimarad, mely szöveg szerint megnyugvást és békés befejezést igér. Helyette a darab végét nyitva hagyja, úgy értelmezi Shakespeare sorait. Tehát bár Malcolm trónralépésével békét ígér, tudjuk, hogy ez a béke még messze van, hiszen a boszorkányok egy korábbi jóslata még nem teljesült be. Tudjuk, hogy Banquo fiából király lesz, aki minden bizonnyal véres harcokban fogja letaszítani a trónról a békét ígérő Malcolmot. Tehát a politikai és hatalmi harcoknak nincs vége, az új király körül álló boszorkányok kárörvendő nevetéssel megidézik a további harcokat csak úgy, mint ahogy az előadás kezdetekor színpadra csalták Macbethet, elindítva ezzel egy véres lavinát.


Az előadás tökéletesen megmutatta a szereplők lelki rezdüléseit, a háttérben folyó politikai csatározásokat, azonban mintha túlságosan is komolyan vették volna mindezt. Shakespeare darabja hemzseg az ironikus megoldásoktól, és képes a legvéresebb pillanatokban fricskát mutatni. Az alkotók nyilván tökéletesen tisztában voltak ezzel, mégsem merték jobban kidomborítani a Macbethnek ezt a dimenzióját.

Szerencse egy olyan nagy világvárosban élni, mint Tokió. Ki sem kell mozdulni a városból, a világ minden részéről érkeznek kiállítások, hangversenyek, színházi előadások. Az előadás, amit magam is láttam, Tokió egy külvárosi egyetemén, a Meiszei Egyetem Globe Színházát idéző Shakespeare-termében zajlott. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a teremben jobbára magamfajta külsősök vettek részt, egyetemistát alig lehetett látni. Pedig ritka magas színvonalú előadásban lett volna részük. És még japán felirat is volt.
 

Meszei Egyetem

 

A Meiszei Egyeteme Shakespeare-terme


Shakespeare:
Macbeth

International Theatre Company London
38. japán körút

Christian Flint: Macbeth
Louise Lee: Lady Macbeth, Boszorkány, Macduff fia
David Chittenden: Banquo, Egy orvos, Boszorkány, Gyilkos
Eric Tessier-Lavigne: Duncan, Kapus, Boszorkány, Gyilkos
Alan Mirren: MacDuff, Gyilkos
Saskia Roddick: Malcolm, Fleance, Lady MacDuff, Boszorkány

Rendezte: Paul Stebbings

2012. június 2.
Meiszei Egyetem, Shakespeare-terem

A képek forrása: American Drama Group Europe/TNT

A képeket  Paul Stebbings készítette.

nyomtat

Szerzők

-- Mátrai Titanilla --


További írások a rovatból

színház

A Vígszínház Ármány és szerelem bemutatójáról
Istentelen ifjúság a Radnóti Színházban
színház

Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én a József Attila Színházban

Más művészeti ágakról

Kritika Babarczy Eszter Néhány szabály a boldogsághoz című kötetéről
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről
Nils Frahm: Day


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés