Már a fentről lefele kúszó főcím is Robert Aldrich 1955-ös klasszikusát, a Kiss Me Deadly-t idézi, és a későbbiekben is olyan old school amerikai rendezők szikár munkái ugorhatnak be párhuzamként, mint Edgar G. Ulmer, Phil Karlson, netán a fiatal John Huston. Az amerikaiak manapság a sallangmentes akcióthrillernek csak ironikusan eltúlzott vagy éppen komikusan komolyan vett verzióját művelik, de legyen szó a Crank posztmodern roham-mozijáról, vagy a 24 realista szuperhős-verziójáról, egyik sem képes úgy beszippantani és zsigerig hatolni, mint a Fehér éjszaka. Pedig tényleg nincs nagy megfejtés a dologban: csak a fapados motívum- és karaktertárra redukált, nagybetűs Műfaj dolgozik itt, korrupt zsaruval, pszichopata gengszterbáróval és több kiló hiányzó kokainnal.

A történet Vincent (Tomer Sisley) és Manuel (Laurent Stocker) félresikerült drograblása körül forog. Mikor saját kontójukra kirabolnak egy drogszállító kocsit, valaki felismeri Vincentéket az akció közben, és azzal a lendülettel köpik be őket Marcianónak, a természetesen labilis idegzetű nagykutyának, aki nem rest elrabolni az elvált Vincent fiát annak érdekében, hogy visszakapja a kokóját. Vincent pedig mindent megtenne, hogy kihozza elhanyagolt, de hőn szeretett gyerekét a Marciano főhadiszállásának számító, óriási partihelyről, azonban a kokainnak, amit a visszaszolgáltatás előtt elrejt a WC-ben, hamar lába kél... Ebből pedig egy másfél órás, idegőrlő macska-egér harc kerekedik, amiben Vincent hol cicázik, hol vele cicáznak, de az biztos, hogy a szétzúzott berendezéstől a szétvert főhősig, mindenki megkapja a magáét. Aki fogékony rá, némi kritikai élt is nyugodtan beleláthat a sok széktörésbe, verekedésbe és menekülésbe, ugyanis a labirintusszerűre stilizált szórakozóhely akár a mi világunk tükörképe is lehetne: miközben mindenki saját kis univerzumába zárva bulizik, kettétört életű alkoholisták, tapló verőlegények és tehetetlen bámészkodók töltik meg a helyet. Nem egy életfilozófia, de azért beszédes, ahogy Vincentnek soha senki nem nyújt segítő kezet, a kommunikáció pedig kizárólag egy idegbeteg, túlpörgetett formában zajlik – az egész világ olyan, mint egy gigantikus, kokainnal turbózott parti, és itt mindegy, hogy éppen a diszkóparkett közepén, vagy az utcán, netán a rendőrségen vagyunk...

Habár logikai bukfencek ebben a filmben is akadnak (Vincent például teljesen észrevétlenül tud szétzúzni egész helyiségeket, miközben két drogmaffia is őt keresi a klubban), ám Frédéric Jardin másfél órán keresztül a padlóig nyomja a gázt, és olyan tökös fordulatokra ragadtatja magát, amitől a túlságosan polkorrekt Hollywoodban csak álmodni mernek manapság. Jardin ugyanis kijátssza a tapasztalt filmesek ütőkártyáját, a kétértelműséget, és nyugodt szívvel sározza be morálisan főhősét. Ezzel viszont képes egy szimpla vallatásjelenetet is elmélyíteni, mikor Vincent egy másik rendőrt faggat a drogot tartalmazó táska hollétéről. Jardin addig csűri-csavarja a helyzetet egy-két apró információmorzsával (miszerint Vincent beépített ügynök, ill. hogy a nyomozóosztag még nála is sárosabb), hogy a megszeppent néző a végén még a kínzást is bevető Vincentnek szurkolna...

Elgondolkodni persze nincs idő, az akció rohan tovább, miközben Jardin a maximumot facsarja ki a bűnthrilleres toposzokból. A Fehér éjszaka a velősen és frappánsan megkoreografált ackiójelenetek mellett azért működik igazán, mert karaktereit a legalapvetőbb ösztönökre csupaszítja: kapzsiság, túlélésvágy és a legközelebbi hozzátartozó megmentése ösztökéli az élet-halál harcot megszenvedő szereplőket. Ráadásul korántsem az a gondosan kimért, hollywoodi óvatosság jellemző a filmre, amely nem mer likvidálni szereplőket, ha a történet logikája úgy kívánja: a Fehér éjszakában uralkodó káosz, az emberi cselekvőképességet korlátozó klausztrofób környezet gyakran veszi ki az emberek kezéből az irányítást, akik ezáltal kiszolgáltatottá, sebezhetővé válnak. Vagyis: hihetetlen fizikai tűrőképességük ellenére is sérülékeny emberekké.

Bizonyára lesznek, akik azért kritizálják majd Jardin moziját, mert amerikaibb az amerikai filmeknél, ám ezzel együtt a Fehér éjszaka saját műfajában az utóbbi idők egyik legütősebb filmje, amely az adrenalintermelés fokozását tekintve legalább olyan hatékony, mint az a kokain, amit Vincenték lenyúltak. És még csak káros mellékhatásai sincsenek...

Fehér éjszaka (Nuit Blanche)