Vegyünk egy 17 éves angol lányt, egy kissé különc művész házaspár nevelt leányát. Hogy együttérzésünket és rokonszenvünket hamar kivívja, derüljön ki róla, hogy hatéves korában valakik szívtelenül kirakták a kocsijukból egy parkolóban, és azt a keveset is igyekszik elfelejteni rémisztő gyerekkoráról, amire homályosan emlékszik. Majd most, hogy szép lassan sikerült megbékélnie helyzetével, nevelőszülei hirtelen fogadjanak el egy amerikai állást egy Colorado állambeli kis síparadicsom művészeti központjában, félelmet keltve a szorongásra hajlamos lányban, Skyban, hogy nem egykönnyen tud majd beilleszkedni az idegen környezetbe és egy amerikai középiskolába – ám rokonszenvünket tovább növelve lepjen meg bennünket azzal, hogy kedves természetének, humorának köszönhetően ez mégsem megy neki olyan nehezen. És aztán egy nap pillantsa meg az ugyanabba a középiskolába járó, rosszfiú hírében álló, ám lélegzetelállítóan vonzó, számára elérhetetlennek tűnő Zed Benedictet, akinek hallani véli a gondolatait… – de nem, bár gyerekkorától látja mások auráját, ez most nyilván képtelenség, érzékcsalódás. Ahogy bizonyára képtelenség Zed állítása is, miszerint ők ketten lelki társak, pardon, lélektársak volnának. Meg hogy ő, Zed páratlanul szerencsésnek mondhatja magát, amiért rátalált. Mert nem éppen könnyű olyan természetfeletti képességekkel megáldott "savant"-nak, "tudónak" lenni, mint amilyen nemcsak ő, hanem hat bátyja és a szülei is: hisz oly kicsi az esélye, hogy megtalálják a sok milliárd ember közt a maguk savant lélektársát, akivel legyőzhetetlen párost alkothatnak… Sky, az érzékeny, de józan brit csajszi persze erős kétkedéssel fogadja Zed szavait, míg egy nap rájuk nem lő valaki, és innentől kezdve már megállíthatatlanul peregnek az események. Valaki bosszúból az igazságszolgáltatást segítő Benedictek vesztét akarja, és ehhez Skyt akarja eszközül használni. Elraboltatja, Las Vegasba viteti, hogy a tudatát alaposan megdolgozva az akaratát követő bábbá tegye, aki végez Zeddel meg a többi Benedicttel. Ez a valaki, ez a Mr. Kelly nevű ismert, érinthetetlen üzletember persze maga is természetfeletti képességekkel bír, úgymond ő a savantok Darth Vadere, aki a rossz szolgálatába állította az "erőt". És Sky csak úgy veheti fel vele a harcot, csak úgy kerülhet ki győztesen az egyenlőtlennek tűnő küzdelemből, és akadályozhatja meg, hogy a férfi akaratát vakon követve végezzen lelki társával és annak családtagjaival, ha előhívja magából lappangó képességeit. Ehhez pedig kénytelen szembenézni elfojtott múltjával, traumatikus gyermekkori emlékeivel, csak így nyerheti el végül méltó jutalmát, kételyei eloszlását és a beteljesülő szerelmet…


Joss Stirling angol írónő erre a történetvázra építi fel regényét, egy trilógia első darabját, amelyben a paranormális és ezoterikus rétegnek csak látszólag jut központi szerep: a Lélektársak - Sky ugyanis ízig-vérig romantikus tinilányregény. A könyv azonban alighanem annak köszönheti világsikerét, hogy szervesen sikerül ötvöznie az X-aktákba illő történetet a szerelmi szállal. A gonosszal, a saját démonokkal és a sötét, rejtélyes múlttal való viaskodás ugyanis nem pusztán arra szolgál, hogy némi izgalmat vigyen a romantikus szerelmi történetbe, hanem ez vezet el fokozatosan ahhoz, hogy Sky a belső vívódásait, kételyeit, önbizalom-problémáit legyőzve végül hinni kezdjen önmagában és abban, hogy valaki számára épp az ő tökéletlensége jelenti a tökéletest, más szóval, hogy csakugyan a remegtetően vonzó Zed számára lett teremtve.

Ha az ember alaposabban szemügyre veszi, ha alkotóelemeire bontja a regényt, akkor arra a megállapításra jut, hogy igazából nincs benne semmi eredeti, sőt a történet akciójelenetei a jól bevált, kiszámítható fordulatokat követik, a mellékszereplők jellemrajza pedig meglehetősen elnagyolt, ahogy jobbára az amerikai kisvárosi miliőnek, az amerikai középiskola világának és Las Vegasnak, a "Bűn Városának" az ábrázolása is leragad a jól ismert kliséknél, mégis, a könyv működik, izgalomban tartja az olvasót, olvastatja magát (na jó, nekem azért egy idő után meg kellett próbálnom átállítani az agyamat, hogy egy tinilány szemszögéből tudjam olvasni a könyvet, ami önmagában véve is izgalmas kaland volt). Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy az írónő nem belső késztetésre írta a regényt, hanem az aktuális divathullámokat meglovagolva nagyon is tudatosan olyan könyvet akart letenni az asztalra, amely világszerte sikert arathat a tinilányok körében. Mintha előre végiggondolta volna, hogy mivel bilincselheti le megcélzott olvasóit, mi lehet a biztos recept ma, majd az így kiválasztott elemeket igyekezett volna fordulatos, izgalmas történetté gyúrni. Nem mintha ez elítélendő lenne, kivált annak fényében, hogy a bűvészmutatvány sikerült: a Lélektársak-trilógia első része a történet szintjén ügyesen megkomponált regény. Az is mindenképp az erényének számít, hogy a természetfeletti szál esetében ugyanúgy nem veti el a sulykot, ahogy az X-akták első epizódjai is azt az érzést tudták kelteni hajdan, hogy mindez, bármily hihetetlennek tűnik is, akár igaz is lehet. A könyv telepátiára, tárgyak gondolatokkal való mozgatására vagy jövőbe, múltba látásra képes szereplői rendkívüli képességeik birtokában is esendő emberek maradnak – és most, hogy az ifjúsági regények lapjairól is literszámra csöpög a vámpírok és fantasyszörnyek által kiszívott-kiontott vér, ez a visszafogottság és emberközpontúság kimondottan üdítően hat. A paranormális-ezoterikus szál pedig a szerző kezére játszik, mert ahogy a bonyolódó események finoman összegubancolódnak a szerelmi szállal, a vonzalmak és kétségek, a vágyak és félelmek belső harcát, a két fiatal fokozatos egymásra találását is kidolgozottabbá, árnyaltan felépítetté teszik, és nem engedik, hogy egyik-másik jelenet esetleg csöpögőssé váljon.


A fenti dicséretek mellett azért nem árt hangsúlyozni, hogy Joss Stirling könyve nem akar több lenni szórakoztató, romantikus, helyenként humort is megcsillantó, a mindennapokból kiszakító ifjúsági regénynél. Pontosabban, mint már kiderült: elsősorban tinilányoknak szóló ifjúsági regénynél, de hát nem is tudom, hogy a 16-17 éves kamasz fiúk olvasóközönségnek tekinthetők-e még egyáltalán, vagy már csak olvasó egyedek vannak közöttük. Ha kritikusabb szemmel fürkésznénk Joss Stirling regényét, akkor bosszantónak érezhetnénk a nemegyszer igencsak papírízű mellékfigurákat vagy éppen a hiteltelen dialógusokat, amelyek, hiába a fiatalos szóhasználatra való törekvés, jobbára pusztán információközlésre szolgálnak, nem pedig arra, hogy hús-vér embereket próbáljanak plasztikusan érzékeltetni az egyébként Sky szemszögéből, egyes szám első személyben elbeszélt történetben. Erre mondanák azt egy film esetében, hogy "leesik a vászonról". De igazságtalanság volna mindezt felróni egy olyan könyvnek, amely nem akar többnek mutatkozni, mint ami. Az amúgy gördülékeny, fiatalosan lendületes magyar fordítás helyenkénti suta kis pontatlanságait vagy a szerkesztő és a korrektor slendriánságait pedig intézzük el azzal, amit a két éve elhunyt nagyszerű szerkesztő, Zsámboki Mária mondogatott nekem mindig, mintha megérezte volna, hogy fájdalmasan korán fog eltávozni közülünk: az időnk véges, minden szöveggel annyit érdemes foglalkozni, amennyit érdemel – ez a szöveg talán ennyit érdemelt, és a lányolvasók gyaníthatóan úgyis átsiklanak afelett, hogy a fociban középpályásnak hívják a védők és csatárok közti poszton játszó játékost, nem pedig "középjátékosnak" (ilyen poszt a kosárlabdában van), vagy hogy egy motoron bajosan lehet "beletaposni a gázba", lévén, hogy az ember a kezével, a gázkar segítségével fokozza-csökkenti a sebességet, vagy hogy a Föld felszínét elérő meteoroidot meteoritnak nevezzük, nem pedig meteornak, mert az már a légkörben elég stb. Ami meg a "vászonról való leesést" illeti, sejtésem szerint már forgatókönyv- és dialógusírók profi csapata dolgozik azon, hogy a filmvásznon a mellékszereplők is ugyanúgy hús-vér alakokká váljanak, mint a két főszereplő: az X-akták Scullyjához hasonlóan alacsony Sky és a Mulder ügynökhöz hasonlóan jóképű, sudár Zed. És most nem kell majd évadokat várni, elég lesz másfél-két órát végigizgulni a mozi sötétjében, hogy végre elcsattanjon a boldog, remegtető katarzist hozó csók, és a széksorokban ülő romantikus lelkű tinilányok a film bűvkörébe kerülve úgy érezhessék, valahol mindenkire, így rájuk is vár valaki.

Joss Stirling: Lélektársak - Sky
fordította: Totth Gitta
Manó Könyvek, 2012
352 oldal, 2990 ft