Japánban tartózkodásom évei alatt többször volt szerencsém látni az International Theatre Company London előadásait. Nem sokkal megérkezésem után a Lear királlyal látogattak ide, később láttam velük a Szentivánéji álmot és az Állatfarmot. Bár a szereplőgárda változik, a koncepció állandónak tűnik: korlátozott számú színész, minimális színpadi effekt, virtuozitás és összehangolt csapatmunka. A társulat évente két új előadást hoz létre, mellyel beutazzák a világot. Ezzel nemcsak az angol nyelvű előadást próbálják eljuttatni a nézőkhöz a világ különböző pontjain, hanem az idegen nyelvet ellensúlyozva történetet egyéb eszközökkel – mozgás, zene, némajáték – adják át. A társulat minden tagja tökéletesen tisztában van azzal, amit játszik, nincs számukra lehetetlen és eljátszhatatlan színészi virtuozitásuknak köszönhetően. Mégis, a darabok értelmezésén kívül újraértelmezéssel, egyedi interpretációval nem találkozunk.

Hasonló a helyzet a mostani Macbeth-előadással is. Mindössze hat színész kelti életre a közel harmincfős szereplőgárdát, ami valószínűleg kevesebb, mint ahányan Shakespeare színpadán álltak. Természetesen húztak ki és vontak össze szerepeket, egy színész többet játszott, és ezek a szerepváltások, átalakulások egy pillanat töredéke alatt a legkisebb fennakadás nélkül mentek végbe. Mindez nyilván nem véletlen, válogatott szereplőgárdával van dolgunk, akik közül többen a Grotowski-iskolán nevelkedtek, illetve megjárták Anglia és a világ számos elismert társulatát. A bő kétórás előadás alatt nincs megállás, a hat színész mindvégig lendületes energiával van jelen a színpadon.
 

Az előadás bevezetéseként a teljes szereplőgárda haláltáncszerű körjátéka nemcsak a három boszorkány megjelenését készíti elő, hanem egyben a véres csatát is reprezentálni hivatott. A színészek nemcsak a saját szerepüket, pontosabban szerepeiket adják, hanem ők helyettesítik adott esetben a díszleteket, alkotják a tömeget, és ezzel megteremtik a szükséges hangulati hátteret az eseményekhez. Duncan megölése utáni kapus közjátékot egy akrobatikus mozgással tarkított pajzán jelenettel egészítik ki – lám, még ez sem okoz nekik nehézséget. Mégis, a sok mozgás, az üvöltésszerű zajok sokszor a történet és a shakespeare-i szöveg rovására megy, nem bántam volna egy kis visszafogottságot.

Tetszett az előadás stilizáltsága, a vér hiánya Duncan megölésénél – Macbeth és Lady Macbeth a fehér tenyerüket nézve szörnyűlködik a vér látványán – éppen ezért zavaróan hat, hogy Banquo szelleme piros festékkel összemázolt arccal jelenik meg, ami nemcsak primitív, de következetlen is. Érdekes azonban ugyanebben a jelenetben, ahogy Banquo szelleme leveszi Macbeth fejéről a koronát, majd nem a fejére teszi vissza, hanem a kezére, mintegy megbilincselve az örjöngő Macbethet. Mindez előrevetíti a darab záróképét, amikor is Macduff Malcolm fejére próbálja helyezni ugyanezt a koronát, amit a jelenlévő három boszorkány megakadályoz. A sok húzással együtt Malcolm zárómonológja is kimarad, mely szöveg szerint megnyugvást és békés befejezést igér. Helyette a darab végét nyitva hagyja, úgy értelmezi Shakespeare sorait. Tehát bár Malcolm trónralépésével békét ígér, tudjuk, hogy ez a béke még messze van, hiszen a boszorkányok egy korábbi jóslata még nem teljesült be. Tudjuk, hogy Banquo fiából király lesz, aki minden bizonnyal véres harcokban fogja letaszítani a trónról a békét ígérő Malcolmot. Tehát a politikai és hatalmi harcoknak nincs vége, az új király körül álló boszorkányok kárörvendő nevetéssel megidézik a további harcokat csak úgy, mint ahogy az előadás kezdetekor színpadra csalták Macbethet, elindítva ezzel egy véres lavinát.

Az előadás tökéletesen megmutatta a szereplők lelki rezdüléseit, a háttérben folyó politikai csatározásokat, azonban mintha túlságosan is komolyan vették volna mindezt. Shakespeare darabja hemzseg az ironikus megoldásoktól, és képes a legvéresebb pillanatokban fricskát mutatni. Az alkotók nyilván tökéletesen tisztában voltak ezzel, mégsem merték jobban kidomborítani a Macbethnek ezt a dimenzióját.

Szerencse egy olyan nagy világvárosban élni, mint Tokió. Ki sem kell mozdulni a városból, a világ minden részéről érkeznek kiállítások, hangversenyek, színházi előadások. Az előadás, amit magam is láttam, Tokió egy külvárosi egyetemén, a Meiszei Egyetem Globe Színházát idéző Shakespeare-termében zajlott. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a teremben jobbára magamfajta külsősök vettek részt, egyetemistát alig lehetett látni. Pedig ritka magas színvonalú előadásban lett volna részük. És még japán felirat is volt.
 

A Meiszei Egyeteme Shakespeare-terme

Shakespeare: Macbeth

International Theatre Company London
38. japán körút

Christian Flint: Macbeth
Louise Lee: Lady Macbeth, Boszorkány, Macduff fia
David Chittenden: Banquo, Egy orvos, Boszorkány, Gyilkos
Eric Tessier-Lavigne: Duncan, Kapus, Boszorkány, Gyilkos
Alan Mirren: MacDuff, Gyilkos
Saskia Roddick: Malcolm, Fleance, Lady MacDuff, Boszorkány

Rendezte: Paul Stebbings

2012. június 2.
Meiszei Egyetem, Shakespeare-terem

A képek forrása: American Drama Group Europe/TNT

A képeket  Paul Stebbings készítette.