bezár
 

irodalom

2013. 07. 31.
Azért mégsem vagyok az a kölyökképű sorozatgyilkos
Interjú Csepregi Jánossal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Azért mégsem vagyok az a kölyökképű sorozatgyilkos Csepregi János legújabb kötete, Az amerikai fiú a könyvhétre jelent meg az Ulpius-ház könyvkiadónál. Ebből az apropóból beszélgettünk vele - nemcsak a regényről, hanem késő Kádár-kori kamaszkorról, vallásról, macskákról és legókészletekről is.
PRAE.HU: Az amerikai fiú borítóján azt olvashatjuk, magatartászavaros gyerek voltál. Ez mit takar? Egyszerű marketingfogás?

Nem, nem az. Sok történetet tudnék mesélni, de kezdjük egy figyelemfelkeltésre biztosan alkalmas momentummal! Gyújtottam fel házat, például.

PRAE.HU: Milyen megfontolásból?

Egyszerűen csak szerettem a tüzet. OK, valójában kevésbé misztikus a magyarázat: nagyon öntörvényű és kíváncsi gyerek voltam. Mivel tilos volt játszani a gyufával, ezért mindkét zoknim szárában hordtam egy-egy skatulyával. A tűz mellett azért voltak még mániám, például mindig beszéltem, mindenhol ördögöket láttam, és állandóan kényszert éreztem, hogy megszökjek az óvodából.

PRAE.HU: Szerintem bárki közülünk szívesen megszökött volna azokból az óvodákból, ahol úgy kényszerítették belénk a finomfőzeléket…

Sokat emlegetett családi történet, hogy egyszer mikor anyukámék látogatóba jöttek hozzám a kórházba, ahol gipszelt lábbal feküdtem egy nyílt törés után, az a kép fogadta őket, hogy a nővérke szigorú felügyeletem mellett épp a csapnál mosta le a főzeléket a virsliről, mert főzelékesen nem voltam hajlandó megenni.

PRAE.HU: Nekem mégis úgy tűnik – a kivételektől eltekintve –, az előző rendszerre jellemző "fenyegetettség" a mi nevelésünkbe is beleivódott. A nálunk egy tízessel fiatalabb generáció viszont majd’ kicsattan az önbizalomtól.

Természetesen nagyon más nézeteket vallottak akkor, és sok minden nagyon-nagyon másképp megy ma. Ez nem egyszerűen jó vagy rossz kérdése. A megengedésnek és a következetességnek együtt kell, együtt kellene járnia. Felesleges értelmetlen szabályokat ráerőszakolni valakire, de éppúgy a gyermek vágyainak totális kiszolgálása vagy épp a ráhagyás se vezet túl sok jóra. Judit nővérem megszerezte a szakdolgozatot, amit rólam írtak. Abból kiderült, el tudtam érni, hogy vacsora helyett édességet kapjak, ami totál elmebaj. Biztosan nem volt szerencsés mindent ráhagyni egy olyan manipuláló kis dögre, amilyen én voltam.

PRAE.HU: Na, de azért valamennyire csak megjavultál?

Legalábbis tudom kezelni az elmebajomat. Persze ez csak vicc volt. És bár biztosan furcsán működöm, de azért mégsem vagyok az a kölyökképű sorozatgyilkos, akinek Bednanics Gábor barátom nevezett. Persze, ha az lennék, úgy sem árulnám el, nem igaz?

PRAE.HU: Az amerikai fiú 1986-ban játszódik. Az én korosztályom a nyolcvanas években született és volt gyerek – generációs élményünk, hogy nincs már igazi szocializmus, maximum a Kádár-kor reminiszcenciái, meg az éledező nosztalgia, és már özönlenek be a nyugati világ termékei. Ennek a képlékeny, hibrid kornak a krónikáját akartad megírni? A magyar irodalomban még nem foglalkoztak sokat ezzel a korszakkal.

Valóban volt ilyesfajta törekvés bennem, mert tényleg marha izgalmas. A szocializmus kellékei még megvannak, de már lehet dobozos Fantát lőni a búcsúban. Nálunk, Tolnában egyébként bucsunak mondják. Ráadásul óriási volt akkoriban is a különbség a vidék és Budapest között. Roppant izgalmas kutatási téma ez a ’80-as évekbeli senki földje. A másik ezzel párhuzamos periférikus dimenzió a könyvben a kamaszvilág találkozása a felnőttek társadalmával. Az első igazi szembefordulás, a felnőttek tekintélye elleni lázadás, amikor először fogalmazódik meg, hogy a felnőttek hülyék, hogy nincs igazuk, sőt, hogy hazudnak.

PRAE.HU: A regényben fontos szerepe van a beavatásnak, a rockerré válásnak. Te szereted a metálzenét?

A heavy metal világa, az a kor, amiben menők lehettek a dauerolt hajú, cicanadrágos fiúk, akik magas hangon sikítoznak háttérben gitárszintetizátorral, teljes elmebaj. Voltak olyan barátaim, akik akkor így nyomták. Ma már nem hiszi el az ember, hogy ezt akkoriban mennyire komolyan lehetett gondolni. Amúgy számos metálzene van, amit szeretek, de például Peter Gabrielt, a Loch Lomondot, a R.E.M-et vagy épp a Tai Chi Teachert semmivel sem kevésbé, sőt.

PRAE.HU: Szerinted vannak fétisei a Kádár-korszaknak? Egyáltalán, mitizálod vagy analizálod ezt az időszakot?

Semmiképpen sem mitizálom. Gyermekként nagyon izgalmas volt, de gyermekként mi nem az? Egyébként Simontornya – én ott nőttem fel – például azokban az időkben még élt, lélegzett, a munkásokat buszokkal hozták a gyárakba, hétvégente rengetegen jöttek a strandra, német turistákat szállító buszok parkoltak a vár előtt, ma kísértet járta hely. Egyébként nagyon érdekesek az emlékezés rétegei, hogyan írja felül a dolgokat a következő rendszer vagy korszak, ahogy tetszik. Mi gyerekként például nem tudtunk semmit, csak egy gazzal benőtt, téglafallal elkerített temető árulkodott az egykori zsidóközösségről. Pedig az 1700-as években egy zsidó család, a Friedek tették ipari központtá Simontornyát, mégse beszélt róluk senki. Egyetlen ember se maradt a korábbi közösségből Simontornyán a háború után. Mára pedig még az emlékük is feledésbe merült. Épp, ahogy a rendszerváltozás utáni vad privatizáció sem hagyott maga után mást, csak üszkös romokat. Mi, magyarok valahogy nem szeretünk se emlékezni a múltra, se tanulni belőle.

Nem nagyon lakik már ott a barátaim közül se senki, és én is ritkán járok haza. Ahol felnőttem, valójában már nem egyezik meg azzal, ami ma fogad, ha leszállok a vonatról.

PRAE.HU: Mennyire objektív a valóság? A főszereplő kisfiú például álomvilágot teremt maga köré.

Ő egy kezelhetetlen, számára feldolgozhatatlan helyzetben teremt valamit, valami élhetőt. Ez egy megküzdési stratégia, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a fantáziáján kívül másra nem igen támaszkodhat. Nem tud mit kezdeni azzal, ami körülveszi, nem tud mibe kapaszkodni, a barátja, a fölötte álló abszolút tekintélyszemély elvesztésével gyakorlatilag a közösségben betöltött státusza éppúgy megkérdőjeleződik, ahogy addigi sziklaszilárdnak tűnő identitása is. Eleinte úgy tűnik, esélye sincs az álmodozáson kívül másra.

PRAE.HU: Maga az amerikai fiú meghal vagy eltűnik a regény elején.

Igen. Jelezték is többen, hogy ez mekkora szemétség.

PRAE.HU: Nem feltétlenül. Én őt a kisfiú idoljaként értelmeztem.

Ez egy fontos észrevétel. Az reményeim szerint végig érezhető, hogy főhősünk egy második vonalban játszó figura, aki pont ettől a kizökkent helyzettől válik érdekessé.

PRAE.HU: Amikor én voltam kisiskolás, csak az volt a menő, ami amerikai eredetű: az ott gyártott akciófilmek, a McDonalds. Amerika vágyott álomkép és frusztráló tényező is volt egyben. Bár nem tudom, lehet, hogy ezt csak ott lehetett érzékelni, ahol én nőttem fel.

Ez nálunk is hasonlóan működött. Pedig mennyire vicces egy Rambóból és Conanból építkező valóság-interpretáció, nem? Vagy a Hegylakóra, ami ugye valójában európai, kint pedig nem is ismerik. Nagyon furcsa világ volt, de, ahogy már említettem, gyerekként minden különleges tud lenni.

PRAE.HU: Akkor ez egy elvesztett aranykor-élmény is ezek szerint?

Attól tűnik aranykornak, ahogyan megéltük. Bár kétségtelenül voltak előnyei is. Akkor Simontornyán például volt kulturális élet. A szocializmus nem volt jó, de amit gyerekként megtapasztaltam a mikroközösségben, az igen. Most Pestszentlőrincen lakom, egy ’60-as években épült lakótelepen. Nagyon hangulatos. Szétszórt négyemeletes téglaházak, hatalmas és gondozott parkok, játszóterek. Az Utánam, srácok! című sorozat egyes részeit is ott forgatták. Az egész olyan, mint valami igényesebb szakszervezeti üdülő a Balaton partján a ’80-as években. Rettentően vicces látni, hogy a filmben is feltűnő, pingvinekből álló szoborcsoport tagjainak csőrét évről évre hogyan rúzsozzák ki a környéken élő kislányok. Ettől függetlenül a fene se akarná, hogy megint szocializmus legyen.

PRAE.HU: Vannak számodra kultikus tárgyak abból a korszakból?

Igen, gyűjtöm a 80-as években gyártott legókészleteket, főként a castle, ami engem érdekel. Állandó téma baráti körben, hogy komoly konfliktus kerekedhet majd abból, ha lesz gyerekem, aki magának követeli apa gyűjteményét. Emellett levadásztam egy csomó, a szocializmusban kiosztott édesiparral kapcsolatos kitüntetést a Vateráról. Kinek juthatott eszébe, hogy csokoládétáblát formázó törzsgárdajelvényeket kell készíteni? Ezekért lehet rajongani. Én legalábbis tudok.

PRAE.HU: És mit gondolsz a retróhullámról? A nagy áruházláncok szoktak retrótermék-akciókat szervezni.

Nem szeretem a retrózást. Blöff, ráadásul még csak nem is jó vicc. Ki az, aki Kojak nyalókát venne, mert az finom? Hogy tegyek egy kísérletet, pár hónapja vettem sűrített tejet, ropogott a cukor a fogaim alatt.

PRAE.HU: A Facebook-oldaladon az áll, hogy megátalkodott protestáns vagy. Ez mit jelent?

Nem szeretem a vallás kifejezést, inkább a hit, ami közelebb áll hozzám. Én adventista vagyok, ez egy meglehetősen fundamentalista új protestáns felekezet, ami a XIX. század közepén született. Az adventisták szabálytisztelők: a szombat napnyugtától napnyugtáig történő megtartásától a tiszta étkezésig. Ezek persze fontos dolgok, de én azt gondolom, hogy a hit nagyon is élő dolog és leginkább a toleranciáról, az odafigyelésről, az elfogadásról kell szólnia. A dogmatikai versenyeknek semmi értelme, a szabályok, a törvények önmagukban semmit sem érnek és nem Istenről, hanem rólunk szólnak, szerintem az igazi dolgok ott kezdődnek, ha tudok szeretettel viszonyulni másokhoz, ha nem a harag, gyűlölet, az önzés vezérel. Én nem vagyok jó ember, de legalább ismerem és elismerem a hibáimat.

PRAE.HU: Főállásban szociális területen dolgozol, azon belül pedig a családon belüli erőszak területére specializálódtál. Van ennek bármilyen hatása a szövegeidre?

CSJ: Azt hiszem, inkább a személyiségfejlődésem szempontjából fontos a munkám. De az ott szerzett élményeimet nem szeretném belekeverni az irodalmi dolgaimba. Nem érezném fairnek, etikusnak, túl közeli és túlzottan igazi mindez ahhoz, hogy alapanyagként nyúljak hozzá. Talán eltávolodva, idővel majd. Azt viszont fontosnak tartom, hogy a magam eszközeivel tegyek azért – jelentsen ez bármi keveset –, hogy a témát végre kezeljék komolyságának megfelelően, mert ez sajnos se a politikai elitről, se a magyar állampolgárok többségéről nem mondható el. Persze könnyű azzal elütni az egészet, hogy a téma pusztán feminista gumicsont. De egyfelől ez számomra nem férfi vagy női, hanem emberjogi kérdés. Másfelől a sok tízezer, otthonában lelkileg, fizikálisan, anyagilag vagy épp szexuálisan kizsákmányolt ember között, nők, gyermekek, sérültek, betegek, idősek és férfiak egyaránt találhatók, ha az első két csoport is a leginkább elszenvedője a családon belüli erőszaknak. Szívesen vennék részt olyan kampányokban, programokban, amik érzékenyebbé tehetik a társadalmat. Nagyon örültem, és megtisztelőnek érzem, hogy részese lehettem a NANE és a PATENT által összeállított Szakmai Módszertani Útmutatóhoz létrehozott munkacsoportnak.

PRAE.HU: Verset és prózát is írsz. Van-e bármi preferencia részedről valamelyik műnem irányába?

Úgy 15 évesen kezdtem verseket írni. Idealista, forradalmi hevülettel átitatott valamiket. Aztán egy zenekar frontembere lettem, termelnem kellett a dalszövegeket rendesen. Az elvárt szintet valószínűleg hoztam, mert az éneklés akkoriban sem ment jobban, mint most. Igazából a mondatok és a történetek lényegesen közelebb állnak hozzám. Viszont nagyon izgalmas játék például kamaszoknak írni verseket, szóval ilyesmivel időnként azért kísérletezem.

PRAE.HU: Mire számíthatunk tőled a jövőben?

Sok tervem van. A nagymamám meghatározó ember az életemben. A halála előtt adott egy köteg kéziratot, visszaemlékezéseket a gyerekkoráról, ő 1938-ban tizenhárom évesen maradt árva, groteszk csavar, hogy valószínűleg emiatt, szülei elvesztése végett, vészelte át a civilekre váró legborzasztóbb részeit a háborúnak, szeretnék ezzel valamit kezdeni.

Készül egy mesekönyv is, ami valójában mesei elemekkel átszőtt novellák gyűjteménye lesz. A szövegek célja, hogy ezek kapcsán szülők és gyermekeik beszélgethessenek olyan témákról, melyek nehezek. Például a válás, a betegség vagy épp a halál. Összekötő elem lesz az elbeszélő kisgyereken kívül az is, hogy mindenhol feltűnik a macska. Mondhatnám, hogy ennek oka valamiféle szimbolikus tartalom, de valójában arról van szó, hogy macskamániás vagyok.

PRAE.HU: Miért pont a macska?

A macska időnként mellé, sőt fölé rendeli magát a "gazdájának", ellentétben a kutyával. Ezért tud – számomra – igazi partner lenni. A macska nagyon emberszerű, nagyon tud szeretni, de eléggé önző is. Fontosak az igazi partnerek az életben. Akárhány lábuk is legyen.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Nagy Márta --


További írások a rovatból

irodalom

A boldogság része, a bűntudat áramütése A boldogság része, a bűntudat áramütése
Peer Krisztián: Nem a sajátod
irodalom

Utak a sötétségbe Utak a sötétségbe
Horváth Márk A digitalitás paroxizmusa: Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája
Vida Gábor: Egy dadogás története

Más művészeti ágakról

Danny Boyle: Yesterday
zene

Etűdök gépzongorára Etűdök gépzongorára
Conlon Nancarrow, a nomád zongor
Esterházy az Ódry Színpadon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés