Ideje tehát, hogy zárójel kerüljön a testre. Nem is kicsi, de nem is végérvényes. Feledkezzünk meg róla – jó karteziánus módjára. De ne ám olyan kényelmes ortodoxiával, hanem egy kicsit finomabb, elegánsabb megoldással. Függesszük fel a testet, mint a jól ismert oppozíció bázisát és olvasszuk össze valamely (testetlenül) hányódó (időtlen) akarattal.

Képzeljük most el, hogy ez a furcsa hibrid egy predesztinált, de mégis „mozgó“, kaotikus gépezet részévé válik. Egy folyamaté, ami A-ból B-be jut, mégha ez esetben nem is érthető pontosan, mit is jelentenek ezek a karakterek. Hogy van-e valamifajta te(-le-)ológia ebben az utazásban, az egészen más lapra tartozik. Csakúgy, mint az, hogy kié is ez az akarat. Ebben a játékban egészen más a tét.

A test már csak egy – és semmiképpen sem a legmeghatározóbb – konstituense annak a struktúrának, ami a rendszer haladását és irányát előmozdítja. Egy puszta hordozó. Mindannak frivol médiuma, amit a struktúra mozgása salakanyagként termel ki önmagából. Struktúra a struktúrában. Semmi több. A kollektív szelekció hardware-e és katalizátora egyidejűleg. Tánca – mint tudatlan mozgása – már nem fejez ki semmit, csak egy pont, amelyben látleletként sűrűsödik a rendszer nehézkedési ereje.

Erre a sajátos kirándulásra invitál minket az albán koreográfus Angelin Preljocaj társulatával és a Granular Synthesis médiaművész kettősével (Kurt Hentschläger és Ulf Langheinrich), akik munkájának szimbiózisából állt elő az „N“. A 2004-es datálású darab a koreográfus weboldalán különös módon kerül elő.

Az N „haine“-ként jelenik meg franciául, angolul átírva pedig hate-ként, hogy a szavak végül a „gyűlölet“-ben kulmináljanak. Így az ejtés „N-szerűsége“ – mint szemantikai potenciál – az egyetlen fogódzó, ami valamilyen formában behatárolhatóvá teszi a darab lehetséges irányát. A karakter rendkívüli tömörsége, megfoghatósága, de mégis képlékeny jelentéstartománya így lesz a műnek is atmoszférikus leképeződésévé.
Egymásnak feszülő erők és hordalékok akaratlan harca test, kép és a (test)képek hangzó teste közt.

A mű egyedi felütéssel indít. A közönségre ereszkedő sötétséggel párhuzamosan egy finom akusztikus ambient szőnyeg „kúszik“ a térbe, és öt percen keresztül örvénylik a láthatóság hiánya, mint a bevonódásra való felhívás prózai, de mégis hatásos módja. A képet kizáró hang egy pontba sűríti a befogadás tárgyát jelentő kezdőpontot és egyúttal a közönséget magát is, így szabadítva fel azok interpretációs terét.

A hangzó médium a tér és a színpadi kép előtűnésével viszont nem húzódik a háttérbe, feszessége és finom szubtextuális aritmiája geometrikus repetícióvá bomlik ki.
A színen félhomály lesz, a zene ritmusában a nézőtérrel szemben elhelyezkedő három vásznon – mint óriás triptichonon – egy pulzáló fény-árnyék játék jelenik meg, ami paralell mozgásában képezi le a hangok redőjét.

Később, az opálos sötétségből két kupacban egymásba csavarodott, hanyag testek tűnnek elő, és a csoportokba rendezett formátlan tömegek közül egy-egy feléled, és sajátos négykézlábra ereszkedett tusakodásba kezd. Hosszú, kinyúló, vékony karok, megtört mozdulatok, erotikus animalitás; sajátos téren-időn kívüli humanoidok csatája, ahol a triptichon fénytöréseiben és az egyre turbulensebb zajkollázsok együttállásában az egymásrahányt karok, végtagok rengetegéből előtűnik a többi különálló mozgó test is.

A rendszer ekkor strukturálódni kezd, megkezdődik a sajátos, antagonisztikus ellentétekre épülő harc, mely a darab egészében is törésekkel egybekapcsolt átmenetekhez vezet.

Mértani konstrukciók felépülése jellemzi a folyamat első állomásait. Feszes, a formaiság határát súroló sötét, de uralható akusztikai háttérrel, kapcsolódó redundánsabb geometrikus képi anyaggal, szabályos formákba rendezett „droidszerű“, párhuzamos mozgásokat végző testekkel.

Majd a kép-hang/hang-kép sűrűsödni kezd, az entrópia mértéke hirtelen megemelkedik, és a testek közül néhány élettelenül a földre zuhan, és a struktúra következő fázisában sajátos, haláltusaszerű, kínlódó vergődésbe kezd.

Míg mások finom, egymás előjelét cserélő, tesztszerű oppozíciókkal modellezik azt a csatát, amely a darab lineáris folyásában a rendszer időtlen mozgásának eredőjét alkotja; 0 és 1, természetes és mesterséges, test és lélek egymást kizáró meghatározottságában.

Így váltja egymást az élet – nem-eredet-szerű – zérójából feltűnő, szabályos ellentétekre épülő mozgás-fény-zene, a lebomló, önmagát bedaráló passzivitás és az egymást gerjesztő, de kölcsönös taszításukban kiegészítő rendszer-fázisok.

Az Angelin Preljocaj klasszikusabb alkotásaitól eltérő koreografálásában és a Granular Synthesis testre (mint felületre) iródó szuggesztív képi és akusztikus felületeiben különös erővel egyesülnek az intermediális fúziók lehetőségei. Éppen ebben a nyers szimbiózisban emelkedik ki a test negatív konnotációitól megfosztott puszta test(iség), a mozgó-kép sokszor redundáns szekvencialitását lebontó képiség és a hangok fékevesztett metaforicitását feloldó immanens hang.
Lenyűgöző darab.

Koncepció és dramaturgia: Angelin Preljocaj, Kurt Hentschläger, Ulf Langheinrich
Koreográfia: Angelin Preljocaj

Zene és hangterv: Ulf Langheinrich
Látvány, fény és színpad: Kurt Hentschläger

Jelmez: Angelin Preljocaj with Martine Hayer

Digitális mozgásrögzítés: DoDes’Kaden

Mozdulatelemző: Dany Lévêque

Kapcsolódó linkek:

[a]http://www.preljocaj.org[text]http://www.preljocaj.org[/a]
[a]http://www.epidemic.net[text]http://www.epidemic.net[/a]
[a]http://www.granularsynthesis.info[text]http://www.granularsynthesis.info[/a]