A könyvbemutatónak kialakított terem – klasszikus fordulattal élve – zsúfolásig megtelt. Lógtak a csilláron, a székek nem maradtak üresen, kivétel talán azok, amiken foglalt táblát hagytak, de hamar oda is leültek a Mennyekből meghívott, láthatatlan vendégek, akik minden bizonnyal a fellépő hajléktalanok testi épségét és lelkét vigyázták azon a hosszú úton, amin kínok és szenvedés között idáig eljutottak. Igen, nekik foglalták ezeket a helyeket.

Az est zenés produkcióval kezdődött. Egy cigány fiú, a Hajléktalan Tehetségkutató győztese, Balogh Miklós adott elő két gyönyörű dalt gitárral. Meghökkentem, hogy a zenei csatornákon megtartott bohóckodások, magamutogatások után egy igazán tehetséges embert hallhatok, figyelhetem határozott, magabiztos zenei játékát, minekután kissé esetlenül, szerényen mozgott a színpadon, tűnt el a háttérben lógó függöny mögött. Valahogy így kéne mindannyiunknak, valahogy ilyen szerényen, tisztán.

A gitárelőadás után egy egyetemista lány, Kovács Orsolya (az est főszervezője) következett, és elmesélte, hogyan alakult ki a program, és mi ennek az egész csodának az előzménye. A Hajléktalanokkal a hajléktalanokért nevű szervezet a Budapesti Corvinus Egyetem (közelebbről a Mathias Corvinus Collegium) diákjaiból és önkéntesekből áll. Az empatikus és segítőkész diákok kezdeményezése nélkül nem jöhetett volna létre ez az antológia, és ez az est sem. Utóbbit én teszem csak hozzá, némi elégedettséggel és némi bánattal – több egyetem állhatna hasonló kezdeményezések mögé. De mégiscsak van egy ilyen egyetem, örüljünk ennek és ne zúgolódjunk. Kovács Orsolyától azt is megtudtuk, hogy a programot Vásáry Tamás zongoraművész támogatta, ezúton is külön köszönet illeti őt a segítségért.

A fiatal lány után egy nyakkendős úr lépett a színpadra. Határozott, okos beszédéből hamar kiderült, hogy ő maga is szerepel az antológiában, és ő maga is nemrég szabadult nyomorúságos helyzetéből, szerencsére jelenleg van hol laknia. Elmondta, hogy a kötet szerzői nem hajléktalanok, jobb úgy fogalmaznunk, hogy otthontalan emberek. Hely, ahol lehajthatják a fejüket, van éppen, csak velünk, a közönséggel ellentétben az nem a sajátjuk, nem az otthonuk. Ő volt Veszprémi Gábor, a kötet szerkesztője. Sok előadó, műsorvezető előtt példa lehetne az ő humort és komolyságot mértékletesen váltogató előadói stílusa.

A bevezető után Vásáry Tamás következett, szintén szép, mintegy az előadást megtoldó beszéddel. Az otthontalanság szót megragadva, kettősségét kiemelve elmondta, hogy valójában mindenki otthontalan a Földön – a lelkünk nem ide, a földi világba vágyik, egyszerűen nem ide való. Vásáry Tamást felesleges dicsérnem, mert azon túl, hogy zseniális zenésznek gondolom, jó humora is van. Hogy is mondta? "Beethoven nem volt gazdag, csak egy zseni. Ezért sem vehette el választott kedvesét. Akkoriban ez volt a szokás." Ehhez jött még a kedves és elegáns Vásáry-mosoly is. Kodály Zoltán Marosszéki táncát és Beethoven Holdfényszonátáját játszotta, majd ráadásként Liszt Ferenc Tizenötödik rapszódiáját. Vásáry ehhez hozzáfűzte, hogy amikor Liszt Ferenc Magyarországon járt, ezzel a darabbal végződtek koncertjei, és 1956. október 23-án, Miskolcon Vásáry szintén ezt zongorázta.

A kis koncertet követően a kötetben szereplő szerzők ars poeticáját hallhatta a közönség Joó Beatris előadásában, majd jó előadói készséggel, tehetséggel és hitelességgel Sonkoly Gyöngyi olvasott fel a művekből a legkisebb erőltetés nélkül. Színészhez méltóan, ahogyan például szegény Vallai Péter szavalt. Az ars poeticák mindegyike olyan volt, mintha egy befutott, több díjjal kitűntetett szerző mondta volna, komoly és mély, összeszedett megfogalmazások voltak. Majd mindegyikben úgy jelent meg az írás, mint terápia. Ezek az emberek, a hajléktalanok hisznek abban, hogy a sok rosszal szemben kivezető útként tekinthető a művészet, az alkotás folyamata. Az írások komoly társadalmi rajzok voltak, a saját bőrükön megtapasztaltak szóba való átültetése, rögzítése. Az egyik szerzőtől például – sajnos a nevét nem sikerült feljegyeznem, de az antológiában kikereshető – egy gyönyörűen szomorú mesét hallhattunk, a közönség egyszerre nevetett és szomorodott el. Hol születtek ezek a versek? Kényelmes, fűtött lakásokban, ételekkel megrakott asztalokon, alkotóházakban? Vagy huzatos lépcsőházakban, utcai lámpák visszafogott fényében, esőben, sárban, piszokban? Helyszín az utóbbi lehetett…

A versek és prózák után a szerzőket hívták a színpadra, ahol meg-meghajoltak, mosolyogtak. Jó volt látni, ahogy örülnek és ahogy megtapsolják őket. Az estet Veszprémi Gábor trióban előadott (Leé József és Balogh Gyöngyi kísérte) rap-előadása zárta, felállt a szőr a hátamon (bocsánat), annyira jó volt. Kicsit dühös is lettem, hogy az ilyen tehetséges emberek helyett miért kábítják a népet borzasztó ripacsokkal, féltehetségű, magukat imádó celebekkel? Aki nem volt ott, bánhatja, én ott voltam, és hosszú idő után hatalmas élményben volt részem. Mert ezek az emberek nem tűntek el. Nem hagyták el magukat. Erősek, bátrak? Erősek, bátrak. Tiszteletreméltó emberek. 

A terem végében egy tolókocsis úr ült, körülötte a kezéből kiesett chips, mosolyogtam rajta, látva, hogy nem feszélyezi magát. Jöttek-mentek az emberek a fényesen ragyogó Duna-palota lépcsőjén és folyosóján, indultak hazafelé, valaki a saját otthonába, valaki meg…

A kötetben szereplő szerzők: Berkes Kinga, Dvorcsák Gábor, Horváth Csilla, Leé József, Pethő Gábor, Pollák László és Veszprémi Gábor. A kötet címe: Művészlelkek a város peremén. A könyv 1500 forintért megvásárolható, bízzunk benne, hogy néhány darab az Írók Boltja polcain hamarosan megtalálható lesz.

Weboldal: http://hajlektalanokert.blog.hu/