Kétségtelen, a szereposztás és a mesei hangvétel mellett a látványvilága a legcsábítóbb A temetésem szervezem című, 2009 óta a feledés félhomályában pislogó műnek, ami most talányos módon felbukkant a hazai vásznakon. A filmet amúgy a nagyjátékfilmes rendezőként ezzel a művel debütáló Aaron Schneider jegyzi, aki eleddig operatőrként szorgoskodott Hollwoodban és az amerikai tévécsatornáknál. Rendezőként viszont egyértelműen a II. világháború előtti, vidéki Amerika és annak mitológiája érdekli: az a kor, ami a mítoszokba vesző, western-kori Amerika leszármazottja a maga magányos peremhőseivel, a szigorú erkölcsi kódok szerint élő, kemény tekintetű, éles arcú férfiakkal és földművelő családjaikkal. A Faulkner Két katona című novelláját feldolgozó alkotásában is ezt a miliőt festette fel a vászonra, amiben a nagy íróhoz hűen, a társadalomban a Pearl Harbor-i támadás hatása következtében tovagyűrűző törésvonalakat rajzolta meg, azt kutatva, hogyan hatott az egyszerű, büszke vidéki farmercsaládokra az ezt követő besorozás.

Schneider csak annyiban fazonírozott Faulkner hazafiasságtól fűtött novelláján, hogy az elbeszélés szikárságát, a nyelv vidékies töredezettségét simulékonnyá, enyhén humorossá oldotta, hogy a történet drámai erejét megtartva, ügyesen elkeverje a különböző hangnemeket.

Hasonló módszert követ A temetésem szervezem című nagyjátékfilmjében is, ami valamikor a ’30-as évek végén játszódik, és középpontjában Felix Bush, a település széli erdőben magányosan éldegélő, mogorva öregember áll, aki egy barátja halálhírét hallva úgy gondolja, elébe megy a dolgoknak, és megszervezi saját temetését. Nem is azért, hogy megtudja, a háta mögött ki mit mondana róla: tisztában van vele, hogy a lakosok megvetik őt zárkózott, sőt agresszív megnyilvánulásaiért, de azzal is, hogy nincs is olyan gyerek a városban, aki ne dobálta volna meg kővel az ablakát. Felix egy tombola-sorsolással csábítja el a település lakóit a halotti torra, cserébe pedig azt a feltételt szabja, hogy az összes résztvevő meséljen el egy történetet róla. Felix nem csak másokból akar kiszedni sztorikat, hanem saját élettörténetét is a közösség elé kívánja tárni: azt, hogy mi nyomta a szívét egy magányos, hosszúra nyúlt életen keresztül, milyen bűntudat marta lelkét annyira, hogy remete-életre kárhoztassa magát.

Túl jó ez a felütés, és túl sok fekete humort ígér, hogy aztán mégis kiszámíthatóan, nagy durr nélkül fedje fel magát a titok, és édeskeserű komikum helyett a hollywoodi melodráma-szabályzat mentén koreografált szívfacsarás vegye át a főszerepet. Schneider munkáját több oldalról is meg lehetne még támadni, hiszen tényleg nem egy egetrengető sztori, ám a megvalósítás olyannyira hatásos, hangulatos és szórakoztató, hogy kár lenne elmerülni a negatívumokban (azt azért jó lenne megtudni, a beígért sztorizgatások hova maradtak a "temetésről"?). Már csak azért is, mert ahogy főhőse, A temetésem szervezem sem akar mást, mint elmesélni egy történetet: elejétől a végéig, az érzelmi hatást szem előtt tartva, és visszakalauzolva a nézőt abba a világba, amikor a történetmesélésnek még önmagában mitikus, sőt, identitásképző ereje volt.

A komótosan csordogáló sztori során minden szem Duvallon csüng, ahogy ágas-bogas szakálla mögött szép lassan felenged, és humánus-törékeny oldala napvilágra kerül. Az öregúrnak mindig akad valami meglepetése, amit előhúz múltjából, vagy titkolt jellemvonása, ami kidomborodik, miközben a mellészegődő fiatal temetkezési alkalmazottal, Buddy-val szervezi a ceremóniát. Felbukkan persze egy régi szerelem is Mattie (Sissy Spacek) képében, úgyhogy a két nagy hollywoodi öreg, Duvall és Spacek versenyezhet, ki tudja érzékletesebben megidézni a visszafojtott, régmúlt szerelem emlékét. A pálmát Duvall mellett persze Murray viszi, aki szinte kisujjból rázza ki a szomorú pléhpofája mögött folyamatosan kalkuláló vállalkozó szerepét – Duvall viszont még a filmvégi, máskor csak kínosan elsülő nagymonológot is úgy adja elő, hogy a levegő bennakad, a szív meg csak azért is elfacsarodik…

A tűzhely melletti sztorizgatás hangnemét idéző filmet Schneider képi világa teszi teljessé, az operatőr-rendező ugyanis ősz-barna képek meleg melankóliájába burkolja archaikus világát. Ha nem is múlja felül, de legalább megidézi a ’60-as, ’70-es évek legnagyobb hollywoodi operatőreinek színvilágát Néstor Almendros-tól (Mennyei napok, Cockfighter) Zsigmond Vilmosig (McCabe és Mrs. Miller, A bérmunkás, Gyilkos túra). Ahogy pedig a film eleji jelenetben, a mai hektikus vágási stílust használja fel egy ’30-as évekbeli, a mozikból a westernekkel együtt kikopott karakter bemutatásához, Schneider műve azt is példázza: A temetésem szervezemhez hasonló filmek történetmesélése nem is annyira régi vágású, mint amennyire örökérvényű.