Volt olyan kedves, hogy a "kormány dalnoka"-ként – Arany óta ismerjük ezeket a dalnokokat – hétről hétre nyomon követte az eseményeket, és Mária országának egyik rangos orgánumán keresztül eljutatta azt a néphez, hogy mindenki tudja, mely dicső és nagyszabású kor az, amelyben életét végzi. És kérlek szépen ebben volt aztán minden, amire szemnek és fülnek, ég és föld között csak ingere lehet. Ötvenhárom történetecske egy kis könyvecskébe gyűjtve, amit bárhol kezdhetsz olvasni, de ha elölről kezdenéd, száz százalékra veheted, hogy a hangos kacajok mellett a tekervényeidet sem kíméli, s garantáltan munkára sarkall. 

Politika

A politikának már a kezdetektől fogva szüksége volt az irodalomra, s fordítva sem volt ez másképp. S mivel a hatalom kezében volt a pénz, minden egyes korban elvárta, hogy olyan művek szülessenek a hivatalos dalnokok és írnokok tollaiból, ami a legitimitását erősíti. És a hírhedt demokráciában sincs ez másképp, itt is cserélődnek az intézmények vezetői, és itt is a látásmód dönti el, hogy ki "mennyit ér", és mekkora támogatást kaphat ezért cserébe. Parti Nagy fellépése bátor tanúságtétele annak, hogy a szellemi függetlenségnek minden időben nagy értéke van, hogy merjük felvállalni a véleményünket és a világnézetünket. Viszont a politikai műfaj veszélyeket is rejt magában. Mert a hatalom elvárja, hogy szépen szóljanak róla, ezért nem nagyon tűri meg a kritikát önmagáról, kivéve, ha az is a megerősítésére szolgál. A másik, hogy a politikával szólni, mindig aktualitást is jelent, és kevés írónak sikerült, hogy a hatalommal foglalkozó irománya túlmutasson önmagán, és több legyen benne a művészet, mint az élet. Ez a korszak valóban egyedi a magyar közéletben (új alkotmány, kétharmados többség), és szükség is volt valakire, aki megmondja a tutit, és beszól az Arcnak, mert néha könnyebb elrepülni, mint a földön maradni.

Krónikás ének

Nem vitás, hogy Parti Nagy Lajos valóban nyelvzsonglőr, és ahogy a mese formanyelvét megszólaltatja, az önmagában is bravúros. De a történet sem akármilyen: Fülkefor (értsd: fülkeforradalom) birodalmát meséli el, miközben a modern díszletet végig megtartja. Mindig az aktuális hétből emel ki egy eseményt, s mondja el róla a véleményét. De ez a mese nem kímél senkit sem, mindenkit kioszt és már-már olyan élesen használja az iróniát, hogy röhögés közben önmagunk tétlenségét boncoljuk fel. Ezek a történetek inkább a krónikás ének műfajához állnak közelebb, mint a népmesei hagyományhoz. Van bennük valami versszerű, és az elbeszélések túlságosan tömörek a hagyományos mesei keretekhez képest. A krónikás hagyományt erősíti a Tinódi Lantos Sebestyén címeréből kiemelt részlet a borítón: a kard és a lant. Ez a két attribútum jól jellemzi az írásokat: a művészi igény szándéka kifogásolhatatlan, s a szellemi harc is, amit elkezdett. Mert harcos darabok ezek, erős vélemények, amik jelzik, hogy a politika az irodalomhoz képest komolytalan munkálkodmány, most, s mindig.

 

 

Ha egy mű lemond az irodalmiságról, akkor csak életszerű lesz, és az aktualitásban vész el. Ha pedig az irodalmiság kerekedik felül, akkor az aktualitásból veszít. Ezért veszélyes igazán a politikai irodalom: valami vagy politizál, vagy művészi igénnyel íródik. Mert az rendben van, hogy a mese köntösébe öltözteti a véleményét, és annyira ironikus, hogy jókat röhögünk, de attól még nem lesz irodalom. Feloldódik aktualitásban, még ha van is benne művészi érték (bőven akad), és nem is attól lesz valami érték, hogy kötetbe foglalják. Természetesen azt is el lehet mondani a Fülkefor és vidéke meghatározásakor, hogy kísérleti műfajú, és én értékelem is az ilyesfajta újításokat, mert ebből a szempontból valóban jó kötet, de a túlzott aktualitása megbocsáthatatlan. Az ÉS hasábjain ez egy fenomenális vállalkozás és annyira sikeres, hogy az már felemelő, de hosszú távon, a kötet végéhez közeledve inkább már fárasztó és unalmas volt olvasni az egymás után következő írásokat. Ellaposodik, mert nincs meg benne az igazi változatosság. Szóval bátor vállalkozás ez a kötet és humoros, ironikus, groteszk tükör a társadalmunkról, de csak Élet. És nem irodalom.